Mivel a protestáns hit önmagában hordozza a skizofrénia magját, ezért az felnőve sem lehet más, csak hasadás az emberben, amint az Egyház testének szétszakításával keletkezett maga a protestantizmus eszméje is. Azonban az emberi életösztön irtózik a látványosan meghasonlott életállapottól és ösztönösen menekül az önmagával ennyire ellenkezőtől; így hát az egyszeri hívő kényszerűen a protestantizmus kétféle iránya közül az egyiket fogja választani amelyet életelvül alkalmaz, a másikat pedig elveti elveiben és cselekedeteiben.
S hogy mindez ne okozzon vészes súrlódást a lélek számára, mindazt amit az egyik fél választásával és vállalásával magára vett azt kinevezi a maga „teljes” hitévé, a másik felével kapcsolatban pedig úgy tesz, mintha az nem is tartozna ugyanahhoz a rendszerhez. Azaz vagy A) következetesen hitvalló protestáns lesz aki valóban az antikrisztust látja Rómában és a pápaságban, babiloni szajhának és a sátán zsinagógájának tartja a katolikus Egyházat és szinte fanatikusan hisz a hit egyedül üdvözítő voltában – s persze egyúttal tagadja mindazt amit hitének alapítói tagadni parancsolnak (szándékosan mondtunk „hitet” és nem „egyházat”, mert Egyház csak egy van és azt egyedül Isten jogosult alapítani – míg hitet olyat követ az ember, amilyet nem restell…) Vagy a másik végletet követve pedig az egyszeri protestáns B) kényszerűen elveti örökölt hitének mindazon részét amely az egészséges lélek és (a jó értelemben vett) hétköznapi gondolkodás számára botrány és feloldhatatlan ellentmondás a szeretet parancsa és az ő örökölt vallási előírásai között, ezzel beteljesítve a régi mondást: a katolikusok között azok a jó emberek akik hitük szerint élnek, a protestánsok között azonban azok, akik nem a hitük szerint élnek.
Ez automatikusan vonzza magával a „vallási tudatlanságot”, vagyis a lelkiismerete szerint élő egyszeri protestáns a maga hitének ágazataival csak annyiban lesz tisztában, amennyiben ez még nem sérti egészséges hitérzékét – és hétköznapi életét –, illetve a megismert hitigazságokat úgy értelmezi ahogyan az még az személyes hitébe „belefér” (függetlenül attól, hogy vallásának alapítói milyen komolysággal fogalmazták meg azokat). A gyakorlatban tehát azt látjuk, hogy az elenyészően kevés nagy tudású és elkötelezett hitvallóval szemben áll a hétköznapi hívek nagy tömege, akik számára például a katolikus hit és a maga hite közötti különbség gyakorlatilag kimerül abban, hogy az illető „keresztény” vasárnap az egyik vagy a másik felekezet „templomába megy.” A hitbéli ellentétekről mit sem tudva még igyekszik is azok különbözőségét bagatellizálni, mondván: „az régen volt, mára már kibékültek a nagy vallási ellentétek” és végül „mindegy az milyen vallásban vagyunk, végtére is egy Istenben hiszünk.” (Szerk.: Igen, végtére is egy Istenben hiszünk, ez így van, de az az egy Isten egyetlen Egyházat alapított, a katolikust. Az összes többi alapítás emberi, és nem isteni)
Eképpen lehet, hogy az evangélikus Feri bácsi és a kálvinista Mari néni őszintén hisz abban, hogy igenis van értelme jót cselekedni másokkal, mert az igazságos Isten ezért még a földi életben bizonnyal megfizet és éppígy tartózkodni kell a bűnös cselekedetektől, mert azokat Isten igazságos büntetése követi; hogy mégiscsak jobb a tisztítótűzbe jutni mint a pokolba; hogy az ember szabad akarattal maga dönt az üdvösség mellett vagy ellen; hogy Mária mégiscsak Krisztus anyja és ezért csak megesik a szíve a nyomorult embereken; hogy a szentek csak segítenek valahogyan, ha az ember szívből kérleli őket, stb. Azonban ezt a – valljuk be, észszerű és teljességgel érthető – álláspontot alapjaiban veszélyezteti a „hitújítók” mindazon tanítása, amely által a fentiektől elszakadtak; ezért Feri bácsi és Mari néni nem is engedheti meg magának, hogy az ő protestáló hitének alapítója által mondottakat igazán komolyan vegye, jobb és főleg kényelmesebb tehát ha meg sem ismeri azokat. Ha pedig mégis szembekerül velük, akkor legyintve továbblép abban a biztos tudatban, hogy ez rá nem vonatkozik, ez nem az ő hitének része hanem csak valamiféle városi legenda; ha pedig mégis Luther, Kálvin vagy vallása lapítójának nevével összekapcsolva hallja az effélét, úgy arra a következtetésre jut, hogy
- bizonyosan Luther/Kálvin/etc. sem vette ezt olyan komolyan mint mondják, illetve ha mégis, akkor
- most már megváltoztak az idők és ezért nem kell ezt olyan komolyan venni.
Loading...
|
Reload document 
Open in new tab Szerk.: A megváltozást annyira nem nem kell komolyan venni, hogy a magyar kálvinisták zsinata 2013-ban Debrecenben megerősítette a Heidelbergi káté (1646) szövegét, amely 80. pontjában vallja, hogy “Ezért a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás“)
Mármost ez a vallási következetlenség elengedhetetlen életfeltétel, ugyanis a hitvalló protestáns amellett, hogy a legaprólékosabb kérdések árnyalatnyit eltérő értelmezéseinek rengetegében tévedhetetlenül ki kell igazodjon (ami a közel 2000 protestáns felekezet ismeretében elég problémásnak tűnik), ráadásul még a józan ész és a mindennapi gyakorlat ellenállását is át kellene törje. Nevezetesen minden olyan cselekedetét és gondolatát, melyre Luther/Kálvin/Zwingli/etc. felemelt ujjal rázná a fejét (vagy épp átkot szórna, máglyát rakna) azt következetesen ki kellene irtania az életéből. Azonban ezek az életszerű, ám tiltott megnyilvánulások (keresztvetés, Mária segítségül hívása, a tisztítótűz hite) – már csak a katolikusokkal való együttélés hagyományaként is – olyan szerves részei az életének, hogy ezek hiányában aztán tényleg semmi más kapaszkodója nem maradna, mint a töretlen hit a „sola fides” és „sola scriptura” nyilvánvaló képtelenségében. Tilos volna minden „Jaj, Szűzanyám!” sóhajtás, minden keresztvetés, térdhajtás, körmenet vagy rózsafüzér általi meghatottság, a tisztítótűzre utaló bármely kósza gondolat, de még a másik ember üdvösségéért való szerető aggódás is (amely az eleve elrendelés protestáns értelmében tökéletesen fölöslegessé válik). Így hát marad a vallásilag tudatlan, mondhatni „öntudatlan” lelki élet, az örökölt szokások gondos vagy felületesebb ápolásával: „mink is elmegyünk vasárnap a templomba, mert ezt már gyerekkoromba is így szoktuk”, „ha valami bajom van, elmegyek a lelkészhez vagy a feleségéhez, édesanyám is mindég ezt tette”, „mink reformátusnak születtünk, hát a gyerekek meg az unokák is azok lettek, ez mán évszázadok óta így van mifelénk”, stb. Eközben elpereg az emberélet, s a nemzedékek észrevétlen váltják egymást – csoda-e, ha a hit alapjainak következetes építménye nélkül maga az épület is toldott-foldott lesz, olyan, amelynek elporladó tégláit a kor segédmunkásai mindig divatos kötőelemmel pótolják?
Ha pedig a lutheránus Feri bácsinak valaki kérlelhetetlenül neki szegezi: „Krisztus a szamaritánus asszonnyal követett el először házasságtörést. Utána együtt hált Mária Magdolnával, és a házasságtörő asszonnyal. Így bár Krisztus látszólag kegyes volt, halála előtt mégis fajtalankodott”, vagy: „Vedeljen rendesen uraságod, játsszon és szórakozzon, kövessen el minél több bűnt! (…) Ha a sátán azt mondja, ’Ne igyék!’, bátran válaszolja: Jézus Krisztus nevében, még jobban vedelek! (…) Ne tartsa szeme előtt az egész átkozott tízparancsolatot”, vagy: „Bizonyos vagyok benne, hogy Isten hatalmas, erős, irgalmas és jó, de ugyanakkor ostoba is. Isten egy zsarnok.”
…és a kálvinista Mari néninek ilyesmit idéz: „Ugyanis (az emberek) nem egyforma állapotra vannak teremtve, hanem egyeseknek örök élet van előre elrendelve, míg másoknak örök kárhozat” – bizton számíthat mindkettejük őszinte megrökönyödésére (tegyük hozzá, igen helyesen). Azonban a tiltakozás után nagy csodálkozásukra szolgál majd megtudni, hogy az előbbiek Luther saját szavai – sorrendben: (Martin Luther, Tischreden, No. 1472, Werke, ed Weimar, XI, 107.), (W.M.L. de Wette, Luther, M., Briefe, Sendshreiben und Bedenken vollstandig Gesammelt, Berlino, 1825-1828, II, p. 37.), (Martin Luther, Tischreden, No. 953, Werke, ed. Weimar, I, 487.) –, az utóbbiak pedig Kálvintól származnak… (Institutio III. könyv, 21,5). Márpedig az a hívő, aki vallása alapítójának tanait nem ismeri, és mivel nem ismeri nem is követi, aligha nevezhető „jó protestánsnak”, míg a hitvallásához mindenben ragaszkodó hitvaló protestáns a maga felekezetében is fekete bárány marad. A szélsőségekig túlhajtott tagadás eredménye tehát a szélsőséges felekezeten belüli meghasonlás, amely a tanbeli egység híján külön „egyházat” csinál az „egyházban”, és minden érvnél látványosabban tesz róla, hogy a protestáns felekezetek bármelyike se mondhassa egyetemesnek magát anélkül, hogy azonnal nevetség tárgya ne lenne.
A szakadás gyümölcse ugyanis a továbbszakadás, a protestálásé a protestálással szembeni természetes védekezés, a viszont-protestálás, és a lejtőn nincs megállás: mert csak a hegy csúcsán, ahol minden út összeér, ott lehet csak egyetértés a hitben. Ehhez azonban fel kell kapaszkodni a csúcsra és ennek feltétele, hogy a felfele vezető úton mindazt a fölösleges súlyt el kell dobni, amely a feljutni akarót terhes örökségként visszahúzza: egyetértés csak úgy lehetséges, ha a kezdeti szakadást megtagadva újra a katolikus Anyaszentegyház kebelébe tér meg minden onnan kiszakadt hívő, és megtagadva eretnekségét újra az Anya keblére tér vissza. Minden más törekvés hiteltelenné teszi a közeledőket és olyan mezsgyére tereli őket ahol senki sincsen otthon, de ahol mindenki hazudik és megtagadja még azt is, amit addig igaznak vélt – a sok hazug önvallomás egyesítése pedig egy még nagyobb hazugságot eredményez amely által mindenki elveszíti azt is ami hitében addig igaz volt… Lévén a Katolikus Anyaszentegyház a teljes igazságot egyedül birtokolja, mert a protestáns hit (minden ága) az igazság tagadásán, azaz hazugságon áll fenn, és mert a hazugságot az igazság sohasem igazolhatja, azt csak további hazugsággal lehet megindokolni és életben tartani, ezért csak a teljes visszatérés, a protestantizmussal való teljes szakítás vezet valódi megtérésre…
Azt hihetnénk az eddigiek alapján, hogy a vallási tudatlanság és közömbösség gátját szabja a tovább-osztódásnak, hiszen akinek valamelyik tantétel nem tetszik, az egyszerűen figyelmen hagyja ezt és ezáltal nincs szükség más, olyan gyülekezetet alapítani, amely az adott hittétel híván van – elég úgy tenni mintha az nem volna komoly, vagy egyenesen nem is létezne. De mégis azt látjuk, hogy bár a hittételekből való mazsolázgatás, az alapítók hitétől való folytonos eltérés, a tanításnak a mindennapok zavaros vizében való folyamatos felhígulása állandó kísérője a protestantizmusnak, a várakozással ellentétben mégis gombamód szaporodnak az újabb és újabb közösségek, amelyek valamely sokadik módosított hitvallás tovább-módosításával fejezik ki önállóságukat.
Amint kezdtük, úgy végezzük: a protestantizmus önmagában hordja vesztét, hiszen az a reformáció ami csak megreformálva lesz elég jó az ezzel önmagáról bizonyítja, hogy alkalmatlan a reformáció névre; a Luthert megreformáló Kálvin, Zwingli és sorra a többi újító révén mára több ezerre(!) szaporodott protestáns közösségek hitvallásukban (ha csak árnyalatnyit is, de) mind különböznek egymástól – ugyan ki gondolhatná komolyan, hogy az örök igazság önmagát több ezerféle, egymástól különböző, egymást tagadó részre osztva képviseli magát a világban? Mivel a protestantizmus, amint neve is mutatja (Nomen est omen!) a tagadás, protestálás vallása hiába is várnánk tőle, hogy a tagadással valaha is felhagyjon, s ez alól még saját gyermekeit sem mentesíti, hanem önmagával ellenkezésbe kerülve egyetlen örökségként hagyja számukra a tiltakozást: névlegesen a Katolikus Anyaszentegyházzal, praktikusan valahány saját re-reformált gyülekezetével és végső soron (még ha tudatlanul is) a Szentháromság Egyistennel szemben… A különböző protestáns hitvallások sokasága nem mást igazol, mint hogy az önmagát folytonosan „továbbreformáló” református a maga lelkéhez igazítja a vallást, és az Istennel való kapcsolatot alárendeli a maga hétköznapi kényelmének. Súlyos a vád? Annál is súlyosabb, mert nem holmi elvont elméletek, hanem a tények, mindenek előtt maga a protestantizmus tanúskodik a fentiek igazáról…
Máriássy Gergely
Legolvasottabb írások633 times!
