A protestantizmus: a hit skizofréniája II.

Mivel a protestáns hit önmagában hordozza a skizofrénia magját, ezért az felnőve sem lehet más, csak hasadás az emberben, amint az Egyház testének szétszakításával keletkezett maga a protestantizmus eszméje is. Azonban az emberi életösztön irtózik a látványosan meghasonlott életállapottól és ösztönösen menekül az önmagával ennyire ellenkezőtől; így hát az egyszeri hívő kényszerűen a protestantizmus kétféle iránya közül az egyiket fogja választani amelyet életelvül alkalmaz, a másikat pedig elveti elveiben és cselekedeteiben.

S hogy mindez ne okozzon vészes súrlódást a lélek számára, mindazt amit az egyik fél választásával és vállalásával magára vett azt kinevezi a maga „teljes” hitévé, a másik felével kapcsolatban pedig úgy tesz, mintha az nem is tartozna ugyanahhoz a rendszerhez. Azaz vagy A) következetesen hitvalló protestáns lesz aki valóban az antikrisztust látja Rómában és a pápaságban, babiloni szajhának és a sátán zsinagógájának tartja a katolikus Egyházat és szinte fanatikusan hisz a hit egyedül üdvözítő voltában – s persze egyúttal tagadja mindazt amit hitének alapítói tagadni parancsolnak (szándékosan mondtunk „hitet” és nem „egyházat”, mert Egyház csak egy van és azt egyedül Isten jogosult alapítani – míg hitet olyat követ az ember, amilyet nem restell…) Vagy a másik végletet követve pedig az egyszeri protestáns B) kényszerűen elveti örökölt hitének mindazon részét amely az egészséges lélek és (a jó értelemben vett) hétköznapi gondolkodás számára botrány és feloldhatatlan ellentmondás a szeretet parancsa és az ő örökölt vallási előírásai között, ezzel beteljesítve a régi mondást: a katolikusok között azok a jó emberek akik hitük szerint élnek, a protestánsok között azonban azok, akik nem a hitük szerint élnek.

Ez automatikusan vonzza magával a „vallási tudatlanságot”, vagyis a lelkiismerete szerint élő egyszeri protestáns a maga hitének ágazataival csak annyiban lesz tisztában, amennyiben ez még nem sérti egészséges hitérzékét – és hétköznapi életét –, illetve a megismert hitigazságokat úgy értelmezi ahogyan az még az személyes hitébe „belefér” (függetlenül attól, hogy vallásának alapítói milyen komolysággal fogalmazták meg azokat). A gyakorlatban tehát azt látjuk, hogy az elenyészően kevés nagy tudású és elkötelezett hitvallóval szemben áll a hétköznapi hívek nagy tömege, akik számára például a katolikus hit és a maga hite közötti különbség gyakorlatilag kimerül abban, hogy az illető „keresztény” vasárnap az egyik vagy a másik felekezet „templomába megy.” A hitbéli ellentétekről mit sem tudva még igyekszik is azok különbözőségét bagatellizálni, mondván: „az régen volt, mára már kibékültek a nagy vallási ellentétek” és végül „mindegy az milyen vallásban vagyunk, végtére is egy Istenben hiszünk.” (Szerk.: Igen, végtére is egy Istenben hiszünk, ez így van, de az az egy Isten egyetlen Egyházat alapított, a katolikust. Az összes többi alapítás emberi, és nem isteni)

Eképpen lehet, hogy az evangélikus Feri bácsi és a kálvinista Mari néni őszintén hisz abban, hogy igenis van értelme jót cselekedni másokkal, mert az igazságos Isten ezért még a földi életben bizonnyal megfizet és éppígy tartózkodni kell a bűnös cselekedetektől, mert azokat Isten igazságos büntetése követi; hogy mégiscsak jobb a tisztítótűzbe jutni mint a pokolba; hogy az ember szabad akarattal maga dönt az üdvösség mellett vagy ellen; hogy Mária mégiscsak Krisztus anyja és ezért csak megesik a szíve a nyomorult embereken; hogy a szentek csak segítenek valahogyan, ha az ember szívből kérleli őket, stb. Azonban ezt a – valljuk be, észszerű és teljességgel érthető – álláspontot alapjaiban veszélyezteti a „hitújítók” mindazon tanítása, amely által a fentiektől elszakadtak; ezért Feri bácsi és Mari néni nem is engedheti meg magának, hogy az ő protestáló hitének alapítója által mondottakat igazán komolyan vegye, jobb és főleg kényelmesebb  tehát ha meg sem ismeri azokat. Ha pedig mégis szembekerül velük, akkor legyintve továbblép abban a biztos tudatban, hogy ez rá nem vonatkozik, ez nem az ő hitének része hanem csak valamiféle városi legenda; ha pedig mégis Luther, Kálvin vagy vallása lapítójának nevével összekapcsolva hallja az effélét, úgy arra a következtetésre jut, hogy

  1. bizonyosan Luther/Kálvin/etc. sem vette ezt olyan komolyan mint mondják, illetve ha mégis, akkor
  2. most már megváltoztak az idők és ezért nem kell ezt olyan komolyan venni.
Loader Loading...
EAD Logo Taking too long?

Reload Reload document
| Open Open in new tab

Letöltés

Szerk.: A megváltozást annyira nem nem kell komolyan venni, hogy a magyar kálvinisták zsinata 2013-ban Debrecenben megerősítette a Heidelbergi káté (1646) szövegét, amely 80. pontjában vallja, hogy “Ezért a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás“)

Mármost ez a vallási következetlenség elengedhetetlen életfeltétel, ugyanis a hitvalló protestáns amellett, hogy a legaprólékosabb kérdések árnyalatnyit eltérő értelmezéseinek rengetegében tévedhetetlenül ki kell igazodjon (ami a közel 2000 protestáns felekezet ismeretében elég problémásnak tűnik), ráadásul még a józan ész és a mindennapi gyakorlat ellenállását is át kellene törje. Nevezetesen minden olyan cselekedetét és gondolatát, melyre Luther/Kálvin/Zwingli/etc. felemelt ujjal rázná a fejét (vagy épp átkot szórna, máglyát rakna) azt következetesen ki kellene irtania az életéből. Azonban ezek az életszerű, ám tiltott megnyilvánulások (keresztvetés, Mária segítségül hívása, a tisztítótűz hite) – már csak a katolikusokkal való együttélés hagyományaként is – olyan szerves részei az életének, hogy ezek hiányában aztán tényleg semmi más kapaszkodója nem maradna, mint a töretlen hit a „sola fides” és „sola scriptura” nyilvánvaló képtelenségében. Tilos volna minden „Jaj, Szűzanyám!” sóhajtás, minden keresztvetés, térdhajtás, körmenet vagy rózsafüzér általi meghatottság, a tisztítótűzre utaló bármely kósza gondolat, de még a másik ember üdvösségéért való szerető aggódás is (amely az eleve elrendelés protestáns értelmében tökéletesen fölöslegessé válik). Így hát marad a vallásilag tudatlan, mondhatni „öntudatlan” lelki élet, az örökölt szokások gondos vagy felületesebb ápolásával: „mink is elmegyünk vasárnap a templomba, mert ezt már gyerekkoromba is így szoktuk”, „ha valami bajom van, elmegyek a lelkészhez vagy a feleségéhez, édesanyám is mindég ezt tette”, „mink reformátusnak születtünk, hát a gyerekek meg az unokák is azok lettek, ez mán évszázadok óta így van mifelénk”, stb. Eközben elpereg az emberélet, s a nemzedékek észrevétlen váltják egymást – csoda-e, ha a hit alapjainak következetes építménye nélkül maga az épület is toldott-foldott lesz, olyan, amelynek elporladó tégláit a kor segédmunkásai mindig divatos kötőelemmel pótolják?

Ha pedig a lutheránus Feri bácsinak valaki kérlelhetetlenül neki szegezi: „Krisztus a szamaritánus asszonnyal követett el először házasságtörést. Utána együtt hált Mária Magdolnával, és a házasságtörő asszonnyal. Így bár Krisztus látszólag kegyes volt, halála előtt mégis fajtalankodott”, vagy: „Vedeljen rendesen uraságod, játsszon és szórakozzon, kövessen el minél több bűnt! (…) Ha a sátán azt mondja, ’Ne igyék!’, bátran válaszolja: Jézus Krisztus nevében, még jobban vedelek! (…) Ne tartsa szeme előtt az egész átkozott tízparancsolatot”, vagy: „Bizonyos vagyok benne, hogy Isten hatalmas, erős, irgalmas és jó, de ugyanakkor ostoba is. Isten egy zsarnok.

…és a kálvinista Mari néninek ilyesmit idéz: „Ugyanis (az emberek) nem egyforma állapotra vannak teremtve, hanem egyeseknek örök élet van előre elrendelve, míg másoknak örök kárhozat” – bizton számíthat mindkettejük őszinte megrökönyödésére (tegyük hozzá, igen helyesen). Azonban a tiltakozás után nagy csodálkozásukra szolgál majd megtudni, hogy az előbbiek Luther saját szavai – sorrendben: (Martin Luther, Tischreden, No. 1472, Werke, ed Weimar, XI, 107.), (W.M.L. de Wette, Luther, M., Briefe, Sendshreiben und Bedenken vollstandig Gesammelt, Berlino, 1825-1828, II, p. 37.), (Martin Luther, Tischreden, No. 953, Werke, ed. Weimar, I, 487.) –, az utóbbiak pedig Kálvintól származnak… (Institutio III. könyv, 21,5).  Márpedig az a hívő, aki vallása alapítójának tanait nem ismeri, és mivel nem ismeri nem is követi, aligha nevezhető „jó protestánsnak”, míg a hitvallásához mindenben ragaszkodó hitvaló protestáns a maga felekezetében is fekete bárány marad. A szélsőségekig túlhajtott tagadás eredménye tehát a szélsőséges felekezeten belüli meghasonlás, amely a tanbeli egység híján külön „egyházat” csinál az „egyházban”, és minden érvnél látványosabban tesz róla, hogy a protestáns felekezetek bármelyike se mondhassa egyetemesnek magát anélkül, hogy azonnal nevetség tárgya ne lenne.

A szakadás gyümölcse ugyanis a továbbszakadás, a protestálásé a protestálással szembeni természetes védekezés, a viszont-protestálás, és a lejtőn nincs megállás: mert csak a hegy csúcsán, ahol minden út összeér, ott lehet csak egyetértés a hitben. Ehhez azonban fel kell kapaszkodni a csúcsra és ennek feltétele, hogy a felfele vezető úton mindazt a fölösleges súlyt el kell dobni, amely a feljutni akarót terhes örökségként visszahúzza: egyetértés csak úgy lehetséges, ha a kezdeti szakadást megtagadva újra a katolikus Anyaszentegyház kebelébe tér meg minden onnan kiszakadt hívő, és megtagadva eretnekségét újra az Anya keblére tér vissza. Minden más törekvés hiteltelenné teszi a közeledőket és olyan mezsgyére tereli őket ahol senki sincsen otthon, de ahol mindenki hazudik és megtagadja még azt is, amit addig igaznak vélt – a sok hazug önvallomás egyesítése pedig egy még nagyobb hazugságot eredményez amely által mindenki elveszíti azt is ami hitében addig igaz volt… Lévén a Katolikus Anyaszentegyház a teljes igazságot egyedül birtokolja, mert a protestáns hit (minden ága) az igazság tagadásán, azaz hazugságon áll fenn, és mert a hazugságot az igazság sohasem igazolhatja, azt csak további hazugsággal lehet megindokolni és életben tartani, ezért csak a teljes visszatérés, a protestantizmussal való teljes szakítás vezet valódi megtérésre…

Azt hihetnénk az eddigiek alapján, hogy a vallási tudatlanság és közömbösség gátját szabja a tovább-osztódásnak, hiszen akinek valamelyik tantétel nem tetszik, az egyszerűen figyelmen hagyja ezt és ezáltal nincs szükség más, olyan gyülekezetet alapítani, amely az adott hittétel híván van – elég úgy tenni mintha az nem volna komoly, vagy egyenesen nem is létezne. De mégis azt látjuk, hogy bár a hittételekből való mazsolázgatás, az alapítók hitétől való folytonos eltérés, a tanításnak a mindennapok zavaros vizében való folyamatos felhígulása állandó kísérője a protestantizmusnak, a várakozással ellentétben mégis gombamód szaporodnak az újabb és újabb közösségek, amelyek valamely sokadik módosított hitvallás tovább-módosításával fejezik ki önállóságukat.

Amint kezdtük, úgy végezzük: a protestantizmus önmagában hordja vesztét, hiszen az a reformáció ami csak megreformálva lesz elég jó az ezzel önmagáról bizonyítja, hogy alkalmatlan a reformáció névre; a Luthert megreformáló Kálvin, Zwingli és sorra a többi újító révén mára több ezerre(!) szaporodott protestáns közösségek hitvallásukban (ha csak árnyalatnyit is, de) mind különböznek egymástól – ugyan ki gondolhatná komolyan, hogy az örök igazság önmagát több ezerféle, egymástól különböző, egymást tagadó részre osztva képviseli magát a világban? Mivel a protestantizmus, amint neve is mutatja (Nomen est omen!) a tagadás, protestálás vallása hiába is várnánk tőle, hogy a tagadással valaha is felhagyjon, s ez alól még saját gyermekeit sem mentesíti, hanem önmagával ellenkezésbe kerülve egyetlen örökségként hagyja számukra a tiltakozást: névlegesen a Katolikus Anyaszentegyházzal, praktikusan valahány saját re-reformált gyülekezetével és végső soron (még ha tudatlanul is)  a Szentháromság Egyistennel szemben… A különböző protestáns hitvallások sokasága nem mást igazol, mint hogy az önmagát folytonosan „továbbreformáló” református a maga lelkéhez igazítja a vallást, és az Istennel való kapcsolatot alárendeli a maga hétköznapi kényelmének. Súlyos a vád? Annál is súlyosabb, mert nem holmi elvont elméletek, hanem a tények, mindenek előtt maga a protestantizmus tanúskodik a fentiek igazáról…

Máriássy Gergely

Legolvasottabb írások215 times!

Print Friendly, PDF & Email