A templom, mint a … helye?

Alább a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) 2021 március 5.-én kiadott rendeletei kapcsán annak egy apró, de hangsúlyos kifejezését járjuk körül. Íme a rendelet bevezetője és első pontja:

„A ránk bízottakért érzett felelősségtől vezérelve, figyelembe véve a járványügyi szakemberek véleményét és a Covid-19-járvány harmadik hulláma miatt életbe lépő szigorításokat, Egyházunk sajátosságait szem előtt tartva, korábbi intézkedéseinket megerősítve, visszavonásig az alábbi módon rendelkezünk:

  1. A koronavírus miatt meghirdetett veszélyhelyzetben a templomok mint a lelki feltöltődés és imádság helyei különösen is fontosak, ezért templomainkat továbbra is nyitva tartjuk. Nyilvános istentiszteletek csak a hatósági kijárási és egyéb korlátozásokkal összhangban végezhetők, az illetékes ordinárius rendelkezése szerint. Felelősen és körültekintően kell eljárni, figyelembe véve a járványügyi előírásokat, különös tekintettel a fertőtlenítőszerek használatára, a maszk viselésére és a védőtávolság megtartására.”
    Eddig a rendelkezés, de rögtön hozzá is tehetjük, hogy a nyilvános istentiszteletekkel (vagyis a hívek számára is személyesen elérhető szentmisékkel) kapcsolatban az egyes egyházmegyék máris eltérő rendelkezéseket hoztak – nevezetesen a nyilvános szentmisék megtartása mellett döntött a Debrecen-Nyíregyházi:
    https://www.magyarkurir.hu/…/a-debrecen-nyiregyhaz…

    Nyíregyházi:
    és (részben) a Pécsi egyházmegye:
    ugyanakkor a nyilvános szentmisék beszüntetése mellett pedig a Budapest-Esztergomi:

(Igyekszünk a frissebb adatokat a maguk idején itt közzétenni).
De ne szaladjunk ennyire előre! A közlemény maga, így a rendelkezések is a templomról, mint a lelki feltöltődés és imádság helyeiről beszélnek. Ez ugyan jogos, de vajon tényleg csak ennyi volna a templom szerepe, a lelki feltöltődés és imádság helye volna csupán, semmi több? Nézzük, miként tanúskodik a Szentírás a templom szerepéről… A Szentírás is valóban említi, hogy a templom az imádság helye (elsőként Salamon templomáról szólva): „Szemem nyitva lesz s fülem figyelni fog annak az imádságára, aki ezen a helyen imádkozik. Kiválasztottam és szentté tettem ugyanis ezt a helyet, hogy ott legyen az én nevem mindörökre és ott maradjon szemem és szívem mindenkor.” (2Krón.7,15-16; v.ö.: 1Kir.9,3) Ugyanakkor mint előképre, kiválóan illenek rá az alábbi szentírási szakaszok: „Milyen félelmetes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja!” (Gen.28,17) és amint az Úr mondotta Mózesnek a vele való találkozáskor: „Oldd le lábadról sarudat, mert a hely, amelyen állsz, szent föld!” (Kiv.3,5) Ugyanis a templom már az Ószövetségben elsősorban az áldozatbemutatás helye: „Esztendőnként háromszor pedig egészen elégő áldozatokat és békeáldozatokat mutatott be Salamon azon az oltáron, amelyet az Úrnak építtetett, s füstölőszert gyújtott az Úr előtt, miután elkészült a templom” (1Kir.9,25) és ezt teljesíti be Jézus az utolsó vacsorán (Mt.26,26-28; Mk.14,22-24; Lk.22,14-19; 1Kor.11,23-25) s végül a Golgotán (Mt.27,33-50; Mk.15,22-37; Lk.23,33-44; 1Kor.11,26), meghagyva tanítványainak a megváltó áldozat megünneplését, azaz elrendelvén a szentmise bemutatását melyben teljesül ígérete: „És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt.28,20) Vagyis a templom mindenek előtt a megváltó keresztáldozat naponkénti jelenvalósulása, azaz a szentmise bemutatásának helye! Az Oltáriszentség, vagyis a szentmise és a templom kapcsolatáról Schütz Antal dogmatikájában ezt találjuk:

„Így az Oltáriszentségben mint hitnek titkában (mysterium fidei) ég és föld, Isten és világ, láthatatlan és látható, örök és időben lett valóságok szent ölelkezésben úgy egyesülnek, hogy mindegyiknek érintetlen marad saját értéke és jellege, és végül valamennyi a legbensőségesebb istenközösségben találja meg támaszát és teljesülését. Ezáltal az Oltáriszentség a keresztény életnek központja és titokzatos forrása, melyből minden élete táplálkozik: a hitnek, áhítatnak, az istentiszteletnek, a vallási közösségnek központja és szíve. Az Oltáriszentség körül épülnek a templomok, oltárok köré gyűlnek a hívek, az Oltáriszentség imádásából nyílnak a katolikus áhítatnak leggyöngédebb virágai, az Oltáriszentség készítése a hívő közösségnek istentisztelése, vétele az istenszeretésnek és az Istenben való megerősödésnek legkiválóbb eszköze.” (Schütz Antal: Dogmatika – A katolikus hitigazságok rendszere, II. 1937. 461-462. o., 100. §. KRISZTUS EUCHARISZTIÁS JELENLÉTÉNEK VALÓSÁGA, kiemelések tőlem – M.G,)

Vagyis a fentiek értelmében az embertől Isten felé irányuló imádságon túl, pontosabban azon felül és azt megelőzve, az Istennek az Őt kereső ember felé nyújtott biztos menedéke és üdvösséget ígérő jobbja a templom, ahol az ember minden nap részt vehet a megváltó keresztáldozat valósulásában és azt a maga élete részévé teheti, pontosabban magát, a saját életét teheti részévé az Isten életének! Ezek után lássuk, mit mond a templomról a katekizmus (a Katolikus Egyház Katekizmusa, a továbbiakban KEK):
583 Jézus, miként előtte a próféták, a jeruzsálemi Templom iránt mélységes tiszteletet tanúsított. Itt mutatta be József és Mária a születése után negyven nappal. [375] Tizenkét évesen úgy határozott, hogy a Templomban marad, hogy szüleit emlékeztesse, hogy neki Atyja dolgaiban kell lennie. [376] Rejtett élete során évről évre legalább a húsvéti ünnepre fölment a Templomba; [377] nyilvános működésének szinte ritmusát adta a zsidók nagy ünnepeinek jeruzsálemi zarándoklata. [378]
584 Jézus úgy megy föl a Templomba, mint az Istennel való találkozás kiváltságos helyére. Számára a Templom Atyjának lakása, az imádság háza, és méltatlankodik amiatt, hogy külső előcsarnokát piaccá tették. [379] Amikor a kereskedőket kiűzi a Templomból, Atyja iránti féltő szeretetből teszi: “Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványai emlékeztek az Írás szavára: “Emészt a házadért való buzgóság” (Zsolt 69,10; Jn 2,16–17). Föltámadása után az apostolok tiszteletteljes magatartást tanúsítottak a Templom iránt. [380]
585 Jézus azonban szenvedésének küszöbén megjövendölte ennek a csodálatos építménynek a romlását, melyből nem fognak követ kövön hagyni. [381] Ezt mint a végső időnek jelét jövendöli, melyek az Ő húsvétjával kezdődnek meg. [382] De ezt a próféciát eltorzítva hamis tanúk idézni tudták a kihallgatáson a főpap előtt, [383] majd gúnyolódva a keresztre szegezett Jézus fejére olvasták. [384]
586 Jézus egyáltalán nem volt ellenséges a Templommal szemben, [385] ahol tanításának lényeges részeit mondta el; [386] le akarta róni a templomadót Péterrel együtt, [387] akit az imént tett leendő Egyháza alapjává. [388] Sőt azonosította magát a Templommal, amikor úgy mutatta be magát, mint Isten végső emberek között lakását. [389] Ezért testi megölése [390] a Templom lerombolását jövendöli, ami ki fogja nyilvánítani az üdvösség története új korszakának kezdetét: “Eljön az óra, amikor sem ezen a hegyen, sem Jeruzsálemben nem fogjátok imádni az Atyát” (Jn 4,21). [391]
(…)
593 Jézus tisztelte a Templomot, a zsidók zarándokünnepein fölment a Templomba, és buzgó szeretettel szerette mint Isten emberek között lakásának helyét. A Templom az Ő misztériumának előképe. Megjövendöli lerombolását, de úgy, mint saját megölésének képét és az üdvtörténet új korszakának kezdetét, amikor az Ő teste lesz a végső Templom.”

Lássuk akkor a kiemelt pontokat kissé alaposabban:

  1. Krisztus nyilvános életének ritmusa, amennyiben a megváltást mint valóságos Isten és valóságos ember, emberi módon megérthetően szavakkal és tettekkel tanította földi életében, szintén a mi üdvösségünknek eszköze – hiszen az Egyház ezt őrzi és hirdeti számunkra a szentírásban, a szenthagyományban és a kötelezően hinni valóként elénk adott dogmákban. Ez pedig egyértelműen több, mint a „lelki feltöltődés és imádság.”
  2. Jézus számára a templom az Istennel való találkozás kiváltságos helye, és Atyjának lakása. Vessük ezt össze újra a járványügyi nyilatkozat megfogalmazásával, mely szerint a templom „a lelki feltöltődés és imádság helye.” Nem nehéz belátni, hogy a Mennyei Atya lakhelye, és az Istennel való találkozás helye többszörösen meghaladja a „lelki feltöltődés és imádság” hatókörét. De ezen túlmenően
  3. (Jézus) azonosította magát a Templommal, amikor úgy mutatta be magát, mint Isten végső emberek között lakását. Jézusnak a templommal való azonosságáról, valamint Istennek az emberek közötti végleges lakásáról („És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!” (Mt.28,20)) sem túl nehéz megállapítanunk, hogy az több, mint pusztán „lelki feltöltődés és imádság”…
  4. A Templom az Ő (Jézus) misztériumának előképe. Akár az Anyaszentegyházat, mint Krisztus misztikus testét tekintjük, akár az Eucharisztiát szemléljük, a megváltást eszközlő eme misztériumok is jócskán, sőt mondhatjuk végtelenül többek, mint egyszerű „lelki feltöltődés és imádság”, hiszen a lelket nem „feltöltik”, hanem átalakítják, és nem az ember imádságára helyezik a hangsúlyt, hanem az érettünk közbenjáró Krisztusra (1Tim.2,5), aki a Szentlélek által maga imádkozik értünk az Atyánál (Róm.8,26).
  5. De a templom egyben az üdvtörténet új korszakának kezdete is: márpedig az üdvtörténet új korszaka, másképpen az új és örök szövetség is jóval több, mint a szövetség nélkül is könnyen elképzelhető és megvalósítható „lelki feltöltődés és imádság”. Ezen „új és örök szövetség” záloga számunkra az elsődlegesen a templomban bemutatott szentmise-áldozat, amelyben Isten minden alkalommal újra kiengeszteli magával a világot, részesítve bennünket a megváltás gyümölcseiben. Erről tanúskodik az Egyház kétezer éves hite és a szentek sokasága. Így például Flüe-i szent Miklósnak egyszer a szentmisén látomása volt, melyben a templom padlójából kis fácska sarjadt majd nagyra nőve gyönyörű virágokat hajtott és azokat a jelenlevők fejére hullatta. Némely virág elhervadt, mások csodálatosan ékesítették az imádkozókat. A fa Isten áldását, a virág ezek eredményét az ájtatos lelkekben, az elhervadt virág pedig azt jelentette, hogy az áhítat nélkül szentmisét hallgatók nem részesülnek az isteni malasztban. (Franz Spirago: Példatár főleg hitszónokok és hitoktatók számára. A hatodik német kiadás után fordította Bezerédj László. Szent István-Társulat, Bp., 1927. 689. o. nyomán.)

Az imádság – Aquinói szent Tamás szavaival, akit Egyházunk a mai napon ünnepel – elevatio mentis ad Deum, vagyis a léleknek Istenhez emelése, emelkedése. Mind a lelki feltöltődésnek, mind az imádságnak végső forrása Isten, Akit a világtól való elvonulásban, a magányban és önmegtagadásban, a teremtményektől való távolságtartásban és elszakadásban tudunk megtalálni – ezért a lelki feltöltődés és imádság számára kiválóan alkalmas minden hely, legyen az akár a „mindenség temploma”, a természet anyai ölén, vagy az ember-alkotta környezet bármely pontján, ahol magunk lehetünk Istennel és a világ zaját és felszínes történéseit kizárjuk szívünkből.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a „lelki feltöltődés és imádság” helye lehet ugyan a templom is* (sőt, az is), de súlyos tévedésben vagyunk ha azt gondoljuk, hogy a templom szerepe ebben kimerül; a templom végtelenül több mindannál amit az ember önmagától Istennek adhat, hiszen az oltáron Isten adja önmagát az embernek és részelteti a megváltás gyümölcseiből. Ezért a templom szeretete és tisztelete messze túlmegy az „imádságon és lelki feltöltődésen” és akkor cselekszünk hitünknek megfelelően, ha arra elsősorban a szent áldozat, a szentmise bemutatásának, az Istennel történő személyes, és a földön elérhető legteljesebb egyesülés helyeként tekintjük és kezeljük.

Máriássy Gergely

Legolvasottabb írások469 times!

Print Friendly, PDF & Email