Akit a könnyűzene csal a templomba, az hazugságot kap meghívóul és szükségképpen csalódik majd a katolikus hitben amikor gitár és felszabadult nótázás nélkül kell járja a saját csöndes keresztútját; a hazugságot azonban csak újabb hazugsággal lehet megmagyarázni és életben tartani, az örök igazságra pedig nem lehet átlátszó hazugsággal senkit sem meghívni.
Nem „jófej” papokra van szükség, hanem a valódi „főre”: Jézus Krisztusra, akinél jobb feje nem is lehet az Egyháznak; nem vidám zenére van szükség a megváltó keresztáldozat vértelen megújításánál, hanem olyan lélekre, amely a legnagyobb áldozatban és önmegsemmisülésben egyesül Istennel; nem még több, pusztán emberi tényezőre, hanem kevesebb emberire és cserébe több krisztusira; nem több érzelemre, hanem tisztábbra, amely immár nem a maga érzéki örömét, hanem Istent szomjazza; nem az embernek kell többet tevékenykednie a szentmisén, hanem a szentmisének kell tevékenyebbnek lennie mibennünk, hogy gyümölcseiből éljünk és elmondhassuk az apostollal: „élek, de már nem én, hanem a Krisztus él bennem.” (Gal.2,20)
Mindezzel szemben a vasarnap.hu oldal egyik cikkében így fogalmaz: „A liturgia soha nem szenvedte meg az adott kor populáris zenéjének megjelenését a liturgiában, attól nem szentségtelenedett meg a szentély.” (https://vasarnap.hu/2021/01/31/nem-szentsegtelenedett-meg-a-szentely-szasz-peter-a-vasarnapnak/) Ez azonban további pontosítás nélkül – amelyet a cikkben sajnos sehogyan sem találtunk – félrevezető, sőt: hamis. Mondhatja az Olvasó az eddigiekre és ezen utóbbi állításra is, hogy mindez szép, de csupa elmélet. Láttuk a liturgiában megjelenő világias zenét kárhoztató rendelkezéseket, de lássuk még egyszer mindezt a gyakorlatban…
A XV. században Európa-szerte közismert és közkedvelt provence-i chanson, a „L’ homme armé” (fegyveres férfi/katona) minden világiassága ellenére a kor több egyházi szerzőjének miséinek lett ihletője. Közel 40 énenekes mise viseli címében és dolgozza föl a zenei témát, közöttük olyan kiválóságok mint Guillame Dufay, Josquin Després, Pierre de La Rue, Palestrina, vagy később Johannes Ockeghem. A pontosság kedvéért ez maga a chanson dallama
és valahogyan így szól:
Ez pedig Palestrina miséje, amely egyenesen ugyanezzel a témával kezdi a Kyriet:
és eképpen hangzik:
A kettő azonban: ég és föld! De akkor mégis mi változott? Valójában minden… Szorosabban véve, csak a lényeg: a belső, és vele együtt elválaszthatatlanul a külső is. „Mi volt legnagyobb élvezetem? Szerelmet adni, szerelmet kapni. De engem nem elégített ki a lélek vonzódása a lélekhez: a barátság ragyogó birodalma. Mámoros gőzök szálltak folyton testi vágyaim mocsarából és ifjú erőm forrásaiból, és úgy ködbe, homályba burkolták szívemet, hogy nem tudott különbséget tenni a szeretet csendes derűje és fajtalan kívánkozás sötétsége között.” De hová tűnt a fiatal Ágoston kicsapongó élete? hová az ágyasok? mivé lett a pogány oltárért szónokló ünnepelt férfi? Mikor Isten megszólítja: „Tolle, lege! Tolle, lege!” (Vedd, és olvasd!) felüti a Szentírást és szent Pál ezen sorai néznek vele szembe: „…tisztességben járjunk: nem tobzódásokban és részegeskedésben, nem ágyasházakban és szemtelenségekben, nem versengésben és irigykedésben, hanem öltözzetek az Úr Jézus Krisztusba, és a testet ne ápoljátok a kívánságok szerint.” (Róm 13,13-14) Az eretnek, magában bízó, érzéki élvezeteket hajhászó, a világi életet habzsoló aranyifjú meghalt; de előttünk áll helyette Hippo szentéletű püspöke, az egyházdoktor, az igaz hitnek dicsőségtől ragyogó tanítója… Illenek rá a költő szavai:
És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.(Ady: Az Úr érkezése)
Az Istenhez való megtérés mindig elkerülhetetlen szakítást jelent a világgal. Mintegy 800 évvel később az Assisiben élő Giovanni Bernardone – mikor édesapja erővel próbálja őt visszatartani az Istennek szentelt élettől – ruháját levetve, mezítelenül állva a tömegben így felel neki: „Figyeljetek ide mindannyian, és vegyétek tudomásul, mostanáig Pietro Bernardonét neveztem apámnak. Ám mivel felajánlottam Istennek szolgálataimat, visszaadom a pénzt… és minden ruhát, ami az övé, mivel mostantól azt akarom mondani: Atyám, ki a mennyekben vagy; s nem azt: atyám, Pietro Bernardone.” A püspök teríti rá saját köpenyét, hogy eltakarja mezítelenségét – s ekkor Ferenc elvonul a világ zajától, hogy majd hónapok múltán rongyos koldusként ismerjen rá a város utcáin saját édesanyja. A gazdag posztókereskedő megbecsült fia, aki maga is gazdag ifjú azonban megfogadva az isteni Mester tanácsát mindenét hátrahagyva követte Őt alázatban, tisztaságban, szegénységben, engedelmességben… A maga korábbi útján járva Ágoston lehetett volna ünnepelt szónok, Ferenc pedig gazdag kereskedő, ám a szentséghez meg kellett változniuk kívül-belül. Így kell a zene is megváltozzon, hogy a szentbe lépve maga is szentté váljék és méltó legyen – mint jó illatú tömjénfüst – felszállni a Legszentebb színe elé! Amint Loyolai Ignác a császár katonája volt majd vértjét levetve szerzetesi ruhát öltött és Krisztus katonája lett, úgy a „L’ homme armé”, a „fegyveres férfi” szintén levetette világias zenei köntösét és ünnepi, liturgikus ruhába öltözött. Elmaradt sajátos, pattogó ritmusa, hullámzása megnyugodva simult a szent szöveghez; nagy ugrásai megszelídülve hajoltak meg a szöveg súlya alatt; harsány lelkesedése belső tűzzé változott – profán zenéből szent zenévé lett azáltal, hogy profánságának lényege, és ezzel egyszerre, sőt ezt megelőzve(!) profán megjelenése is szentté vált, lényegében megváltozott!
Amint a pap szavaira megtörténik a transsubstantiatio, a kenyér Krisztus testévé és a bor Krisztus vérévé változik, átlényegül, úgy a szentmisében felhangzó zene is át kell lényegüljön, hogy egész léte megváltozzon és mindenestül Istené legyen. Ahogyan az oltáron felajánlott kenyér és bor anyaga is szigorúan meghatározott (búzalisztből készült kovásztalan tészta és kezeletlen, tiszta /szőlő/bor), úgy az „átváltoztatandó” zene anyaga is a világtól elválasztott, gondosan kiválogatott, megrostált és megtisztított kell legyen, mentes mindattól, ami a világra emlékeztet. Az ostyát laposra préselik és szent szimbólumot nyomnak rá: a zenéből a forma szigorú prése kell kisajtolja mindazt ami benne valóban értékes, és az évezredes forma kell szent pecsétként jelölje, hogy valóban méltó az Istennek tetsző áldozatra. Láthatjuk a fenti példán, hogy nem „az adott kor populáris zenéje jelent meg a liturgiában”, hanem a liturgia az adott kor populáris zenéjéből mindazt amit jónak látott megszentelni azt előbb a maga képére formálta és mint ilyet (nem pedig mint továbbra is populáris zenét!) magába olvasztotta, felhasználta az Isten dicsőségére, azaz megszentelte. Amint az emberi szervezet is az alacsonyabb rendű életet (növényit és állatit) akkor fogadja magába ha véráramába olvasztva magáévá „emészti” – egyéb esetben pedig mint idegen testet kilöki magából –, úgy a szent liturgia is csak átistenítve képes „megemészteni” az alacsonyabb rendűt, világit, ami éppen azáltal lesz szerves részévé, hogy megszűnik világinak lenni. És ez mégoly igaz a kenyérre akárcsak a zenére, vagy éppen a mi életünkre…
A fentinél nem kevésbé láttató a következő párhuzam, jóllehet a liturgiához nem kötődik olyan szorosan. Mégis kiválóan példázza, hogy a zenei gondolat alkalmazásának, megjelenésének közege mennyire kényszerítő erővel vonja maga után a megfogalmazás, kifejezésmód változását; hogy mennyire nem átjárható a kétféle közlésmód, a profán és szent közeg mennyire megköveteli a hozzá illő formában való megjelenést és mennyire tiltja, s ennek megfelelően ösztönösen is átalakítja a más funkciójú formai elemeket. Elsőként álljon itt J. S. Bach egy nagyszabású orgonaműve, a h-moll praeludium és fúga (BWV544), annak is a fúga-tétele (arra a jogos ellenvetésre miszerint Bach evangélikus vallású volt, mi pedig a forma és tartalom kapcsán a katolikus liturgiáról szólunk, egy későbbi tanulmányban részletesen kívánunk felelni – „J.S.Bach vallásossága és felekezetisége az életmű tükrében” címmel). A fúgatéma tehát a következő:
és így szól (az idézett rész 6 perc 10-től 6 perc 18-ig hallható):
A második kottapéldán Kodály Háry-szvitjének Intermezzo-tételét látjuk („Közjáték”), annak is kezdő ütemeit – az egyszerűség kedvéért először csupán a klarinét-szólamot:
De ugyanezt a dallammenetet erősítik a vonósok is, és figurálja körül a cimbalom:
A Háry-szvit részletét itt hallhatjuk (a fenti kottapélda 16 perc 29-nél kezdődik):
Jóllehet a Bach-fúga nem szigorú értelemben vett egyházi zene (végképp nem liturgikus szerepű), hanem csupán templomba szánt, lelket emelő muzsika akar lenni mégis érezzük, hogy e kimért téma egymásba fonódó szólamai nem kifelé irányítják a figyelmet, hanem befelé és fölfelé figyelésre ösztönöznek: a lelki és szellemi élvezet a legnagyobb izzás idején is az időtlen nyugalom érzésével párosul. A Kodály-mű esetében a sodró lendület és a pontozott ritmus együttese sokkal inkább a felszabadult életöröm, a világban élő, a földön két lábbal álló (és táncoló) ember mulatságának felidézője – jóllehet a két téma dallama (a hangnemet leszámítva) a ritmus módosulásai ellenére is hangról-hangra megegyező! Nem meglepő ezután ha megtudjuk, hogy a Kodály által felhasznált dallam egy verbunkos nóta átdolgozása: az „Igaz haza, magyar anya” című verbunkos már megjelenik Gáti István „A kótából való klavirozás mestersége…” című 1802-ben kiadott művében. Ez a reprint kiadásban (1987) így szerepel:
Szabolcsi Bence modern átírásában ugyanezt így találjuk:
(Amint Gátinál is látunk egy rövid bevezető ütemet, úgy Kodály is megtoldja a témát a bevezető 3 domináns szerepű harmicketteddel /A-H-Cisz/, így a hirtelen nekilóduló futam a vezérhangon megállva szinte kiprovokálja a tonikán induló téma első hangját – mindezek a Bach-fúgában értelemszerűen hiányoznak.) További érdekes párhuzam a dallammenet életében egy köztes állomás, Liszt egy Paganini-etüdjének (Grandes études de Paganini S.141, No. 2, Esz-dúr) középrésze (érdemes megfigyelni, hogy a dallam indítását itt is egy rövid bevezetés előzi, meg, ezúttal egy nyújtott ritmus, amely – hasonlóan a Kodálynál látott harminckettedekhez – kellő feszültséget kelt, hogy aztán a dallammenet indulása ezt feloldva megérkezzék az újra feloldást igénylő dominánsra):
Mindez így szól (az idézett rész 1 perc 48–tól 1 perc 58–ig tart):
Lisztnél a dallam ívét a nagy lendület még egy oktávval magasabban is folytatja, a verbunkos és a Kodály-feldolgozás esetén a kvinthez érkezve a dallam az alapmozgást ellentétes irányúra fordítva folytatódik majd visszakanyarodik a kezdőhanghoz – azonban a Liszt-etüd emelkedő dallamsorára felelő ereszkedő menet némiképp a másik két dallam következő periódusának ereszkedő menetét idézi; míg ott a szekundonként lefelé lépegető sor minden egyes lelépés után ismétli az előző hangot, addig a Liszt-etüd ennél bővebben körülírva, minden hangról egy kvintet leugró, majd az induló hangra visszatérő 4 hangos kis hangcsokorral dolgozik. A verbunkosnál és Kodálynál ezt találjuk (az átláthatóság kedvéért ismét csak az oboa-szólamot mutatjuk):
míg Liszt a következőképpen fogalmaz:
A téma különböző elemeinek rokonsági példáit a végtelenségig lehetne sorolni, azonban az eddigiek is eléggé pontosan jelzik, hogy ugyanaz a zenei gondolat más köntösben megjelenve mennyire más hatást ér el – pontosabban a más funkciójú zenei gondolat mennyire magától értetődő természetességgel ölt másféle alakot az elérni kívánt célnak megfelelően. Remélhetőleg e kis kitérő segített tisztázni azt a felismerést, hogy a zenei gondolat megformálása és a megfogalmazás módja nem valamiféle szubjektív stíluskérdés, hanem annál sokkal mélyebben kapcsolódik a tartalomhoz, hiszen a kifejezés módja bizonyos szempontból objektív igazságot közöl a kifejezni kívánt tartalomról, és hogy a forma változása egyszersmind a tartalom változását is magával hozza – ha pedig magán a komolyzene világán belül is ilyen óriási változást képes előidézni egy-egy elem apró változása (mint pl. a tempó, a ritmus, a többszólamú szerkesztés), akkor az egymástól élesen különböző komolyzene és könnyűzene esetében e hatás különbözősége még nagyobb.
Végezetül, hogy a sok negatív kritika után pozitív példáját is adjuk a gregoriántól különböző (és nem Palestrina-stílusú!) szent zenének (ráadásul közel kortárs fogalmazásban), idézzük Olivier Messiaen egy művét amely jóllehet egyszerre modern és műzene, mégis a szentség jegyével felruházott, ezért a szentélytől nem idegen:
Útravalóul pedig ne feledjük: külső cselekedeteink is csak akkor kedvesek Isten előtt ha nemcsak azokat, de mindenekelőtt önmagunkat, lelkünket és akaratunkat igyekszünk megtisztítani mindentől, ami Isten szentségéhez méltatlan. Ezt a katolikus hit egészének élésével tehetjük, anélkül tehát, hogy annak bármely részét megsértenénk vagy elhagynánk. Éljünk ezért mindenben szent életet: „Megjelent ugyanis Üdvözítő Istenünk kegyelme minden embernek, és arra oktat minket, hogy tagadjuk meg az istentelenséget és a világi vágyakat. Éljünk józanul, igazként, istenfélelemmel ezen a világon, és várjuk a boldog reménységet, a nagy Isten és Üdvözítőnk, Jézus Krisztus dicsőségének eljövetelét.” (Tit.2,11-13)
Úgy legyen!
Forrás: Máriássy Gergely
Legolvasottabb írások1084 times!
