Engedelmességről, egységről és áldozásról járvány idején

Vajon a minden áron való emberi egység lehet-e a keresztények célja?

Nem illik a 21. században ezt mondani, de mégis megteszem: a keresztény egység, akár egyházon belüli, akár egyházak közötti egység csak az igaz hitben való egység következménye lehet, nem attól független cél. Ahogy az egyházak közötti egység nem érhető el azzal, hogy mindenki enged az általa igaznak vallott tanításból, hogy ne sértse a másik érzékenységét, ugyanúgy egy keresztény sem engedhet az igaznak megélt hitből azért, hogy ne sérüljön az egyházon belüli látszólagos egység.

Amikor a történelem során a keresztények az egységért imádkoztak (minden szentmisében megtették), nem a mindenáron való, mindentől független egységért, azaz az egységért az egység kedvéért, hanem mindig a hitben való egységért tették. A római kánonban (a liturgikus reform óta 1. eucharisztikus ima) nyomon követhető ez a felfogás. Látható benne, hogy a szentmiseáldozat az apostoli hit minden igaz őrzőjéért, az igaz hitben egységben lévőkért történik (sokakért és nem mindenkiért). Negatíve megfogalmazva: nem szól az igaz hitet nem vallókért. Igazi kirekesztés…

A római kánon másik fontos tanúságtétele az, hogy az egyház békéje, épsége, egysége, jó kormányzása nem magától értetődő dolog, hanem isteni kegyelem eredménye, amiért imádkozni kell. Amiért imádkozni kell, azt ajándékként kapjuk, még akkor is, ha nekünk mindent meg kell tennünk érte. Amikor az egységért imádkozunk tehát, igazából azért imádkozunk, hogy mindannyian eljussunk az igaz hitben való egységre és ezáltal az örök életre.

Indíthat-e valakit a Szentlélek arra, hogy szóvá tegyen valamit egyházon belül, amit nem lát hit szerintinek, „megbontva” ezáltal az egységet, regnáló konszenzust, vagy minden ilyen tett önmagában rossz, ami a sátánnak okoz örömet?

Aki a kérdés első felére nemmel, a másodikra igennel válaszol, annak figyelmébe ajánlom az egyház történelmét. Önmagában az a tény, hogy vasárnaponként a hitvallásban egylényegűnek nevezzük az Atyát és Fiút ékes cáfolata ennek a meggyőződésnek, mert az, hogy most nem ariánusok vagyunk a Szentléleknek köszönhető, és annak, hogy a negyedik században volt két-három püspök (majdnem szó szerint is vehető a számuk), akik a Szentlélek indíttatására kiálltak az igaz hit mellett, megbontva ezzel a korabeli ariánus és fél-ariánus egyházi vezetők körében fél évszázadon keresztül uralkodó konszenzust a hasonló lényegűségről.

Az ariánusok elleni küzdelem vezéralakja mintegy harminc évig volt alexandriai püspök, ez idő alatt ötször küldték száműzetésbe az igaz hit melletti kiállása miatt. Több helyi és még a maga korában egyetemesnek tartott zsinat is elítélte őt, például a caesareai és tíruszi zsinat lázadásért és fanaticizmusért, az antióchiai zsinat (amelyen több, mint kilencven püspök vett részt) megerősítette elítélését, ariánust ültetve a püspöki székébe. Az Arles-i zsinaton jelen lévő püspökök, köztük Liberius pápa legátusa is elítélte őt. A milánói zsinaton jelen lévő háromszáz püspök szintén elítélte őt. Két évvel később a „béke szeretetétől” vezérelt Liberius pápa is aláírta a sirmiumi zsinat nyilatkozatát, egyházon kívülinek jelentve ki őt. Ugyancsak Liberius pápa alatt a Rimini-i és seleuciai, korabeliek által együttesen egyetemesnek tartott zsinatok, amelyen az akkor működő püspökök többsége jelen volt (560 püspök) elvetette az egylényegűséget és a félariánus meggyőződés mellett állt ki.

És az ilyen ellenszélben igaz hit mellett kiálló, sokszorosan és majdnem minden korabeli püspök által elítélt püspököt mi mégis Szent Atanáz egyháztanítóként ismerjük, tiszteljük és kérjük közbenjárását. Ha a minden áron való emberi, szervezeti egység lenne a keresztények célja, ez nem fordulhatna elő. Szent Atanáz példája arra taníthat bennünket, hogy az igaz hit szolgálata és megvallása fölötte áll az emberi egységnek, mint önmagában elérendő és fenntartandó jónak, a vértanúk példája pedig arra, hogy még a fizikai életünknek is fölötte áll.

Mi az az igaz hitben, ami érthetővé, sőt szükségessé teheti a látható, emberi, szervezeti egység megbontását, és ami még az evilági életnél is fontosabb?

A hit válasz, mégpedig az egyetlen helyes válasz az önmagát kinyilatkoztató Isten szavára. A hit által „hatalmat kapunk” arra, hogy Isten fiai legyünk, ezáltal eljuthassunk az örök életre. Mivel az Atyát senki sem ismeri, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni, és nem adatott nekünk más név, amely által üdvözülhetünk, szó szerint élet-halál kérdése számunkra, hogy a jézusi tanítást hűen őrizzük, éljük és valljuk meg. Ez által teljesülhet ugyanis az egyház létét indokló legfőbb jó, a lelkek üdvössége (vö. „Salus animarum suprema lex esto”). Az eretnek, a hit épségét sértő keresztény éppen azért teszi szükségessé a fellépést maga ellen, mert a hamis tanítással vagy viselkedéssel veszélyezteti a lelkek üdvösségét, akkor is, ha „csak” egy i-betűben tér el az igaz tanítástól (ld. homousios-homoiusios). Mert a meghamísított tanítás végső soron hazugnak állítja az igaz tanút, Jézust és az őt küldő Atyát, a Teremtőt.

És ha úgy látjuk, úgy érezzük, hogy valami hittel ellentétes vagy ártalmas hitünkre, a nyílt fellépés helyett nem inkább a jézusi tanítást kellene követnünk az ellenünk vétkező testvérrel kapcsolatban követendő eljárásról: intsük meg négyszemközt, majd tanúk előtt?

Szent Pál számol be a Galatákhoz írt levelében arról, hogy miként lépett fel Szent Péterrel szemben: „Amikor azonban Kéfás Antióchiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert méltó volt a feddésre. Mielőtt ugyanis Jakabtól odaérkeztek volna néhányan, mindig együtt étkezett a pogány származásúakkal; de amikor azok odaérkeztek, visszavonult, és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől.” (Gal, 2,11-12). Hogy miért érdemelt nyílt fellépést Szent Péter viselkedése, a levelet tovább olvasva érthetjük meg: Szent Pál meglátta a Péter viselkedésében rejlő ellentmondást, olyan ellentmondást, ami végső soron hiábavalónak állítja Krisztus megváltó halálát. És ez még akkor is nyílt és azonnali fellépést tesz szükségessé, ha bennfoglalt módon nyilvánul meg, gyávaságból, átgondolatlanságból fakad.

Szent János apostol írja le evangéliumában a betániai vacsorán történteket, amikor a Jézus lábára öntött nárdusz olaj láttán Júdás zúgolódni kezdett, pazarlásnak nevezve Mária cselekedetét. Szent János apostol erre jegyzi meg, hogy „De nem azért beszélt így, mintha a szegényekre lett volna gondja, hanem mert tolvaj volt: ő kezelte a pénzt és eltulajdonította, amit rábíztak” (Jn 12, 6). Talán kijelenthető, hogy nincs katolikus keresztény, aki ezt a jánosi megjegyzést megszólásnak merné nevezni. De miért nem az? Hiszen olyanoknak beszél valaki bűnéről, akik látszólag nem illetékesek az ügyben. És még csak nem is a vétkezőt jobbító szándék vezette, hiszen Júdás már régen meghalt. Feltételezve, hogy János apostolnak biztos tudása volt a júdási sikkasztásról, megpróbálta vajon négyszemközt jobb belátásra bírni? Vitt tanút? Jézushoz fordult az ügyben? Vajon sok évtizeddel az események után miért írta le az evangéliumában? Mi indokolja a személy bűnének utólagos nyilvános feltárását?

Ez a megjegyzés, bár Júdás zúgolódásának látszólag nincs közvetlen kapcsolata a hittel, talán mégis éppen a hit legfőbb érték volta miatt került bele az evangéliumba. Az öreg János apostol, több évtized megélt hittapasztalattal visszatekintve erre az eseményre, felismeri és megnevezi a hittel ellenkező magatartásformák alapvető mögöttes okát: a bűnt. A hit isteni ajándék, de a Jézus Krisztusba vetett hit hiánya, elvesztése a bűn melletti döntés következménye. És ez annyira fontos tanítás, hogy a személy jóhírnévhez való jogát messze felülmúlja, és erről beszélni nemhogy nem megszólás, hanem üdvösségszerző cselekedet, evangélium.

Lehet-e felszólalni legitim püspökeink egyes cselekedetei, tanítása, rendelkezése ellen, ha hittel ellenkezőnek látjuk azokat, vagy az ilyen fellépés önmagában az egyháztól való elszakadást jelenti?

Az egyház tanítása erről az, hogy ez lehetséges, Aquinói Szent Tamás pedig egyenesen kötelezőnek mondja. A Hittani Kongregáció honlapján elérhető egy írás „A „sensus fidei” az egyház életében” címmel: http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/cfaith/cti_documents/rc_cti_20140610_sensus-fidei_hu.html    . Ebben a dokumentumban a hívekben keresztség révén meglévő hitérzékről mondják, hogy „képessé teszi arra a hívőt, hogy spontán módon ítélje meg, hogy egy sajátos tanítás vagy egy részleges gyakorlat összhangban van-e vagy nincs az evangéliummal és az apostoli hittel”.

Az idézett dokumentum a zenei halláshoz hasonlítja a hitérzéket, mert ez is, amint a zenei hallás a hamis hangot, anélkül tudja kiszűrni a hamis tanítást, hogy meglenne az egzakt teológiai tudása, képzettsége, hogy pontosan kifejtse, hogy miért is hamis a tanítás. Ez az az érzék, amely miatt Poitiers-i Szent Hiláriusz az ariánus válságban mondhatta, hogy „Az egyszerű emberek füle szentebb, mint a papok szíve”.

Ha szóvá tettük aggályainkat, a továbbiakban immár engedelmeskednünk kell a legitim pásztornak, akkor is, ha nem veszi figyelembe azokat, és folytatja vagy fenntartja a hitet sértő tanítást, gyakorlatot, mert az egyházi elöljárónak való engedelmesség magasabb rendű jó, mint az egyéni hitbéli meggyőződésünk?

„…az egyes hívek, akiket a „sensus fidei”-jük figyelmeztet, ellenállhatnak a legitim lelkipásztornak is, amennyiben tanításában nem ismerik fel Krisztusnak, a Jó Pásztornak a hangját.”  (Előző pontban idézett dokumentum 63.pontja).

Az egyházjogban egy egyedi egyházi rendelkezés nem végrehajtható, semmis, ha súlyosan méltánytalan, nem helyénvaló és végrehajtása botrányt okoz. Ebben az esetben nem az minősül engedelmességnek, ha ennek ellenére végrehajtják a rendeletet, hanem ha végrehajtására kijelölt személy vagy szerv jelzi a végrehajthatatlanságot a rendelkezést meghozónak, mert a cél nem a vak engedelmesség: az egyházjog is a legfőbb egyházi jóra, a lelkek üdvösségére irányul, annak van alárendelve, a méltánytalanság, a nem helyénvaló végrehajtása, a botrányokozás pedig veszélyezteti a lelkek üdvösségét.

Szent Ferenc a vak engedelmesség tanítója és példája lett volna?

Akik így gondolják, azoknak javaslom figyelmesen elolvasni Szent Ferenc írásait. Néhány részlet ezekből a lelkiismeret, lélek üdvössége és engedelmesség kapcsolatáról:

„Ha pedig az elöljáró olyasmit találna parancsolni, ami lelke üdvössége ellen van, az alárendelt, ha nem is teljesíti parancsát, azért ne forduljon el tőle. És ha emiatt üldözést szenvedne valakiktől, csak annál jobban szeresse az illetőket Istenért. Mert aki inkább vállalja az üldöztetést, semhogy elszakadjon testvéreitől, az igazán megmarad a tökéletes engedelmességben, mert életét adja testvéreiért.” (Intelmek 3,7-9)

„Ha azonban egyik vagy másik miniszter olyasmit találna parancsolni valamelyik testvérnek, ami ellenkezik életmódunkkal és a lelkiismerettel, nem köteles engedelmeskedni neki. Mert ahol hibáról, vagy éppen bűnről van szó, ott nem lehet szó engedelmességről.” (Meg nem erősített regula 5,2)

Azok a testvérek, akik a többiek miniszterei, vagyis szolgái, látogassák és figyelmeztessék testvéreiket, alázatosan és szeretettel feddjék meg őket, és semmi olyat ne parancsoljanak nekik, ami ellentétes lelkiismeretükkel vagy regulánkkal… Ezért szigorúan megparancsolom nekik, hogy mindabban engedelmeskedjenek minisztereiknek, aminek megtartását az Úrnak ígérték és ami nem ellenkezik lelkiismeretükkel és regulánkkal” (Megerősített regula 10,1-3)

Milyen okok miatt lehet hit szempontjából aggályosnak, súlyosan méltánytalannak, nem helyénvalónak vagy botrányosnak nevezni a koronavírus-járvánnyal kapcsolatos püspöki intézkedéseket?

A nyelvre áldozás betiltása a járvány kezdetén, majd ennek a tiltásnak fenntartása a korlátozások részleges feloldása során súlyosan ellenkezik azon hívek hitérzékével, akik a nyelvre áldozásban nem esetleges, szabadon választható módot látnak, hanem hitbéli meggyőződésből fakadó kötelezettséget az eucharisztiában valóságosan jelen lévő isteni fölség tisztelettel vételére, amivel megadják Istennek azt, ami Neki jár: a dicsőséget, dicsőítést, tiszteletet. Mert az Isten dicsősége, dicsőítése és tisztelete nem választott műfaj, nem időszaki és nem függeszthető fel, az mindig, minden körülmények között jár neki.

Ez a tiltás ráadásul, akár a püspöki kar, akár egyes püspökök hozzák, ellenkezik a hatályos, magasabb rendű egyházi rendelettel (Redemptionis Sacramentum, 2004) amely szerint a híveknek mindig joga van nyelvre áldozni. 2009-ben a madárinfluenza-járvány idején keletkezett püspöki félelmek kapcsán kérdésre az Istentiszteleti Kongregáció megerősítette ezt: (https://invocabo.files.wordpress.com/2021/04/19a81-commletter7-24-09.jpg).

A nyilvános szentmise betiltása súlyosan és joggal sérti sokak hitérzékét, mert az egyháznak istentisztelete legszorosabban a szentmisében valósul meg, ennek végzése isteni parancsa van az egyháznak, és ez nem függeszthető fel.

Aquinói Szent Tamás a vallásosságot (religio) meglepő módon az igazságosság körében tárgyalja. A vallásosságot nevezi a legtökéletesebb erénynek, mert az igazságosságon alapszik és Isten a célja és tárgya. Az igazságosság ebben az esetben abban áll, hogy a vallásos ember megadja Istennek azt, ami Neki jár: a dicsőséget, dicsőítést, tiszteletet. Persze az ember által megadott tisztelet és a bűnbeeséssel szükségessé váló áldozata töredékes és tökéletlen, mint maga az eredeti bűn révén sérült ember. Egyedül Krisztus keresztáldozata az a tökéletes áldozat, ami úgy és azt adta meg az Atyának, ami és ahogy neki jár. És mivel minden korok szentmiséjében ugyanaz a legszentebb áldozat van jelen, a szentmise a legtökéletesebb ima, az Atya méltó megdicsőítése a Fiúban a Szentlélek által.

A szentmisébe bekapcsolódva mi mindannyian az Atyát dicsőítjük meg Krisztusban a Szentlélek által. Mert bár a szentáldozásban mi vesszük fizikailag magunkhoz a kenyér színe alatt Krisztust, mégis Krisztus emel magába minket, és így, Benne tudjuk tökéletesen megdicsőíteni az Atyát.

A szentmisétől való megfosztottság ezért elsősorban nem az emberrel szemben méltánytalan, aki a lelki áldozással valóban kaphat „pótló” kegyelmeket Istentől, hanem a szentmisét szerző Istennel szemben súlyos méltánytalanság, mert megtagadja az Atyától azt a dicsőséget és dicsőítést, ami tőlünk is jár neki, és amit Krisztus a szentmisében rendelt megadnunk.

„Az eucharisztikus liturgia lényege szerint actio Dei, „Isten cselekménye”, amely a Szentlélek által bevon bennünket Jézusba, alapja nem a mi önkényes intézkedésünktől függ… az Egyház az eucharisztikus áldozatot Krisztus parancsának engedelmeskedve mutatja be…” (ld Sacramentum Caritatis https://regi.katolikus.hu/konyvtar.php?h=225#SC19).

„Mert az én testem valóságos étel, és az én vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne.” (Jn 6,55-56) Nem lelkileg, hanem valóságosan, mert az eucharisztia Jézus valóságos teste! Amikor tehát tömegesen és megkülönböztetés nélkül fosztják meg a püspökök a keresztényeket a szentmisétől, az Élettől vágják el őket, ellentmondva Krisztus parancsának.

 A szentmise csúcs és forrás, amely létrehozza, megerősíti és nyilvánvalóvá teszi az egyház egységét, az emberek megszentelését eredményezi, kifejezi és erősíti a hitet. Krisztus áldozatát szemlélve, abban részt véve, testében részesülve jött létre és áll fenn az Egyház, amely nem a pásztorok és Krisztus egységét, hanem minden igaz hitű keresztény Krisztus testében megvalósuló valóságos (nem virtuális) egységét jelenti. (Ezért például korábban az egyházjog kifejezetten tiltotta is a szentmise megünneplését akkor, ha nem volt legalább egy hívő keresztény jelen a papon kívül.  „Mert ahol ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, ott vagyok én”. Így aztán például Charles de Foucauld atya évekig attól szenvedett a sivatagban, hogy csak akkor ünnepelhette meg a szentmisét, amikor arra vetődött egy katolikus keresztény. Nem fordulhatott elő, hogy a papok tömegesen és kizárólag úgy végezzék a szentmisét, hogy maguknak válaszolgatnak.)

Azt tanítja az egyház, hogy az eucharisztia az egység szentsége. Csak az igaz hit hiánya és a bűn teszi lehetetlenné a keresztények szentmisén való részvételét és ezáltal Krisztussal, mint Fővel való egység megélését és megünneplését. Nem létezhet olyan járvány, ami indokolttá tehetné egyházi oldalról a szentmise nyilvános ünneplésének betiltását. Ezért az a püspök, aki ezt mégis betiltja, súlyosan vét az egyház egysége ellen.

A 65 év fölöttiek eltiltása a szentmisén való részvételtől foszt meg egy járvány által leginkább veszélyeztetett csoportot megkülönböztetés nélkül, függetlenül attól, hogy az illető személy saját lelkiismerete és hitérzéke által megszabott prioritási sorrendjében hol áll a szentmise. Ezzel is tanúbizonyságát adták annak, hogy a földi lét áll az ő prioritási listájuk élén, nem tartják elképzelhetőnek, hogy van olyan idős hívő, akinek viszont nagyobb nyereség a szentmisén való részvétel, mint az evilági élete.

Azt jelenti mindez, hogy a püspököknek nem kellett volna semmilyen intézkedést sem hozni a járványveszély miatt? Netán azt szeretném, ha vegyvédelmi öltözetben kellene részt vennünk a szentmisén?

Nem. Amint az már sokszor megtörtént régebbi korszakokban, amikor a különböző járványok gyakoribbak és súlyosabbak is voltak, az egyházi vezetők most is elrendelhették volna a szentmise és szentségkiszolgáltatások józan belátás szerint lehetséges legbiztonságosabbnak vélt módját: lehetett volna szabadtéri misékkel, megfelelő távolság tartásával, fertőtlenítéssel stb. gondoskodni a fertőzés terjedési esélyének minimalizálásáról, anélkül, hogy betiltották volna a nyilvános szentmisét. Ilyen intézkedések mellett elég lett volna azokat mentesíteni a bűn terhe alól, akik a járvány veszélyei miatt nem akarnak részt venni szentmisén – akár a tényleges veszély, akár a fertőzéstől való félelem miatt. Arra, aki vegyvédelmi öltözetben látja megvalósíthatónak járvány alatt a szentmisét, talán az utóbbi rendelkezés vonatkozott volna.

Ha hitérzékünk ellene mond a pásztoraink ítéletének és rendelkezésének, követelhetjük-e lemondásukat, megtagadhatjuk-e tőlük minden ügyben az engedelmességet?

Nem. Csak abban van jogunk figyelmen kívül hagyni tanításukat, rendelkezésüket, amiben a saját és mások hitét látjuk veszélyeztetve. Az egyház Krisztus titokzatos teste, de a zarándokló egyháztól elválaszthatatlan a fizikai, látható szervezet, amely a pápából, püspökökből, papokból és hívőkből áll. A pásztoroknak joghatóságuk van a rájuk bízottak felett, amelyet csak az egyházjog által szabályozott esetekben vesztenek el. Szent Pál nyilvánosan feddte meg Szent Pétert, mert „méltó volt a feddésre”, de nem szólította fel emiatt lemondásra, hiszen Pétert az Úr tette nyájának pásztorává.

Mindazok feladata és kötelezettsége, akik látják a hitet veszélyeztető vagy hittel ellentétes megnyilvánulást, felhívni erre a keresztény közösség figyelmét, mert a hit integritása magasabb rendű jó, mint a hitet veszélyeztető jó hírneve. De a vétkezővel szemben, legyen az akár pápa, püspök, pap vagy egyszerű keresztény hívő, gyakorolják az irgalmasság lelki cselekedetét és figyelmeztessék őt, imádkozzanak, böjtöljenek érte, és ne mondjanak le róla, mert irgalmas az Úr, nem akarja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen.

Forrás: invocabo.wordpress.com

Legolvasottabb írások88 times!

Print Friendly, PDF & Email