Szent és profán – a dolgok mélyére nézve I.

A következőekben az alábbi cikkre:https://vasarnap.hu/…/a-tartalomhoz-nem-mindig…/ és annak folyományaira igyekszem részletes, pontos, példákkal megindokolt választ adni. Indításul változatlan formában kiemeltem a szövegből egy mondatot – ez eredeti környezetében is kiemelten szerepel, tehát joggal gondolhatom, hogy annak hangsúlyos része. Íme:

Vállalom a köveket a kijelentésem miatt: úgy gondolom, hogy inkább szóljon a Micimackó dallamára az istendicséret, minthogy némán álljanak az emberek Isten színe előtt. Én hiszem azt, hogy a szent képes magába emelni a profánt – éppen úgy, ahogyan Isten is a barátjává fogadott engem.
(Szerk.: én/mi nem olvassuk a hivatkozott portált, mert megítélésünk szerint tönkreteszik az Ars Sacrát és hozzákapcsolódóan a szentmise liturgiát. Számomra az ilyen jelenség egyik elrettentő “csúcspontja” az volt, amikor 10 éve egy cursillos, püspöki szentmisén köcsögdudás zenei kíséret volt a szentmisében. Hadd ne minősítsem, mert olyat találok leírni, ami nem bírja a tintát – bocsánat, a klaviatúrát))
Szeretném előre bocsátani, hogy jelen írásom szűkebb értelemben a szentmisén történő gitározás, bővebb értelemben a liturgiában megjelenő könnyűzene kapcsán fogalmazódott meg bennem és elsősorban erre a jelenségre válaszul született, azonban – érzésem szerint – maga a fejtegetés az Istenhez való (helyes) emberi viszonyulás kérdését foglalja magában, így a leírtak tétje nem egy elszigetelt kérdés (egyházzene), hanem a hit egészének helyes értelmezése. (Liturgia alatt az alábbi szöveg(ek)ben – helyszűke miatt a további pontosítást mellőzve – szorosan véve a szentmisét értem és ilyen értelemben használom, jóllehet állításaim hatókörébe a teljes /latin rítusú/ liturgiát beletartozónak érzem).
Vállalom, hogy az alábbiak nem az Egyház tévedhetetlen tanítását tartalmazzák, hanem az én véleményemet tükrözik – azzal a pontosítással, hogy az általam idézett szerzők tanúsága szerint állításaim az Egyházban elfogadott szaktekintélyek véleményével egybecseng, s mint ilyen nem tekinthető pusztán az én magánvéleményemnek még akkor sem, ha az idézett szerzők/művek java nem kötelező erejű egyházi rendelkezés hanem „csak” az évszázados egyházi gyakorlat és előírás körébe tartozik. Egyúttal arra kérem az ellenvéleményt megfogalmazó Olvasót (mivel tudtommal az egyházzenét illetően kötelező erővel hiendő dogma nem áll rendelkezésre), hogy a maga érveit se az Egyház tévedhetetlen ítéleteként kezelje, hanem – amint magam is ezen igyekszem – az Egyházban élő bűnös, de szentségre törekvő emberek jól vagy rosszul megindokolt véleményének tartsa.
Éppen ilyen vélemény tehát a bábos–, gyerek–, bolond–, táncos–, beat–, rock–, gitáros–, és egyéb miséket szélsőségesen védelmezők és ellenzők minden pro– és kontra–megnyilatkozása, melyek jogosságáról – ellenszenv vagy szimpátia helyett – az érvek helyes volta és a liturgia iránti hűség és alázat mértéke kell döntsön, kivéve akkor, ha valamely kötelező erejű egyházi rendelkezés valamit kifejezettem megtilt vagy megparancsol. Szeretettel kérem az Olvasót, hogy ne velem vitatkozzon hanem érveimmel; ha valahol hibát vél felfedezni okfejtésemben akkor mutasson rá és javítsa ki; ha ellenkező nézeten van valamiben akkor pedig érvekkel bizonyítsa a maga igazát. Nem szándékom megsérteni senkit sem, még ha akár minden, itt felmerülő kérdésben is kibékíthetetlen ellentét állna fenn nézeteink között. Azonban Arisztotelésszel tartok mondván: „Szeretem Platónt, de az igazságot még jobban szeretem”, és vallom az apostolokkal: „Inkább kell engedelmeskednünk Istennek, mint az embereknek” (Csel.5,29). Írásom nem valami (pláne nem valakik) ellen, hanem szent cél, a liturgia védelme mellett született. Mindazoknak pedig, akik a sarkos megfogalmazás miatt mégis sértőnek érzik mondandóm egyik vagy másik részletét, szabadjon József Attila soraival zárnom: „érted haragszom, nem ellened.
 

Szent és profán – a dolgok mélyére nézve

Ihlet és érzelem

A megszülető gondolat amely az ihlet által megtermékenyül, először ki kell szabaduljon az érzelmek fennhatósága alól, hogy koncentrálódva és az értelem szűrőjén keresztül mintegy újjászületve kényszeríttessék levetni magáról mindazt ami a pillanat hevében hatása alá kerít, de az időtlenség próbáját már nem állja ki. A művészet adta szigorú forma keretei közé szorítva kell azzá váljon, ami szülője okán személyes ugyan, de a megfelelő keretbe illesztve válik csak egyetemessé – olyanná, amely jóllehet megszólítja az egyént, mégis mindenkihez szól. Ha az ihlet szárnyán megszülető gondolat útját nem egyengeti a művészi forma szigorú betartásának „kényszere”, ez azzal a veszéllyel fenyeget, hogy a szárnyalás már nem a lelket mindig önmaga fölé, még magasabbra, Istenhez emelés eszköze lesz hanem maga válik céllá; és ha e szárnyalás ellenőrizetlenül röppen útjára, könnyen már akkor is a „művészet” jelmezében tetszeleg, ha megformálatlanul, nyers hatásként csapkod maga körül és kavarog a levegőben ahogyan éppen a szél fújja…
A szigorú formával való küzdés értelme nem a szakmai csúcsteljesítmény bemutatásában rejlik; ez a küzdelem azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy az érzelmek rabságából kiszakítsa a tehetetlen anyagot amely enélkül – engedelmeskedve a természet egyetemes törvényének – lefelé hull és magával vonzza az őt szemlélőt is a föld felé ahelyett, hogy céljának megfelelően fölemelné. Hiszen ha a forma nincsen fölemelve és átszellemítve, úgy nem fölfelé emel hanem lehúz, mert maga is földhözragadt… A művészi formával való küzdés energiája adja a megszülető műnek azt a felhajtóerőt, ami nélkül nem képes felemelkedni a hétköznapi élet szintje fölé: látványos és hatásos lehet ugyan, de csak ugyanazon a szinten taszigálja a lelket ide-oda amin az amúgy is létezik. Meghagyja a világban és a hétköznapi érzést nagyítja fel s teszi eleségül a lélek elé. Ellenben az érzelmek fennhatóságát megvonva – még ha csak pillanatra, átmenetileg is – a születő mű elveszti azt a kényszerűen hozzá tapadt szerepet, hogy elsősorban az érzelmekre legyen befolyással és ez a lélegzetvételnyi szünet szükséges és egyben legtöbbször elégséges is ahhoz, hogy a mű egésze alárendelődjön az időtlen elvárásnak: ne a mulandó embernek, hanem az örökkévaló Istennek akarjon tetszeni…
Amint az emberiség fájába oltott Istenfiúság megnemesítette az ember lényét, felemelve őt az Istengyermekség magasára, úgy a művész is a keze alól kikerülő anyagot meg kell nemesítse, át kell alakítsa, hogy ne a hétköznapira mutató alkotást adjon ki kezéből hanem olyat, ami ezzel a hétköznapival kifejezhető ugyan, de messze túlmutat rajta. A művész az anyagot a munka által folyamatosan tökéletesíteni akarja; a pusztán érzelmi hatásból táplálkozó (és attól elválni nem akaró) alkotás azonban a kezdeti érzelmet próbálja minden eszközzel konzerválni és intenzitásában megnövelni, de azt nem akarja megváltoztatni, főleg nem átalakítani érzékiből érzékfölöttivé mert attól fél, hogy ezáltal a lélekre gyakorolt izgató hatását elveszíti. A valódi művészi alkotás azonban nem fél az idő múlásától, sem eszközei szegénységétől; mert eszközei sem sajátjai hanem az emberi szellem által emberöltők alatt kiművelt és sok próbát kiállt eszközök, hatóköre pedig éppúgy nem a művész és kortársainak szűkös vagy éppen tágabb lelkivilága, hanem a mindenkori ember örök lelkének beláthatatlan mélysége.
Az a nehéz munka, amely átcsoportosítja a művész erejét az érzés felébresztéséről (és ébren tartásáról) és a művészi kifejezésben koncentrálódik, teljes mértékben rá-, és átruházza a megszülető műre a lélekre hatás minden szükséges eszközét. Azonban ha nem alakul át, nem nemesedik meg, elveszti valódi (magasabb rendű) hatását és már csak a folytonos ismétlés tartja életben – szemben a valódi művészeti alkotással, amely bár hétköznapiként szunnyadni látszhat az avatatlan szemlélő előtt, de aki értőn közeledik hozzá annak feltárja kincseit. Ha a nagy indulatot (a fellángoló érzést) nem szorítjuk gondosan keretek közé és nem válik esszenciává, tűzzé, akkor a nagy lendület a parttalan áramlásban szétszóródik és sekélyessé válik, amint a folyó víz is biztos meder nélkül kiterül és ellaposodik, idő előtt lerakva értékes terhét amely a partot megtermékenyíthetné.
Az érzelem szította tűznek a forma olvasztókemencéjét kell táplálnia, hogy a művészi alakba öntött tartalom olyan legyen amilyennek alkotója megálmodta és egyben olyan is, amely méltó az időtlenségre: azaz valódi értelemben vett művészeti alkotás. Ha a kemencét elhagyjuk, a tűz könnyen felemészti a gondolatot, pernyéi kaleidoszkópját hagyva csak maga után. Ez lehet ugyan szép, szemet kápráztató, de az első szellő szétfújja és nem marad belőle más, csak futó emlék. Ha a hirtelen jött szerelem nem esik át a hűség kemény próbáin, akkor a neve még nem szeretet, legfeljebb erős fellángolás. E „házastársi” hűséget a művészetben a hagyományhoz és formához való kitartó hűség jelenti, amely abroncsként tartja össze a megformálni kívánt anyagot. Ahogyan férj és feleség életszövetsége sem lehet a változó érzelmek függvénye, úgy forma és tartalom násza is a közös, kettejük fölött álló egységben kell megtalálja forrását és célját, ehhez pedig szükséges, hogy mindkettő a magasabb célnak magát engedelmesen alárendelje.
Az igaz szeretet akkor mutatkozik meg, mikor az érzelmek kihűltek; ellenben amikor a pusztán érzéki szeretet forrása elapad, az hamarjában közönnyé válik amelyet csak az újabb és újabb, rendszeresen ismétlődő inger tart ideig-óráig életben – ez azonban még nem szeretet, hanem kényszeresen fenntartott kapcsolat amelyben az érzelem kábítószerré válik és függésben tartja a lelket, a megszokott izgalmat téve a valódi szerelem helyébe. Az ilyen nemhogy a művészet nevet nem érdemli meg, de sokkal inkább nevezhető lelki torzulásnak és szegénységnek, mintsem egészséges működésnek de főképp nem a lélek gazdagságából táplálkozó művészetnek…
Fordítsuk át az eddig elmondottakat a gyakorlatba, lássuk megvalósulását a művészet egy minket közelről érintő területén. Bárdos György írja „A zene igaz elmélete” című cikkében: „A zene három alkotóeleme a ritmus, a harmónia és a melódia. A lélek három alkotóereje pedig az akarat, az értelem és az érzelem. Az acélos ritmus a lélek acélos akarata. A harmóniák törvényszerűsége az emberi értelem kifejezői és a melódia lágy vonala a szív érzelme.” (Katolikus Kántor, XVII. évfolyam, 1929 december hó., 12. szám. 239. oldal) Ebben a tekintetben (is) bátran példát vehet minden egyházi zene a gregoriánról: ritmusa egyenletes és kimért, ezzel az Istent célzó akarat kitartását és állandóságát jelezve; harmóniáját magában hordozza, azonban az a hallgatóban éppen az egyszólamúság által képes ezernyi árnyalatra bomolva kinyílni míg az egyszólamúság által a lélek Istenre irányultságának osztatlan kifejezője lesz; a dallam pedig – bármely izzó legyen is a lélek szárnyalása –, mindig gondosan megszabott határok között apránként mozogva megóvja a lelket attól, hogy a hangulat túlzott kilengése elszakítsa az Isten csendes szemléléséről. Akarat, értelem és érzelem; művészi gondolat és ihlet, forma tökéletes egysége; Istent célzó, magas rendű kifejezés és érthetőség; egyszerűség és végtelen mélység – ugyan melyik más zenei stílus mondhatná el magáról mindezt?
* * * * * *

Intermezzo: a „megkerülhetetlen lépés”

Montforti Grignon szent Lajos Mária írja a tökéletes Mária-tiszteletről:
„Természetünk megromlottsága miatt szükségünk van közvetítőre Istennél, aki szót emel értünk, aki segít megmaradni a jó úton, aki igaz önismeretre és alázatra tanít és nevel bennünket. Látta Isten méltatlanságunkat és tehetetlenségünket, és megkönyörült rajtunk. Hatalmas közbenjárót, tanítót és nevelőt adott nekünk, hogy atyai szeretetéhez eljussunk. Nekünk ez egészen természetes, hiszen a földi királyokhoz vagy hatalmasságokhoz is leginkább egy közbenjáró barát útján közeledünk. Irgalmas Istenünk egyetlen Fiát küldte el hozzánk. Urunk és Üdvözítőnk a megváltás által szószólónk és közvetítőnk az Atyaistennél. Általa léphetünk az isteni Felség elé. Sohasem jelenhetünk meg előtte anélkül, hogy az Ő érdemeire ne támaszkodnánk és azokat magunkra ne öltenénk. Nincs-e azonban szükségünk közbenjáróra magánál a Közbenjárónál is? Nem Isten-e Ő maga is, aki az Atyához mindenben hasonló, következőleg a tiszteletre és imádásra épp oly méltó mint Atyja? Talán kevesebb tiszteletet és félelmet kell-e azért Fölsége és Szentsége iránt tanúsítanunk, mivel végtelen szeretetében kezesünk és közbenjárónk lett, hogy Atyját megengesztelje és tartozásunkat kifizesse? Mondjuk azért bátran Szent Bernáttal, hogy magánál Jézus Krisztusnál is közbenjáróra van szükségünk. Ez Isten akarata is, hiszen Máriára bízta a keresztfán Jézusa tanítványait, körülötte gyűlnek össze két évezrede szentjei. Szűz Márián kívül senki sem alkalmasabb a szeretet e tisztségének betöltésére. Általa jött Jézus hozzánk, általa megyünk mi is Hozzá. Kérjük tehát bátran Anyánknak, Szűz Máriának segítségét és közbenjárását. Ő jó és gyöngéd. Nincs rajta semmi szigorú, semmi ami túlságosan fenséges és vakító volna. Oly szép és szelíd mint a Hold. Oly nagyon szeret minket, hogy nem utasít el senkit, aki közbenjárását kéri, ha mégoly nagy bűnös is. Oly kedves Ő Isten előtt, hogy kérését még soha sem utasította vissza.”
Isten földi anyán, Márián keresztül közeledett hozzánk, istenségét elrejtette, hogy általa mi, egyszerű teremtmények mégis találkozhassunk vele, Teremtőnkkel; anyagba öltözött az, „Aki, bár Isten alakjában létezett, nem tartotta Istennel való egyenlőségét olyan dolognak, amelyhez mint zsákmányhoz ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette önmagát, szolgai alakot vett fel, és hasonló lett az emberekhez, külsejét tekintve úgy jelent meg, mint egy ember.” (Fil.2,6-7) Szent Anyja, Mária hordozta és táplálta az emberré lett Üdvözítőt; de ezt a kegyet – túl Isten örök rendelésén – alázatosságával érte el, mikor az angyal köszöntésére így felelt: „Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk.1,38) Alázatossága által lett Isten Anyjává az, aki szűz volt és csodálatos módon szűz is maradt; az alázatos Isten e tiszta szűz alázatát választotta, hogy anyagi testet vegyen magára. Az anyagi világot megszentelő Isten leereszkedő alázata a földi anya alázatával találkozott Jézus Krisztusban: így lett a szűz Isten Anyjává, és őrizte meg szüzességét; így lett a tiszta Szűz, a virgo Materré a humilitas által, midőn a végtelenül tiszta Isten humilitasa materiává lett e tiszta Materben.
Éppen így kell az anyagba, matériába öltözött gondolatnak is alázattal közelítenie Istenhez; a szűzi, tiszta forma kell a hangok szülőanyja legyen, az a közvetítő, aki alázatával kiérdemli az Isten figyelmét. Szolgai módon kell viselkedjen – de nem a zenét megálmodó rabszolgájaként, hanem a zene címzettjének, a mindenható Istennek alázatos szolgálójaként. Nem az emberi szándék előtt kell meghajolnia a formának, hanem az emberi szándékot kell a forma olyanná alakítsa, hogy az méltó módon jelenhessen meg az Isten előtt és kedvet találjon annál, Aki mindeneknek formát ad. A formát nem az ember szabja meg egyedül, hogy ezáltal kedvessé tegye Isten előtt a maga alkotását, hanem egyúttal Isten nyújtja azt az embernek, hogy Hozzá való közeledésében segítséget adjon neki; a forma tehát közvetítő Isten és ember, ember és Isten között.
Ezért a könnyűzene mindaddig, amíg könnyűzene akar maradni, teljesen méltatlan a szent liturgiában Istent szolgálni – mert a liturgia anyagában és formájában is szent, és épp a szent forma elleni tiltakozás teszi méltatlanná a könnyűt arra, hogy része legyen annak ami súlyos (sőt, végtelen súlyú!) és komoly, mert örök célra van irányozva: az Isten imádására. Ha pedig a könnyűzene elhagyja világi köntösét, megszűnik könnyűzenének lenni és elveszti mindazt, amihez addig görcsösen ragaszkodott – ekkor azonban illő, hogy létét feladva a szent és komoly zenébe olvadjon és egészen elenyészve maga is szentté váljon. Ahogyan Isten közeledése is földi Anyán keresztül ért el minket Szent Fiában, úgy a mi közeledésünk Istenhez szintén közvetítőn keresztül kell Istenhez érjen, s ez a közvetítő a szent Szűzhöz hasonlóan tiszta és alázatos kell legyen, mentes a személyes bűnöktől és mindenféle bűnös érzésektől. A liturgia végzését Isten maga rendelte el és az Ószövetségben és annak formáját is gondosan meghatározta. A keresztény istentiszteletet Krisztus alapította és annak formáját az Ő földi munkálkodását folytató Egyházára bízta, aki ezt a Krisztustól kapott felhatalmazással élve méltó formába öntve adja elénk, hogy vele élve személyes áldozatunk kedves legyen az Atya előtt Jézus Krisztusban.
Azonban csak ha e formához alkalmazkodva tesszük Isten elé ajándékunkat, remélhetjük, hogy az kedves lesz Őelőtte; csak ha Máriával együtt mondjuk: „íme az Úrnak szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint” (Lk.1,38) akkor remélhetjük, hogy kérésünk meghallgatásra talál. Hiába az érzelmek áradása és a szív gerjedelme, ha a köteles alázat hiányzik, az ember hasonlatossá lesz a farizeushoz, aki így imádkozik: „Istenem! Hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igaztalan és házasságtörő, mint ez a vámos is.” (Lk.18,11) És mert a vámos az, aki Máriához hasonlóan alázattal közelít az Úrhoz: „A vámos pedig távol állt meg, nem merte a szemét sem az égre emelni. Mellét verve így szólt: Istenem! Légy irgalmas nekem, bűnösnek!” (Lk.18,13), ezért az Üdvözítő így folytatja a példabeszédet: „Mondom nektek: ez megigazultan ment haza, amaz pedig nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, és aki magát megalázza, felmagasztalják.«” (Lk.1814) A szív gerjedelme bizonyára megvolt a farizeusnál is de önzése és az alázat hiánya mégis azt eredményezte, hogy nem közel került Istenhez, hanem eltávolodott Tőle…
A szentmisén való részvételünkre különösen is állnak az Üdvözítő eme szavai: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (Mk.8,34-35) Hogy a templomba belépő ember zenei ízlése, preferenciái és esetleges ellenszenvei, zenei műveltsége az ő számára mit tenne kedvessé az oltár áldozatához társítani, az lehet változó. De erre nézve csakis az Üdvözítő szavait tarthatjuk iránymutatónak: tagadd meg önmagad és vedd fel keresztedet, amint én is felveszem minden szentmisében! „Mi tehát mostantól fogva senkit sem ismerünk emberi módon. És ha Krisztust emberi módon ismertük is, most már nem úgy ismerjük. Ezért aki Krisztusban van, új teremtmény; a régiek elmúltak, s íme, újak keletkeztek.” (2Kor.5,16-17) Mert ha az új teremtményben egészen Krisztuséi akarunk lenni, akkor szükséges, hogy a régivel együtt elhagyjuk ne csak azt amit mi fölöslegesnek érzünk, hanem mindent; és hogy ebbe a „mindenbe” beletartozik-e a profán muzsika, annak eldöntésében segítsenek a következő fejezetek.
 

Mitől szent az egyházi művészet?

Forma és tartalom

A kérdés talán még láttatóbb ha így tesszük fel: hogyan, miféleképpen szent az egyházi művészet? Azoknak a cselekményeknek melyeket az Egyház – külső megjelenését tekintve látszólagosan – a világhoz hasonlatos módon végez (pl. tanít, beteget ápol, gondoskodik a szegényekről, a művészeteket gyakorolja), mindig áthatja a halhatatlan lélekért való aggódó felelősség. Mindezen tevékenységeknek éppen ezért van egy sajátos aspektusa, amely az Egyházhoz tartozás záloga és egyben ismertetője is; amely ugyan sok esetben nem látható, de szükségképpen jelenvaló és érzékelhető. Szűkebb értelemben, azaz a művészetekről szólva ezt több tulajdonság együttes jelenléte adja, melyek többek között: a szent szövegekhez való feltétlen hűség, a magasztosság, emelkedettség, kimértség, egyfajta méltóság, technikai precizitás és egyéb, mindig az Istent célzó és neki a legtöbbet és legjobbat adni akaró emberi szándék.
Ám mivel ezen tulajdonságok külön-külön, de olykor akár együttesen is jelen vannak, jelen lehetnek a világ művészetében, a szent művészetben ehhez még egy további elem járul amely mintegy keretként összefogja őket, és amint az írott kinyilatkoztatás esetében a Szentlélek ihletése, úgy a művészetek terén a szentség jeleként amolyan pecsétül szolgál. Ez pedig a világtól való szándékolt különbözés jegye amely által a természeti rendben létezőt mintegy a természetfölötti rendben részesíti; hiszen a világ az evilági boldogságot tartja az elképzelhető és elérhető legnagyobb jónak, ezért eszközei is erre irányulnak; az Egyház azonban a lélek örök sorsát hivatott biztosítani és az üdvösség eszközeként – bár használja a világ nyújtotta lehetőségeket – szükségképpen nem csupán emberi, de Istentől való eszközökkel is kell munkálkodjék az üdvösség Isten-rendelte művén. Lévén pedig minden jel valamely láthatatlan létezőnek látható jelölője, méltó és helyénvaló, hogy az örök dolgokért való munkálkodás eszközei valamiféle módon megkülönböztessenek a pusztán világi boldogulásra irányuló cselekvésektől. Ezért a szent művészet (különösen a szent liturgia és a vele érintkező művészeti ágak), jóllehet az ember természetes vágyait és tehetségét, érzéseit, egyéni erőfeszítését és tapasztalatát nem hagyja figyelmen kívül hanem épít rá és dolgozik vele, sőt, mindezeket a maga szolgálatába állítja, mégis ezen fontos többlettel, a világtól való különbözés pecsétjével van ellátva.
És ahol e jel hiányzik, ott beszélhetünk ugyan egyházias művészetről, vallásos zenéről, festészetről, építészetről, irodalomról, de az nem lesz szent abban az értelemben ahogyan szent a templom, vagy szent a szentmise szertartása. Ennek következtében minden efféle, profán elemeket használó, azokból építkező törekvés amely produktumait változatlan formában a liturgiába hozza, tiszteletlenség Isten iránt és bizalmatlanság az Egyházzal, mint Isten és ember közötti közvetítővel szemben, és végső soron szentségtörés: mert nem különbözteti meg a szentet a profántól, az Istennek elválasztottat a világétól. Szent Jakab apostol írja az Egyház első tagjainak: „Kértek és nem kaptok – mert rosszul kértek: azért, hogy kívánságaitokra fordítsátok. Ti házasságtörők! Nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellensége az Istennek? Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek.” (Jak.4,3-4) Bármily buzgó és nemes legyen is a szándék amely profán nyelven akar az Istenhez szólni, ha ezt a liturgián belül teszi, azzal csak a maga méltatlanságáról és keményszívűségéről tanúskodik, elvetve a szentek kipróbált útját, melyen útjelzőül vértanúk vére, üdvözültek sokasága, csodatettek és Isten ígérete állnak őrt; okosabbnak képzeli magát az egész Egyháznál; Édesanyját akarja életre tanítani holott jómaga még csak csecsemő, aki az anyatej táplálására szorul; feltételezi, hogy a már révbe ért szenteknek Isten nem tárta föl az utat amelyet ő egyszerre elébük vágva elsőként megtalált; újítást vár ott, ahol a megújítani akart hagyománynak minél régebbi nyomát kutatja, annál állandóbbnak találja azt; és alázatot, egyetértést vár el azoktól, akikkel ő maga nem ért egyet, s akiknek tanácsát minduntalan elhárítja magától…
Érthető a magatartás, amely a maga érzésvilágának egészét kendőzetlenül (sőt legtöbbször mesterségesen felfokozva) a liturgiába önti azt remélve, hogy a szent liturgia az ő profán érzéseit és vele egész lelkivilágát megszenteli, mintegy tisztára mossa és Istenhez emeli. Maga az irányultság érthető, de a kivitelezés már hibás. Mert ha az egyéni felbuzdulások, érzelmi kitörések és a lelki élet szubjektív történései nem a liturgia Isten-adta keretén belül, ahhoz idomulva – és tegyük hozzá: ezáltal a többi résztvevő számára láthatatlanul – kelnek életre hanem maguk akarnak keretté válni, akkor ezzel éppen a liturgia megszentelő hatását bontják le és teszik semmissé. Sőt, ezáltal az megszűnik szentségnek lenni és pogány szertartássá csökevényesedik, anakronisztikussá válva azt a képzetet valósítja meg, miszerint a gyarló ember a maga apró-cseprő próbálkozásaival ostromolva kiengesztelheti Istent, maradéktalanul eleget tehet az Istenimádás kötelességének, sőt, a maga emberi gazdagságából úgymond bőségesen megvendégeli az Istent, változatos és pazar táplálékot nyújtva neki a maga lelki kincseskamrájából.
Ez bizony az őskorban még elment, de Krisztus megváltó áldozata óta nemcsak vétkes könnyelműség, de súlyos visszaélés az isteni irgalmassággal! Ez az első bűn krónikája, csak a csomagolás más: Isten akaratával szemben az ember saját akaratához ragaszkodik és azt cselekszi minden áron; Ádámnak azonban mentségére szolgált, hogy őelőtte nem volt bűn, így büntetés sem. Azonban Krisztus megváltó áldozata óta, Ádám intő példája nyomán, kinek bűnét évezredek emberisége szenvedte meg, s terhes örökségét mi is kényszerűen cipeljük egész földi zarándoklatunk során, bajosan találhatunk mást mint kifogást arra, ha Isten előtt önmagunkhoz ragaszkodunk és csupán magunkat toljuk Isten színe elé, nem pedig Krisztusban akarunk megállni a Mennyei Atya előtt.
Ám nézzük forma és tartalom viszonyát a művészet felől: „Minden művészet, melynek célja a lelket egy magasabb eszményiség körébe emelni, esztétikai nyelven a szépnek varázsával éri el e hatást. A művészi szép ilyen alakban tartalomnak és formának egybehangzó tökélye, mely a harmonikusnak egészséges, megnyugtató érzetét váltja ki belőlünk. (…)
Minthogy az egyházi zene művészet, az ő birodalma is a szép. Hiszen a művészetnek általában csak akkor tudunk örülni, ha nem jár lent a földön, ha nem kúszik a hétköznapiság fertőjében, hanem fölemel, magához ragad szépsége tényezőivel, tehát eszményiségével, s ha ez az eszményiség bennünk visszhangra talál és rokonérzéseket fakaszt.” (Járosy Dezső: Az egyházi zene és a papság. Tiz konferencia. 1912., 28-29. o.)
De lássunk egy másik megfogalmazást, amely a profán és szent viszonyát a liturgiában közelebbről is megvilágítja :
Krisztusban szeretett Testvéreim!
Amikor Mózes lejött a sinai hegyről, ahol a felhőkben találkozott az Istennel, arca sugárzott, ragyogott az Isten fényességétől, hogy a zsidók nem mertek az arcába nézni. Mózes megparancsolta, hogy a frigysátorba a szentek szentjébe, ahol az Isten lakozott, a szentek szentjébe ember, halandó ember be ne tegye a lábát. Az Úristen úgy rendelte, hogy az évnek egy napján, az engesztelés nagy napján az áldozati vérrel, levetett saruval, menjen be a főpap, hintse meg a szentek szentjének falát és jöjjön ki az Isten közelségéből mert azt ember el nem bírja.
Testvéreim! ez előkép, ez szimbólum, ami az ószövetségben volt. Az Újszövetség, az Anyaszentegyház élete nem kép, hanem boldogító szent valóság. A megváltásnak, a megszentelésnek, a lelki újjászületésnek, az Isten közelségének boldogító, szent valósága. Természetes tehát Testvéreim, hogy elváltozik az arca, megdicsőül, megszépül, tündöklővé, fényessé, természetfelettivé válik az Anyaszentegyháznak az arca, amikor a szentélyben, az Isten közelében jár.
Íme a katolikus liturgiának, – de hiszen nem is kellene mondanom katolikus liturgia, mert más liturgia nincs, igazi liturgia, amely tényekkel és valósággal dolgozik, nincs – íme, mondom a katolikus liturgiának benső, felséges pszichológiája. Az Anyaszentegyháznak a Szentlélek Úristentől inspirált csodálatos bölcsessége.
(…) Csodáljátok-e édes Testvéreim, hogy amikor a pap az oltárhoz lép, ahol ennek a csodálatos erőnek a forrása, ahol ennek a megváltó kegyelemnek áramlása van, hogy az Anyaszentegyház azt mondja: öltözz más ruhába, ne menj oda más ruhával, ne menj oda a hiúságok ruhájában, hanem öltözz más komoly ruhába. Mindennapi lélekkel, mindennapi ruhádban nem mehetsz oda. Csodálatos-e, hogy azt mondja, ne a mindennapi tere-ferének, a közönséges hétköznapi beszédnek szavával járj az oltár körül, hanem ünnepi nyelven, ünnepi hangon, az emberi géniusz legtökéletesebb és legzseniálisabb nyelvén szólj az Úrhoz. Mert Isten közelében nem lehet profán lélekkel járni. Csoda-e Testvéreim, ha azt is mondja, ennek az oltárnak építsünk hajlékot, de nem a közönséges életnek egyszerű házát, hanem építsük a művészetnek remekeit, az Isten házának fenségét rakjuk az oltár fölé, az Isten házának csodálatos, bámulatos stílusait rakjuk e köré a forrás köré, melyből árad minden természetfölötti élet és kegyelem.
Nézzétek drága jó Testvéreim, a liturgiának ezek a csodálatos törvényei: az Isten közelében járva az ember színében elváltozik. Valami csodálatos ünnepi érzés, valami csodálatos ünnepi komolyság és szentség ölik el rajta. És amikor az Anyaszentegyház ennek a bámulatos, természetfölötti világnak, a mely a szentségekben és a szentségek centrumából a szentmisében az Eucharisztia ünneplésében folyik, mikor ennek szolgálatába állítja a művészetet, akkor azt mondja: Te se szólj a hétköznapnak, az operának, a színháznak, a hangulatnak, az érzelmeknek a hangján, vesd le te is saruidat, mikor idejössz, mert szent ez a hely. Itt neked is színedben meg kell változnod. Neked is, ének és zene, mikor az oltárnál szólsz, neked is természetfölötti motívumokkal, Krisztus megváltó szeretetének motívumaival kell dolgoznod.
(Shvoy Lajos székesfehérvári püspök beszéde az egyházi zenéről. Elmondta 1928. november 21-én Budapesten az Egyetemi templomban, a 25 éves Motu proprio évfordulója alkalmából. In: Katolikus Kántor, XVII. évfolyam, 1929., 58-59. oldal)
Bárhol üssük is fel a szent zenével foglalkozó műveket, lépten-nyomon azt találjuk, hogy a liturgia zenei kérdésében sohasem az éneklő ember, hanem az éneklő Egyház rendelkezik, méghozzá szigorú, féltékeny szeretettel őrködve a szent zene érintethetetlensége fölött…
„Természetes, hogy az Egyház eszközeinek megválasztásánál nem hagyhatta figyelmen kívül a zeneművészetet sem, hiszen a zenének a katolikus istentiszteleteken való felhasználásáról már az Egyház legősibb korából vannak írott bizonyítékaink és az egyházi zene egyidős a katolikus hittel. – Mivel a hangok épen úgy időben folynak le, mint a kedélyi élet megnyilatkozásai, azért a zene a művészetek között a kedélyi nevelésnek és ezáltal a teljes spirituális életre való ráhatásnak, az érzelmek nevelésével pedig az akarat irányításának leghathatósabb eszköze. Az Egyház már kezdettől kezdve számolt a zenének az emberi lélekre gyakorolt eme nagy hatásával.
(…) Az egész egyháztörténelmen végig azt látjuk, hogy hogy az Anyaszentegyház az összes művészetek közül egyedül a zeneművészetnek biztosított különleges helyet, egyedül a zeneművészetet tette meg az istentisztelet lényeges alkotórészévé.
De ugyanakkor, amikor felruházta a legkiválóbb privilégiumokkal, egyszersmind számolt azzal is, hogy a zeneművészetnek igen nagy hatása van a lélek érzéki világára, hogy amilyen alkalmas az embernek Istenhez való felemelésére, épen olyan könnyen megtörténhetik, hogy az embert leszögezi a porba, teljesen elvonja az Istentől és mindattól, ami Istené, így válik szórakoztatóvá, így lesz az akarat elzsibbasztója, a szenvedélyek felkorbácsolója. Épen ezért, hogy egyrészt a zeneművészet kiváltságos helyzetét demonstrálja, másrészt, hogy a zeneművészettel való visszaéléseket megakadályozza, a legősibb időktől kezdve szabályozta annak felhasználását. (Kunst Frigyes: A zeneművészet szerepe istentiszteleteinken. Katolikus Kántor, XVII. évfolyam, 1929., 147. oldal)
A zenében megjelenő érzelmek veszélye kapcsán (nehogy az a vád érjen, hogy csupa „modern” megnyilatkozásra támaszkodunk, s az Egyház régi hagyományát ezáltal mellőzzük) lapozzunk vissza az egyháztörténetben… És hogy ez a féltékeny őrködés a zene fölött mennyire nem kizárólag a karót nyelt, rigorózus és múltba révedő Palestrina-barát keményvonalas egyházzenészek magánakciója, arra szolgáljon például egy bő 1600 éves idézet: „Semmi sem emeli fel a lelket, nem teszi szárnyalóvá, nem szakítja el a földtől, nem oldja ki a test bilincseiből, nem mélyíti gondolkodóvá, nem függetleníti e világtól úgy, mint a dallam, az együtt éneklés és a ritmikus szent ének. Természetünknek nagyon megfelel. Édes érzéssel tölt el bennünket. Sajátunkká lesz. Még a csecsszopó gyermek nyöszörgését, nyugtalanságát is elcsitítja. A dajkák ölükben hordják a kicsinyeket, föl-alá járkálnak, valami gyermekdalt énekelnek. Így altatják el a kicsikéket. Mikor hosszú útra megyünk és egész nap hajtjuk az állatokat, közben énekelünk. Így tesszük kellemessé dalainkkal az út fáradtságát. Nemcsak az utazók, hanem a szüretelek, a puttonyozók és a szőlőtaposók is gyakran énekelnek. De ugyanezt mondhatjuk a dolgozókról általában. A tengerészek dallamra és ritmusra húzzák az evezőt. Fonó asszonyaink, miközben a csévére gombolyítják szépen sodort fonalukat, hol egyedül, hol együttesen, rendben énekelnek. Lám, így csinálunk valamennyien. Könnyebben megy a nehéz munka énekszó mellett. A lélek mindent könnyebben elvisel – habár fárasztó és kimerítő is – ha dalt, éneklést hallhat. A gyönyörködésnek ez a fajtája velünk született.” De rögtön hozzá is teszi: „Az ördög is tudja ezt. Azért akar rávenni bennünket, hogy haszontalant énekeljünk. Isten a zsoltárt adta nekünk és ebben egyesíti a gyönyörű dallamot a szép szöveggel. Kárunkra, pusztulásunkra is lehet a dal. Ártalmas tulajdonsága is van. Az arcátlan és ostoba énekek belefészkelik magukat lelkünkbe, elgyengítik, puhánnyá teszik. (…) Ahol sár van, oda futnak a disznók. Ahol illat van, oda rajzanak a méhek. Ugyanígy az éneklésnél is. Ahol aljas énekeket fújnak, ott nyüzsögnek az ördögök.” (Aranyszájú szent János)
 

A liturgiáról, és annak zenéjéről

A liturgia az örök misztériumot „meséli el” a maga időtlenbe ágazó formáival; bár a különböző korok lenyomatát őrzi magán, s bár az ember alakulása formálja is a liturgiát (legalábbis külsőleg és ismét: az Egyház által!), de az mindig lassabban formálódik mint maga az ember, hogy örök tartalmához illeszkedő, és az örökkévalót idéző formáival végül a liturgia formálja át az embert egészen krisztusivá. Így hát nem a jól bevált formát kell újra cserélni, hanem éppen a „régi” formához ragaszkodva hozhatjuk úgy az időtlenbe a legjobban változó elemet, a mindenkori embert – azaz saját magunkat –, hogy ezzel ne borítsuk föl a liturgia szerkezetét hanem szervesen kapcsolódva hozzá mi is részesei legyünk az örökkévalónak…
Amíg a művészet megengedheti magának, hogy egy alkotás némely elemei pusztán esztétikai funkcióval bírjanak, addig a liturgia minden része szigorúan funkcionális; vagyis még ha önmagában nézve komoly esztétikai értékkel bír is, mindez csak másodlagos ahhoz képest, hogy e szépség is egy nagyobb egész: a minden szépség forrása, Isten imádásának szolgálatába van állítva.
A templomot a betörőtől és tolvajtól lehet és kell is védeni profán eszközökkel, akár karddal is; azonban a megszentségtelenítéstől nem a világ ereje óvja meg, hanem a szent használat – és ez sohasem téveszthető és tévesztendő össze semmiféle profán erőgyakorlattal.
Megható az a viszony, mellyel az Egyház az orgonát, mint a templomban az emberi hang után egyedül jogosult hangszert beleépíti a templomtérbe, mintegy az Isten házának szerves részévé avatja, ezzel is kifejezve a liturgiával való eleven kapcsolatát. Hiszen az orgona a templomba készül, annak stílusával, méretével, akusztikájával együttműködve lesz csak életképes és ahogyan hirtelen kivinni sem lehet, úgy bajosan lehetne minden vasárnapra más és más orgonát hozni a templomba… Következik ebből, hogy amikor valakit hangszerrel a kezében látunk meg a templomban, akkor óhatatlanul társul mellé a képzet, miszerint az illető a szent helyre kívülről behozott hangszerével együtt, annak megszólaltatásával valami ugyancsak a szent liturgián kívül születettet, valami profánt akar a liturgia élő és szent testébe kívülről becsempészni – amire pedig sem a liturgiának, sem az abban résztvevő embernek semmi szüksége nincs. Igen, talán túlzás nélkül ráncolhatjuk a homlokunkat ha a szentmisére betérve különféle hangszereseket látunk a templomtérben – talán nem tudják, hogy itt hamarosan nem hangverseny, hanem szentmise lesz? A szentmiséhez, Krisztus megváltó keresztáldozatának vértelen megújításához talán szeretnének valamit hozzátenni, ami nincsen benne – talán a szentmise enélkül ne lenne elég jó? Hiszen a szentmise zenei tételei énekelt tételek és azok eszköze az ember, az az instrumentum amely az élő Isten képmása a földön, s amely az érettünk emberré lett Isten által megszentelve és felemelve a természetfölötti létbe egyedül alkalmas Istennek dicsőséget zengeni – a Tőle kapott szavakkal. A karzaton trónoló orgona monumentális tömegét, sípjainak rengetegét, díszeinek sokaságát, óriás tömegét és végtelen összetettségét látva alázattal csatlakozunk az emberi hangnál sokkalta erősebben zengő orgonahanghoz; de a hangversenytermek vagy mulatságok hangszereit megpillantva ugyan miféle szentség képe ébred fel bennünk? Nem Istenre, hanem a kinti világra emlékeztet mindaz, ami a templomba kívülről jön be; ellenben Istenre és az Ő szentségére hangolja lelkünket mindaz, ami a templomban állandóan jelen van.
Eddig a saját vélemény. De lássuk pár kiragadott példában mit tanít az egyháztörténet, vajon az eddig elmondottak mennyire vannak összhangban az Egyház gyakorlatával és óhajtásával. A hangszeres zenéről, annak liturgikus alkalmatlanságáról (az orgonát leszámítva) a következő, alaposan megfontolandókat írja Járosy Dezső:
„Hiszen a hangszerek mind erősen sajátos, egyéni nyelven szólanak hozzánk. Valamennyinek különös, erősen kiélezett érzéki hangszíne van, amellett a kezelésben bizonyos könnyedség és mozgalmasság tapasztalható. S mindezek a tulajdonságok rendkívül alkalmasak arra, hogy az indulatokat és szenvedélyeket fölkorbácsolják és fokozzák, tehát megvan az alkalmas összekötő kapocs a profán költészet és ének között. A hangszer természetével bizonyos fesztelen érvényesülési mód jár együtt, mely nem tűri azokat a korlátokat, melyeket az egyházi zene e pontban előír. Azonkívül a hangszeres zenének ez a fejlődés föltétlenül magasabb, szuverénebb jogot ad meg, mely végeredményében a vokális stílusnak teljes értelmű elnyomására vezet. Szóval, a hangszeres zene ebből a szempontból már a fejlődés természete szerint is kizárta azt, hogy az egyház szolgálatába fogadtassék.
Esztétikai szempontból ugyanis két ellentét helyeződik itt egymással szembe: egyrészről a hangszeres jelleg azt kívánná, hogy mindegyik a saját természetével, jellegének megfelelőleg alkalmaztassék. Hogy saját útját járja és különös nyelvét beszélje. Másrészt azt kívánjuk tőlük, hogy az egyházban csak alárendelt szerepük legyen, hogy csak támogassák az éneket és így tehát a quantité negligable szerepére lesznek kárhoztatva. Már pedig ha ebben az elvi kérdésben két egymásnak ellenmondó esztétikai megállapodás jön létre, akkor a következtetés csak az lehet, hogy a templomban a hangszeres zene nincsen és nem lehet elemében. Amint az orgona sajátosan az egyház hangszere, úgy a többi hangszerek a világéi.
(…) A hangszeres zene azonban az egyházi stílust nemcsak vokális jellegéből vetkőztette ki, hanem művészi szempontból is teljesen prostituálta. A mint a liturgikus alapon a szöveg másodrangú volta, annak rövidítése, a szavak felcserélése már magában hordja a romlás csiráit, úgy ez a liturgikus botlás a művészetet is csődre juttatta.” (Járosy Dezső: Az egyházi zene és a papság. Tíz konferencia. 1912., 110-111, és 115. o.)
Szokás azzal is kardoskodni a könnyűzene liturgikus alkalmazása mellett, hogy a liturgia zenei szolgálata nem stílus kérdése. Valóban nem az, ezt sem komoly egyházzenészek, sem szent X. Piusz pápa Motu proprioja nem állítja, sőt utóbbi – II. fejezetének (Az egyházi zene fajai) két utolsó pontja egyenesen ezt írja (kiemelések tőlem – M.G.):
„5. Az egyház mindenkor elismerte és elősegítette a művészetek haladását, bebocsájtva az istentisztelet szolgálatába mindazt, amit az emberi szellem a századok folytában jót és szépet föltalált, természetesen, mindig a liturgiai törvények sérelme nélkül. Következésképp a legmodernebb zene is be van bocsájtva a templomba, hogyha oly jó, komoly és méltóságteljes alkotásokat nyújt, hogy a liturgiai szertartások sérelmet semmiben sem szenvednek. Mindazonáltal, minthogy a modern zene főleg világi célokra szabva indult meg, annál nagyobb gonddal kell ügyelni arra, hogy a modern ízlésű zenei alkotások, melyek bebocsátást nyernek az egyházba, minden világiasság nélkül valók legyenek, ne emlékeztessenek a színházakban alkalmazott motívumokra és még külső formáikban se tartalmazzanak semmit, ami az egyházi szertartásokhoz méltatlan.
6. A modern zene különféle fajai közül az istentisztelet szertartásainak kíséretére legalkalmatlanabb az a színházi stílus, mely a múlt (19.) század folyamán volt divatban, különösen Olaszországban. Ez a zene egész természetével a legnagyobb ellenkezésben van a gregorián énekkel és a klasszikus polifóniával, és így minden jó egyházi zene legfőbb törvényeivel. Különben is, benső szerkezete, ritmusa s ún. konvencionalizmusa ennek a zenének nem alkalmazkodik, vagy csak igen rosszul, az igazi liturgiai zene kívánalmaihoz.” (X. PIUS PÁPA AZ EGYHÁZI ÉNEK ÉS ZENE ÜGYÉBEN Motu proprio: TRA LE SOLICITUDINI. Kelt vatikáni apostoli palotánkban, szűz szent Cecília vértanú napján, 1903. nov. hó 22-ikén, pápaságunk első évében. A szent pápa e dokumentumot „egyházi törvénykönyv” rangra emelte).
Az utolsó bekezdésben említett mondatok bizony éppígy állnak a könnyűzenére is; ezért is használtuk fentebb a „kardoskodik” szót a szokásos „érvelés” helyett, ugyanis a könnyűzene egyáltalán nem stílus kérdése, mert annál (a stílusnál) magasabb szinten különbözik a hagyományos értelemben vett komolyzenétől (beleértve az egyházi zenét, kifejezetten a gregoriánt is). A zene belső szerkezete, egész komplex világa, valójában indíttatása gyökeresen más az egyik esetben (könnyűzene), mint a másikban (komolyzene, egyházi zene). Lehetetlen nem észrevenni a lelki hozzáállásnak azt az éles különbözőségét, ahol a két út elválik egymástól és jóformán ellentétes irányba halad tovább: míg (szélsőségesen egyszerűsítve) a könnyűzene alapérzése „adni, adni, mindegy mit de minden áron csak adni” addig már a komolyzene, még hatványozottabban pedig az egyházi zene úgy tartja „adj, de csakis a legjobbat, legszebbet, legnemesebbet”; mert van az a szint, amit – ha módomban áll ennél többet, jobbat adni – akkor eszem ágába se jut Isten elé vinni… Ez a hozzáállás egyáltalán nem stílus kérdése, hanem éppen a különböző indíttatás vezet oda, hogy a cselekvések különböző stílusjegyeket viselnek majd magukon, de a felszínes különbözőségen túl a mélységben elválaszthatatlan szakadék húzódik közöttük. Talán túlzó általánosítás volna mindez?
Idézzük a címadó írás egy hangsúlyos mondatát: „inkább szóljon a Micimackó dallamára az istendicséret, minthogy némán álljanak az emberek Isten színe előtt.
(Szerk.: Erre ‘parafrazál’ saját gyakorlatomból, amikor egy cursillos találkozón, az ebédnél, a gyakorlatot vezető pap kezdte le énekelni az étkezés előtti imádságot “Édes Jézus, édes Jézus légy vendégünk. Áldd meg amit, áldd meg, amit adtál nékünk! Adjad Uram, hogy jól essék, Jézus neve, Jézus neve dicsértessék! Ámen” a Megy a gőzös Kanizsára dallamára, ami először vicces, de sokadszorra, és átgondolva az egészet már nem!)
Mi ez, ha nem a mindenáron adni akarás hitvallása, akár a forma és kifejezés teljes rovására is? Hogy az igazi egyházi zene és a gregorián nem szorul külső védelemre annak elég bizonysága, hogy az Egyház dobogó szívében, a szentmisében, vagyis belső életének kellős közepén kapott örökös helyet. De idézzünk még egy ide vágó gondolatot az Egyház kebeléből: „Az egyházi zene tehát mint művészet nem lehet alárendeltje a profán zenének, hiszen úgy eszményeiben, mint tárgyában és gondolatkörében e fölött áll s aki mégis a profán műzene labirintusaiba téved, az a realizmust akarja diadalra emelni ott, ahol valójában mindennek ellenkezője található. Az egyházi zene története, az egyházzenei stílek keletkezése maguk tanítanak arra, hogy az egyházzenei szépnek semmi köze a profán levegőhöz, mert ami az egyházi zenében abszolút, tiszta zenei szépség, az is az egyház megszentelésében lett azzá. (…) Míg tehát a profán zenei szép megismerése teljesen az általános, a meg nem határozott alany lelki világán fordul meg s így önkény, szeszély ebből nincs és nem lehet kizárva, addig az egyházzenei szépnek alanyi megismerő faktora az egyház maga, illetve annak törvényhozása, jogi közege, mely a külső istentisztelet szépsége és tökélye fölött uralkodik.” (Járosy Dezső: Az egyházi zene és a papság. Tíz konferencia. 1912., 38-39. o.)
Hogy az Egyház minden időben féltékenyen őrködött a liturgia ünneplésének formája felett, beleértve annak zenei megformálását is, arra nézve a továbbiakban csak pár kiragadott idézettel szolgálunk – jóllehet az ide vonatkozó rendelkezések, panaszok és óhajok önmagukban könyvtárnyi irodalmat tesznek ki. Dr. Huszár Elemér írja 1926-ban: „Arra való az egyházi zene – mondja XXII. János pápa 1324-ben Avignonból kelt Docta sanctorum dekretálisában – hogy a hívek ájtatosságát emelje. Azért állásuktól 8 napra felfüggeszteni rendeli azokat, akik túlságosan világias módon adják elő a figurális énekeket, hozzáteszi azonban, hogy ezzel nem akarja az ünnepélyes nagymiséken a figurális éneket* eltiltani, csak azt kívánja, hogy az annak alapjául szolgáló gregorián ének teljes épségben megmaradjon (Corpus Juris Canonici: Extravagantes III. k. 1 cz. V.ö. Huszár: Szertartásjog 6. §. II.) (*figurális ének – a korálistól, azaz a papok /klerikusok/ által énekelt karénektől megkülönböztetett, a nép/laikusok/ által énekelt ének – M.G.)
A tridenti zsinat a XXII. ülésszakban, 1562 szeptember 17-én hozott dekrétumában inti a püspököket, hogy a templomból a világias zenét és éneket kiküszöböljék.
XIV. Benedek a közeledő szent év alkalmából 1749 február 19-én az egyházi állam püspökeihez intézett körlevelében (Bullarium III. k. III.: L’ anno che viene) valóságos tanulmányt ír az egyházi zenéről és azt kérdi: mit fognak szólni azok a zarándokok, akik olyan országokból jönnek, ahol az orgonát s az instrumentális zenét még nem fogadták be, ha a római templomokban valóságos színházi zenét fognak hallani? Aquinói Tamásra hivatkozik, aki szerint az instrumentális zene inkább gyönyörködtet, mint ájtatosságra hangol s az ó-szövetségben csak azért volt megengedve, mert a keményszívű népnek arra szüksége volt. (Summa theol. II. r. 91 kérd. 2 fej.)” (Katholikus Kántor – Egyházzenei Folyóirat. A Magyar Országos Kath. Kántorszövetség hivatalos közlönye. XIV. évfolyam, 1926, 1. szám /január/. Az egyházi zene az egyházi törvénytárban, 30-31. o.)
Aligha szükséges, hogy az Egyház életéből több példát hozzunk annak bizonyítására, hogy a liturgia zenéjének szigorúan szabályozott törvényei vannak, melynek betartására kötelezve van mindaz, aki a liturgiában tevékenyen részt akar venni. Az sem lehet kérdéses az eddigiek alapján, hogy az Egyház álláspontja szilárd és következetes, még amikor engedményeket tesz is egyúttal igen magas követelményeket támaszt és szigorúan ragaszkodik a maga megszentelt hagyományához és annak rögzített formáihoz. Azt is láthatjuk a felhozott példák sokaságán és változatlan ítéletén keresztül, hogy amit ma „egyházi könnyűzene” néven ismerünk az sohasem volt elfogadott gyakorlata az Egyháznak, legfeljebb időlegesen megtűrt visszaélés amely ellen folyamatosan felszólalt, s melyet minden alkalommal – min szabálytalant – kárhoztatott és a liturgiából száműzött. Így a jelen helyzetért, melyben az ún. „keresztény könnyűzene” és annak liturgikus alkalmazása egyáltalán felmerül, csakis korunk zavarodottságát tehetjük felelőssé: a világban uralkodó erkölcsi romlottságot, a vallási nevelés hiányosságait, végső soron az Egyház, azaz a katolikus hit válságát.
 

Összegzés

Kérem az olvasót, ne vegye sértésnek a következőket, hanem a diagnózist lássa benne amely a betegség leküzdésének és a gyógyulásnak elengedhetetlen feltétele. Akárcsak a protestantizmus, a liturgiában való könnyű zenélés is a hit skizofréniája abban az értelemben, hogy amit az egyik kezével épít, azt a másik kezével lebontja és a két kéz sajátos módon ugyanahhoz a testhez tartozik. A protestantizmus esetében* ez annyit tesz, hogy mindaz a hittétel ami benne jó az a katolikus hit öröksége (még ha nem is jogos örökségként szerezte, hanem erővel elorozta, ld. a Szentháromság, vagy Krisztus istenségének megvallása), míg minden más sajátosan protestáns tanítás a katolikus hit nyílt megtagadása, gyalázása és kicsúfolása.
Ugyanez a kettősség a könnyűzene esetében úgy áll, hogy benne pozitív a liturgia szeretete és az érte való buzgólkodás, a profán szentté tevésének vágya (melyben helyesen ismeri fel, hogy erre elsősorban a liturgia rendeltetett), de negatív az a mód, ahogyan a profánt a maga változatlan voltában, tehát végső soron tiszteletlenül, a liturgia szentségét megsértve gyömöszöli a szent erőterébe, ezzel mindazt a világi szennyet is az Isten megszentelő kegyelmének hatáskörébe utalva, melyet ő maga is emberi eszközzel legalább részben lemoshatott volna.
A liturgiában megjelenő könnyűzene problémájának a gyökere ugyanis ez: ha és amennyiben elvben megengedjük, hogy a liturgiában a könnyűzene helyet kapjon, úgy ez csak és kizárólagosan másodlagos, kiegészítő szerepben lehetséges – erről nem az egyéni ízlés és rokon-, illetve ellenszenv, hanem az Egyház maga gondoskodik mikor kimondja, hogy a (római) katolikus Egyház liturgiájának nyelve elsősorban a latin, zenei (anya)nyelve pedig a gregorián. Mindaz ugyanis, aki a biztos alapot kellően megismerve és megfelelő hivatással gyakorolja (azaz: a gregoriánt az ordinárium tételeiben pontosan alkalmazza) az mire ebben gyakorlatot szerez egész lényével (beleértve eszét és értelmét, zenei ízlését is, hiszen a gregorián hordozta hitigazságok a maguk képére formálják a cselekvő résztvevőt), addigra teljes mértékben fölöslegesnek és sértőnek, a liturgiától idegennek érzi a könnyűzene bármilyen alkalmazását a szentmisében. Ugyanakkor (szervesen következően az eddigiekből) mindaz, aki a liturgiában mindenképpen helyet szeretne szorítani a könnyűzenének, az kényszerűen abból az álláspontból teszi ezt, miszerint az (t.i. a könnyűzene) ne másodlagos, kiegészítő része, hanem elsődleges, sőt kizárólagos alkotója legyen a teljes liturgiának, mert a könnyűzenének már csak megemlítése is a liturgiában (pláne behozatala!) csak ezen az alapon kap egyáltalán értelmet. Ez azonban csak úgy fordulhat elő, ha az illető az ordinárium tételeinek gregorián előadásában nem szerzett gyakorlatot, magyarán az egyház ősi (zenei) nyelvét tevőlegesen nem beszéli (legfeljebb érintőlegesen van pár elszórt tapasztalata), vagyis az számára idegen nyelv. Mármost ha a liturgia „idegen nyelv” számára, akkor hogyan gondolja, hogy annak kell bármilyen mértékben is idomulnia az ő elképzeléseihez? Hiszen mégiscsak a liturgia „van otthon” a templomban… Így a liturgia végzésének szent és hivatalos módja nem talál utat a szívéhez, és ő bátran átadhatja magát annak a képzetnek, hogy a liturgia zenei szolgálata nem stílus, hanem lelkület kérdése (amelyről persze azonnal meg is állapítja, hogy az őbenne maradéktalanul megvan). Olyan értelemben igaza is van (de csak és kizárólag lélektani szempontból), hogy nem lehet egyszerre két, másfele futó lovat megülni; nem lehet egyszerre két úrnak szolgálni, mert vagy az egyiket szereti és a másikat megveti, vagy gyűlöli az egyiket és a másikat szereti. És ki kell mondani végre: a tartósan (folyamatában) a könnyűzenében tevékenykedő embert, ha a szent zene „terápiája” nem táplálja és neveli a lelkét hétről-hétre a katolikus hit igazságaira, akkor a könnyűzene eltávolítja a liturgia szellemétől, az Istenre csendben figyelő szemlélődéstől azáltal, hogy a maga zajos és izgató hatásaival mint a kábítószer állandó cselekvési kényszert kelt magával szemben és függésben tartja a lelket saját lététől. Így a lélek már nem a liturgiából él, hanem a könnyűzenéért él – a liturgiában is!
Mivel a szent liturgia sohasem termelt ki magából a könnyűzenéhez még csak érintőlegesen is hasonlót, ezért a könnyűzene sem képes a liturgia szent lelkületét kifejezni és felébreszteni az emberben. Ha a katolikus hit igazságait a könnyűzene méltó módon ki tudná fejezni (valamilyen módon mégis alkalmas volna rá), akkor az Egyház bizonyára élt volna ezzel a lehetőséggel, amint a gregorián esetében valóságosan élt is; azonban ha nem tette az annak a jele, hogy ez a hit egyféle módon (a gregorián zenén, és a hozzá hasonlón keresztül) képes hitelesen megnyilatkozni – következésképpen (és ez megkerülhetetlen felismerés!) az ettől gyökeresen más formában mutatkozó zene nem ezt a hitet fejezi ki, hanem egy másfajta hit (zenei) lenyomata (amely azonban már egészében nem azonos a katolikus hittel). Ezen következmények súlyosságára talán fölösleges külön felhívni a figyelmet, hiszen a hitehagyásnál nagyobb bűnt alig lehet képzelni…
Kiragadni egy rendkívüli helyzet valamely elemét mely az istentisztelet átlagostól eltérő módját teszi lehetővé vagy éppen szükségessé, és ezt a módot mintául szabni olyan alkalmakra, mikor az istentisztelet a szokott körülmények között ünnepelhető: eretnekség, amely kénye-kedve szerint válogat a maga igazolására a hitből olyan elszigetelt igazság-morzsákat, melyek az egésznek részeként azonban teljesen más értelmet hordoznak. Pl. a Bibliában ez áll: „Miközben hozták a gibeai Abinádáb házából, Ahió, őrizve az Isten ládáját, a láda előtt haladt, Dávid pedig s egész Izrael játszott az Úr előtt mindenféle fahangszeren, lanton, hárfán, dobon, csörgőn és cintányéron.” (2Sám.6,4-5) Dávid azonban nem Krisztus megváltó keresztáldozatát ünnepelte, hanem egy szükségképpen töredékes előképet; az Isten ládája helyébe immár a tabernákulum lépett, s a benne trónoló Isten, Jézus Krisztus a legméltóságosabb Oltáriszentségben. Így a katolikus egyház liturgiájában nincsen sem tánc, sem hangszerek; az előképet egy az egyben átvetíteni a teljességre pedig teljesen hibás, sőt rossz következtetés.
Természetes, hogy Isten és Anyaszentegyháza iránti szeretettől vezetve, a magam és szeretteim lelke üdvéért elmegyek a szentmisére akkor is ha a munkám miatt a szentségi böjtöt nem tudtam megtartani, akkor is ha kényszerűségből szakadt ruhában vagyok, még ha önhibámon kívül elkésem is; s bízom benne, hogy a kívülem álló körülmények okozta hiányt az Őérette való buzgólkodásomért Isten kipótolja mindenhatóságával. Azonban amikor alkalmam adódik méltóképpen felkészülni, bűnt követek el ha elmulasztom a készülést és Istenre bízom, hogy engem „méltóvá tegyen”. Ha a vasárnapi szentmisére a kedvenc, pörköltszagú pulóveremben megyek amiben ebéd közben is olyan kényelmesen éreztem magam, a kényelmes, kijárt sportcipőmet húzom fel: tiszteletlen vagyok. Ehelyett igenis illően megmosakszom, megfésülködöm, ünneplő ruhát húzok is időben elindulok a szentmisére. A zene nyelvére lefordítva az „ünneplő ruha” elsősorban a gregorián, amely mindig kéznél van és rendelkezésre áll – igazán tiszteletlenség tehát „laza” öltözékben megjelenni és a templomi ünneplőt otthoni melegítőre cserélni…
Ezért a könnyűzene megtűrése a szentmisében (hát még erőszakos behozatala!) ugyanazt a kapitális hibát valósítja meg, mint amit a „jófej”, a „laza”, „fiatalos” papok követnek el akik úgy képzelik, hogy ha jóban lesznek a rosszban sántikáló világgal, ha megnyerik maguknak a bűnösök és tudatlanok barátságát akkor azok majd barátként elfogadják tőlük mindazt, amit (szigorúan az így okoskodó papok elképzelése szerint!) meg sem hallgatnának tőlük. Ám ehelyett az történik (hacsak az ilyen pap idejében nem kapcsol és nem visszakozik), hogy a világgal barátkozva hasonlókká lesznek azokhoz akikkel barátkoznak, elvesztik Isten barátságát és már nem a szentség útja, hanem a bűnös világnak való mindenáron megfelelés lesz életük rutinja. Pedig jól ismerhetnék a breviáriumból az 1. zsoltár szavait: „Boldog az az ember, aki nem követi a gonoszok tanácsát, nem áll a vétkesek útján, és nem ül le a gúnyolódók gyülekezetében, hanem az Úr törvényében leli kedvét, s törvényét éjjel-nappal eszében forgatja!” (Zsolt.1,1-2) és Jakab apostol levelének intését: „Ti házasságtörők! Nem tudjátok, hogy a világgal való barátkozás ellensége az Istennek?
Aki tehát ennek a világnak barátja akar lenni, ellenségévé lesz Istennek.” (Jk.4,4) Így tehát veszélyeztetik a maguk üdvösségét éppúgy, mint ahogyan igaz barátokat sem nyernek, s ráadásul hazudnak is újdonsült ismerőseiknek, hiszen az Egyház nem maga akar hasonló lenni a bűnöshöz, hanem a bűnöst akarja magához, a szeplőtelen Jegyeshez hasonlóvá, szentté és tisztává tenni. Végső soron az efféle kacsintgatással a szent életre rendelt ember magát teszi a bűn kerítőjévé, aki nem úgy néz a világra, hogy a szentséget sugározza magából, hanem hiteltelenné válik a világ szemében nemcsak szent hivataláran (mint attól elpártoló és a világba merítkező „jófej”), de éppily idegen marad a világ számára is azáltal, hogy szent hivatásának bizonyos külső jegyeit – vagyis a világtól való különbözőség látszatát imitt-amott – mégis megtartja. Vagyis az Egyháztól való elszakadása elsodorja őt az éltető forrástól és így a vízben fuldokló már nem a biztos menedék mentőladikját látja benne, de ügyetlen evickélését látva a világban élő mégsem érzi őt bizalmasának, és ezért nem is osztja meg vele lelke benső történését – végül a káposzta is elvész, és a kecske is éhes marad. Ez történik, amikor vak vezet világtalant… (Mt.5,14; Lk.6,9)
Folytatás következik.
Forrás: Máriássy Gergely (Facebook)

Legolvasottabb írások678 times!

Print Friendly, PDF & Email