A protestantizmus és a szentségek I.

A katolikus és protestáns hit összevetésénél rendszerint az elsők között szerepel a szentségek számának különbözősége. Amint a katolikus hitben hét Istentől rendelt szentség van, addig a protestánsok ingadoznak e kérdésben, de legtöbbször kettő, esetenként három vagy négy szentséget vallanak magukénak. Vizsgáljuk hát meg, kinek van igaza!

Ha röviden és egyértelműen akarunk válaszolni arra a kérdésre, hogy a protestáns hitben valójában hány szentség is van, egykönnyen megfelelhetünk: sehány. Lévén nincsen felszentelt papságuk (hiszen nem mutatnak be áldozatot, csupán emlékeznek rá), ezért magától értetődően a többi, felszentelt pap által létesített szentséget sem tudják létrehozni. Itt rögtön megálljt parancsolhat a közvélekedés és a látszat, miszerint sem a keresztséghez nem kell felszentelt pap, sem a házasságot nem a pap „hozza létre”, hanem a felek együttesen szolgáltatják ki egymásnak, tehát végső soron nem a – protestantizmusban hiányzó – pap „szolgáltatja ki.” Az ellenvetés látszólag jogos, de mint hamarosan látjuk csak látszólag az. Ám haladjunk szép sorjában…

Vegyük számba a hét szentséget, amint azt a katolikus Anyaszentegyház vallja:

  1. keresztség,
  2. bérmálás,
  3. Eucharisztia,
  4. bűnbánat (szentgyónás),
  5. betegek kenete,
  6. egyházi rend (papság) és
  7. házasság.

Kezdjük is az elején!

A keresztség szertartása látszatra igen hasonló itt is, ott is, és valóban, a katolikus tanítás is megengedi, hogy azt érvényesen laikus szolgáltassa ki, vagyis ne csak a pap, hanem szükség esetén az egyszeri hívős is keresztelhessen (hozzátéve, hogy ez az olyan szükséghelyzetre van fenntartva mint pl. a koraszülés, háborús sebesülés, baleset, stb. ám rendes körülmények között ennek hivatalos kiszolgáltatója a felszentelt pap). Az is nyilvánvaló, hogy minden ember megkeresztelése Isten akarata, hiszen maga Jézus parancsolta meg apostolainak: „Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében…” (Mt.28,19) Eddig – látszólag – ugyanaz a helyzet a katolikus és protestáns értelmezés szerint. De csak látszólag! Ha ugyanis nemcsak a keresztelésre vonatkozó egyetlen mondatot ragadjuk ki a Szentírásból, hanem az egész egységet nézzük amely ezt magában foglalja és értelmezi, a kijelentés rögtön más hangsúlyt kap: Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!”  (Mt.28,18-20) Mert mi jött az eddigiekhez? 1) Jézusnak adatott minden hatalom, tehát az apostolok a Tőle kapott hatalom által gyakorolják a keresztelést (is); 2) a keresztelésen túl meg kell tanítaniuk a megkeresztelteket mindarra, amit Jézus parancsolt – ez a „mindarra” pedig (amint hamarosan látni fogjuk) különös jelentőséggel bír; 3) Jézus az apostolokkal (és rajtuk keresztül a megkereszteltekkel) van „minden nap a világ végezetéig”, azonban ennek feltétele a keresztség és megtartása mindannak amit Jézus parancsolt, hiszen Jézus nem valami holt bölcsességet bízott apostolaira, hanem életet adó Igéket, amint ezt Péter megvallja: „Neked örök életet adó igéid vannak.” (Jn.6,68) Nézzük meg egészen pontosan mi is hát a szentség és hogyan működik!

A szentség röviden  „Istentől rendelt látható jel, amely láthatatlan malasztot közvetít”, azaz az emberi cselekvés által Isten (a Szentlélek közreműködésével) megszenteli, a természetfölötti életbe avatja a szentségben részesülőt. A katolikus hit tanítása szerint a szentségek „ex opere operato”, azaz magából a szentségi cselekményből következően hatnak, vagyis a kiszolgáltatás feltételeinek érvényessége esetén a szentség mintegy magától „dolgozik” (annak nem feltétele a kiszolgáltató „alkalmassága”, csupán „érvényessége”. Ehhez három feltételnek kell együttesen teljesülnie: ez pedig az 1) anyag (materia), 2) a forma (forma) és 3) a szándék (intentio) érvényessége.

  1. A keresztség esetében az anyag 1) a természetes víz (ez lehet esővíz, folyóvíz /élővíz/ csapvíz, de nem lehet sem szénsavas, sem másképpen módosított, pl. ízesített); a forma 2) a háromszori leöntés a megfelelő szavak kíséretében: „N. én megkeresztellek téged az Atya , és a Fiú , és a Szentlélek nevében”; a szándék pedig 3) az Anyaszentegyház szándéka, vagyis az eredendő bűnért járó büntetés elengedése és eltörlése. Jóllehet az eredendő és személyes bűn keresztség általi eltörlését elfogadja a katolikus Egyház éppúgy mint a protestánsok, azonban nem elégséges csupán ebben az egy kérdésben egy nevezőn lenni: ugyanis aki a Katolikus Egyház által mint hinni valót elé adottat a maga egészében nem hiszi és vallja, az nem katolikus – vagyis nem tagja az Egyháznak! Annak a picinyke „mindaznak” kapcsán érdemes fontolóra vennünk az Üdvözítő eme szavait: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy i betű vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában.” (Mt.5,17-19) Az Egyház életének korai szakaszában ezt így fogalmazta meg Nagy szent Atanáz: „Quiqumqve vult salvus esse, ante omnia opus est, ut téneat catholivam fidem; quam nisi quiusqve integram, invilotamque servaverit, absque dubio in aeternum peribit.” Azaz: „Mindannak aki üdvözülni akar mindenek előtt szükséges, hogy a katolikus hitet (meg)tartsa; mert aki ezt teljesen (integram: a maga teljességében) és épségben (inviolatamque: anélkül, hogy az erőszakot szenvedne) nem szolgálja (servaverit), az kétség kívül mindörökre elvész.” Hiába hiszi erősen valaki, hogy a keresztség törli az eredendő bűnt és a személyes bűnöket, ha ugyanakkor a többi hat szentséget nem ismeri el szentségnek, nem hiszi a transsubstantiatiot, nem él a szentgyónással, vagy a katolikus hit bármely dogmáját (vagy akár a Tanítóhivatal valamely kötelező erejű tanítását) tagadja illetve kétségbe vonja, ha nincsen hitbéli egységben szent Péter székével, ha nem az igaz katolikus hitet követi. Mivel pedig a protestantizmus nem pozitív kinyilatkoztatáson alapul (vagyis nem az Istentől kapott hitre építi tantételeit) hanem negatív kinyilatkoztatásra, a katolikus hit tagadására építi fel hittételeit, ezért – eretnekség lévén – lehetetlen, hogy az egyetlen igaz Egyház, a katolikus Anyaszentegyház szándékára végezze a keresztelést. Tertullián ezt írja a keresztségről: „Az eretnekeknek azonban semmi közösségük sincs a mi egyházi életünkben; hogy kívül állnak, arra elég bizonyíték az áldozás közösségének megvonása tőlük. Nem kell számukra ugyanazt elismernem, amit nekem parancsoltak; mert nem ugyanaz a mi Istenünk és az övéké, nem egy a Krisztus, vagyis nem ugyanaz, tehát a keresztség sem egy, mert nem ugyanaz; mivel ez nincs meg náluk szabályosan, tehát kétségtelenül nincs is meg; mert nem jön számba az, ami nincs; azért nem is vehetik fel (a keresztséget), mert nincs nekik keresztségük” (De babtismo, 15). Hiába tehát a forma és anyag hiánytalan megléte, a szándék törvényszerűen hibádzik, így a protestánsok keresztsége bizony érvénytelen. Itt azonban kis megkülönböztetéssel kell éljünk: mert bár de jure, azaz jog szerint érvénytelen a protestánsok keresztsége, azonban de facto, vagyis valójában mégis lehet érvényes amennyiben az azt felvevő nincsen tudatában annak, hogy a szándékhoz kapcsolt hittartalom nem egyezik meg mindenben Krisztus akaratával. Magyarán a kisgyermek, aki felnőve és tudván keresztségéről, hitbeli neveltetése hiányosságai miatt nem győződik meg róla, hogy vallása mást tanít a megigazulásról mint amit Krisztus örökül hagyott, tudatlansága által a tévedés okán védve van a személyes bűntől; azonban mindaz akinek lehetőségében áll meggyőződni arról, mi Krisztus akarata s melyik az egyedül üdvözítő Egyház, köteles ahhoz tartozni és aszerint rendezni életét. Ezt jelenti az „extra Ecclesiam nulla salus”, avagy „az Egyházon kívül nincs üdvösség” örök igazsága. Megállapíthatjuk tehát, hogy hiába a látszólagos hasonlóság, valójában a protestánsoknak még érvényes keresztségük sincsen. De lássuk a következő szentséget!
  2. A bérmálást a protestantizmus elveti mint szentséget, mondván a Szentírás nem rendelkezik róla, azaz nem sorolja fel a szentségek között (nem mintha a keresztséget vagy bármi mást kifejezetten így nevezne, de ne legyünk ennyire kukacosak). Ugyanakkor ennek megfelelőjeként a vallási érettség jeleként konfirmálni hívja fiataljait, s közben ugyancsak a Szentírásra hivatkozik (az efféle logikát már most megszokhatjuk a protestáns gondolatmenetben, mert ez bizony annak sajátos jellemzője). Jóllehet maga a „confirmare” kifejezés biblikus (2Kor.1,21), azonban a protestáns értelmezés szerint csupán a nagykorúsítás szertartása, melynek során a fiatalok hitvallást tesznek és így a gyülekezet elkötelezett tagjaivá válnak, s egyben jogot nyernek az Úrvacsora vételére (erről bővebben ld. a következő szentséget). Itt tehát fölöslege a szentség után tovább kutakodnunk, hiszen a protestantizmus maga hárítja el magától ezt a feltevést. Lássuk most mi a helyzet a következővel:
  3. Az Eucharistia, vagyis az Oltáriszentség a katolikus hit középpontja, üdvösségünk záloga, a megváltás közénk hozója és élesztője. Szerzésével Krisztus az utolsó vacsorán (Mt.26,26-28) mintegy megelőlegezi nagypéntek Golgotájának megváltó keresztáldozatát (Mt.27,35-51), s egyúttal – megalapítva e szentséget – elrendeli annak ünneplését (Lk.22,19), amely által teljesül a keresztelés kapcsán adott ígérete: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt.28,20) Valójában lehetetlen az Oltáriszentségről a szentmise nélkül beszélni, és viszont; ezért Eucharistia alatt magát a szentmisét is értjük, ahogyan azt a tanítványok utódai az első századokban maguk is nevezték. Az Eucharistiáról szóló katolikus tanítást gyönyörűen összefoglalja szent Bonaventura: „Erősen és minden kétséget kizárólag hinned kell a katolikus hit tanítása és hirdetése szerint, hogy abban a pillanatban, amelyben Krisztus szavait kiejtjük, a papi hatalom és a szentségi jelleg erejénél fogva az anyagi és látható kenyér – mintegy tiszteletből Teremtője iránt – az éltető és mennyei Kenyérnek adja át helyét, azaz a járulékok színét. Megszűntével csodálatos és láthatatlan módon, ugyanabban a pillanatban a látható kenyér járuléka mögött igazában létezni kezd 1. Krisztus tisztaságos és szentséges Teste, amely – a Szentlélek működése folytán – a Boldogságos Szűz Mária testéből vétetett, keresztre feszíttetett, sírba tétetett és megdicsőült a mennyben. 2. Minthogy a test nem élhet vér nélkül, azért szükségképpen jelen van az a drága bér is, amely oly áldásosan folyt a kereszten a világ üdvösségéért. 3. Mivel nincs igazi ember eszes lélek nélkül, azért Krisztus megdicsőült lelke is jelen van, amely kegyelemben és dicsőségben minden erőt, dicsőséget és hatalmat felülmúl, s amelyben az isteni bölcsesség minden kincse rejlik. 4. Tekintettel arra, hogy Krisztus igazi ember és igazi Isten, az Isten is jelen van a maga dicsőséges fölségével. Mind ez a négy együtt és külön-külön, az egész együttvéve tökéletesen rejlik a kenyér és a bor színében. Nem kevésbé a kehelyben, mint ostyában, sem kevésbé az ostyában, mint a kehelyben. Egyik sem egészíti ki a másik hiányait, hanem mind a kettőben az egész titkot találjuk…” (Szent Bonaventura: Életem Krisztus – 1944, A lelkiélet ferences mesterei, 12. Fordította: Dám Ince OFM. Misére készülés. A misézést négyféle önvizsgálatnak kell megelőznie. 1. Milyen hittel járuljunk az oltárhoz?) De mit mond Luther minderről? Kérdezzük meg őt magát a katolikus szentmiséről. Mivel a kérdés mindennél súlyosabb, idézzük őt elsőként saját szavaival: „Ich erkläre, dass alle Bordelle, Mord, Diebstahl und Ehebruch sind weniger böse als die Gräuel, die die Papisten Messe ist.” Azaz: „Állítom, hogy az összes bordélyházi személyek, gyilkosok, tolvajok, házasságtörők kevésbé rosszak, mint ez az iszonyatos mise.” (Martin Luther, Werke, ed. Weimar,  XV, 773-774.) Mármost nyilvánvaló, hogy ha valaki egy vallás központi, legszentebb titkait gúnyolva gyalázza, arról semmiképpen sem mondható, hogy egységben lenne vele. Elfordulunk ezért most e gyalázkodó szavaktól és megkíséreljük a protestáns hit útvesztőiben legalább csíráját fellelni a többi szentségnek…

Máriássy Gergely

Folytatás következik >>>

Legolvasottabb írások653 times!

Print Friendly, PDF & Email