Szentlélek, pápaválasztás, tévedhetetlenség

Minden katolikus tudja, hogy Krisztus Urunk Szent Péterre, mint sziklára építette az egyházát, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Ez az az ígéret, amelyre alapozva bizton állíthatjuk, hogy az egyház nem bukhat el Krisztus Urunk második eljöveteléig, dacára a sátán és emberi szolgáinak minden igyekezetének, még akkor sem, ha aktuálisan csak egy ember marad meg töretlen hittel a zarándokló egyházban. Hiszen az egyház Krisztus teste, Aki már legyőzte a halált, és Krisztus titokzatos teste nem bukhat el.

De vajon azt jelenti-e ez, hogy az egyház emberi része, az egyes keresztények, az egyház intézményi, szervezeti személyi összetételében nem szenvedhet el bukást?

Költői kérdés, hiszen erre is tudja minden katolikus a választ: de igen, elbukhat bármely keresztény. Krisztus Urunk nem ígérte meg, hogy az egyház földi története dicsőséges menetelés lesz, és egyetlen kereszténynek sincs biztosítéka arra nézvést, hogy biztosan állni fog, így arra sincs, hogy biztosan üdvözül. „Mert aki azt hiszi, hogy áll, az vigyázzon, hogy el ne essék” és „az még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk”

De a pápa, mint a Szikla utóda csak mentes ettől a veszélytől, nem?

Nevezhetnénk ezt is költői kérdésnek, de időnként úgy tűnik, hogy mégsem az: a pápa pápává választása révén sem mentesül a bűn által megromlott természetünktől, a bűnre hajló akarattól, a személyes bűn veszélyétől vagy konkrét bekövetkeztétől. A Szentlélek nem védi meg pusztán hivatalánál fogva a pápát a bűntől. Ha megvédené, az azt jelentené, hogy a pápává választással elvesztené a szabad akaratát. Ha ez így volna, akkor nem lett volna a történelem során botrányos életet élő pápa. De úgy tűnik, hogy mégis volt.

Ha el is követhet valamilyen bűnt a pápa, de hit és erkölcs dolgában nem tévedhet, ezen a területen nem képzelhető el pápa által elkövetett bűn, ugye?

Szent Pál számol be a Galatákhoz írt levelében arról, hogy miként lépett fel Szent Péterrel szemben: „Amikor azonban Kéfás Antióchiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mert méltó volt a feddésre. Mielőtt ugyanis Jakabtól odaérkeztek volna néhányan, mindig együtt étkezett a pogány származásúakkal; de amikor azok odaérkeztek, visszavonult, és különvált tőlük, mert félt a körülmetéltektől.” (Gal, 2,11-12). Ez leginkább az erkölcsre, azaz a keresztény élet gyakorlatára vonatkozó esemény, amely természetesen összefüggésben áll a hittel, ezért igényelt azonnali, nyílt fellépést, feddést Szent Pál részéről.

Ha az első, közvetlenül Krisztus Urunk által kiválasztott pápa erkölcs dolgában megbicsaklott, tévedett, félelem miatt gyáván viselkedett, az isteni szándék ellen cselekedett, miért gondoljuk, hogy utódainál ez nem következhet be?

De ha hit és erkölcs dolgában követhet el bűnt a pápa, akkor nem igaz a pápai tévedhetetlenség dogmája?

A pápai tévedhetetlenségbe vetett hit Krisztus Urunk ígéretén alapszik: az a meggyőződés vezérli, hogy amikor hit és erkölcs dolgában Krisztus szándéka szerint, megfelelő kritériumoknak mentén nyilatkozik a pápa, nem tévedhet. A dogma kimondásakor eme alapvető meggyőződés mellett a majd kétezer éves tapasztalatát is megfogalmazta az egyház. Hiszen, amikor jogilag is értelmezhető módon kimondta a tévedhetetlen pápai megnyilatkozások feltételeit, az egyház értelmezte is a kétezer éves tapasztalatot, amely megmutatta, hogy milyen módon valósult meg a gyakorlatban a tévedhetetlenség.

Maga a tény, hogy az egyház a tapasztalatot és az azt értelmező teológiai reflexiót alapul véve feltételeket határozott meg a pápai tanítások tévedhetetlenségéhez, nyilvánvalóan mutatja, hogy nem minden pápai megnyilatkozás tévedhetetlen.

De hát a Szentlélek választja ki a pápát, és a Szentlélek nem tévedhet, nem?

A Szentlélek nem tévedhet, de a bíborosok igen, sőt szándékosan Isten ellen is tevékenykedhetnek.

Az, hogy egy pápaválasztó konklávé esetében hogyan valósul meg a Szentlélek vezetése, azaz, hogy a bíborosok ténylegesen a Szentlélek működésének tevékeny elősegítői és eszközei, vagy esetleg akadályozói, összefüggésben lehet az ő egyéni kegyelmi állapotukkal, hitük állapotával vagy akár hiányával.

Tudjuk, hogy a keresztségnél a Szentlélek vesz lakást bennünk, és így, saját Lelke által vezet el minket Isten az üdvösségre. De egyetlen halálos bűn elég ahhoz, hogy elhagyjon minket a Szentlélek, és akkor mindentől meg vagyunk fosztva, ami ténylegesen elvezethet minket az üdvösségre. Ettől kezdve tehetünk még jónak látszó cselekedetet, de ez csak a megszokás egyre fogyatkozó lendületéből, és nem a Szentlélek vezetésével történik. És amire nem a Szentlélek vezet bennünket, az nem szolgálja az üdvösségünket. Ezért tanította az egyház azt, hogy halálos bűn állapotában nem érdemszerzőek a „jó” cselekedetek.

Csak a bűnbánat és a bűn megvallása révén nyerhetjük el ismét Isten Szentlelkét, ezért a gyónásban kapott feloldozás révén elnyert bűnbocsánat új teremtés, ahogy arról a zsoltár tanúskodik: „Tiszta szívet teremts bennem, Istenem, új és erős Lelket önts belém”. Csak ennek következménye lehet az Istentől újra megkapott „üdvösség öröme”, amiből aztán következik a „készséges lelkület”, Isten akaratának szüntelen keresése, amelyben a Szentlélek vezet minket az üdvösség felé.

A fentiek alapján könnyen belátható annak lehetősége, hogy a Szentlélekkel eltelt bíborosok, Isten szándéka szerint eljárva választanak pápává valakit, aki aztán a későbbiekben mégis végzetesen elbukik.

Ilyen esetről lehet részleges ismeretünk is, hiszen még ha a Szentlélek által sugalmazott megválasztást nem is tudjuk „igazolni” a történelemben konkrét pápák esetén, a bukás, a nyilvános bűnök híre a kortársak által feljegyezve eljutott hozzánk.

Erre az eshetőségre példa az apostolságra Krisztus Urunk által meghívott Júdás is, aki a közvetlen isteni kiválasztottság ellenére is elárulta Urunkat.

Elméletileg előfordulhat olyan eset is, amikor egy konklávén a résztvevők döntő többsége nem Isten szándéka szerint jár el, mert elszakadt Tőle, nincs a kegyelem állapotában.  Ekkor születhet egy pusztán emberi megfontolásokat tükröző döntés, vagy akár közvetlenül a gonosz lélek által sugallt választás is.

Hogy a gyakorlatban előfordult-e már ilyen választás, arra vonatkozó biztos tudásunk nincs – legalábbis ami a résztvevők kegyelmi állapotát illeti. Ha viszont a gyümölcseiből valóban megismerhetjük a fát, ahogy a mi Urunk mondta, akkor úgy sejthetjük, hogy történt már ilyen: ha például intrikákkal megszerezhető pozícióként kezelték a pápai trónt, pusztán evilági hatalmi szempontok érvényesültek egy bíboros pápává választásánál, akkor valószínűleg az előbbiről lehetett szó. Az ilyen pápák sok esetben úgy is működtek, ahogy megválasztották őket, slágvortokban jellemezve: mérgekkel ízesített intrikák, rokonpártolás, világi hatalmi technikák. A hitet viszont „csak” a botrányos életük révén rombolták, mert a hit igazából nem érdekelte őket, mással, az evilággal voltak elfoglalva.

Ennél súlyosabb az a lehetőség, hogy a gonosz lélek sugallatára választanak meg valakit pápává. Ha azt gondolnánk, hogy ezt a Szentlélek közbelépése mindenképpen megakadályozná, akkor azzal együtt azt is mondanunk kellene, hogy a Szentlélek elveszi a bíborosok szabad akaratát legalább a konklávé alatt.

Hogy ilyen választás megtörtént-e már, arra vonatkozóan szintén nem lehet közvetlen tudásunk, az majd az utolsó ítéleten válik nyilvánvalóvá. De ha ez előfordulna, biztosak lehetnénk benne, hogy a megválasztott pápa a saját szándéka szerint is a sátán embere lenne.

De lehet-e vajon legalább közvetett tudásunk ilyesmiről itt a földön?

Ismét csak a gyümölcsök és a fa összefüggése alapján mondhatunk bármit is erről. Ha igaz a mi Urunk szava a fa és a gyümölcs összefüggéséről, márpedig az, akkor ez is megítélhető a működés, a hozzá fűződő események, cselekedetek alapján.

Mik lennének a jelei annak, ha ilyen pápánk lenne?

Teljesen egyértelmű, hogy nem onnan tudnánk ezt, hogy kiáll, és nyilvánosan elmondja, hogy nem hisz Istenben. Fulton Sheen érsek szavai szerint éppen ez lenne az ő legnagyobb titka, hiszen, ha nyilvánosan kiállna ezzel, akkor a keresztények kénytelenek lennének hinni a saját fülüknek, és nem követnék őt. A sátán embere tehát rejtené igazi valóját, állapotát, hitetlenségét.

Ezért valószínűleg a megtévesztés mesterének kell lennie, mert lepleznie kell saját valóját, miközben haladni szeretne a hit rombolásával. Mert abban biztosak lehetünk, hogy ha bekövetkezik egy ilyen választás, akkor a megválasztott pápa a sátán ügyét tolná, tehát rombolni szeretné a hitet.

Mivel közben nem szeretné, hogy leleplezzék, szavaival, tanításával küzdene az „ítélkezés” ellen. Ez az ő esetében igazából annak tagadása lenne, hogy létezik a fentebb említett kapcsolat a fa és a gyümölcse között, azaz, hogy megítélhető a gyümölcséről a fa. Ez a bűnöket elnéző és leplező hamis irgalom megnyilvánulása lenne, ami tagadja, hogy a hit elleni tettek megítélhetők és szükséges is megítélni őket. Azaz végső soron tagadná a bűnök felismerhetőségét. Hogy ez van az ítélkezés elleni kirohanásai mögött, látni lehetne abból, hogy gyűlölné a jámborságot és annak megnyilvánulását, és gyakran szólna gúnyos, oda nem illően bántó szavakkal az ilyen emberek szándékairól és indíttatásairól.

Fő jellemzője lenne a kitartó zavarkeltés.

Személyes megszólalásaiban az ítélkezéshez hasonlóan elferdített értelmet adna kifejezéseknek, tanításoknak, a történelem személyiségeit megalapozottan és joggal ért ítéletet elvetné, a megszokotthoz képest új fénybe helyezné őket (pl. Luthert a hit meg nem értett, korát megelőző bajnokaként, Júdás öngyilkosságát megváltó áldozatként, az üdvösség előmozdítójaként) zavart keltve és botrányt okozva az egyház életében.

Mivel folyamatosan egyensúlyozna a hit rombolásának szándéka és az egyértelmű lelepleződés elkerülése között, rövid időközönként váltakozó, ellentétes irányú megnyilvánulásai lennének: a hitellenes, botránykeltő szavait nagyon konzervatívnak tűnő megnyilvánulásokkal ellensúlyozná. Ezzel azokat tudná maga mellett tartani, akik nem akarják meglátni igazi valóját, akik mindenáron hinni akarnak benne, a többiekkel szemben viszont ez is a zavarkeltés kiváló eszközének bizonyulna.

Sosem nyilvánítana bármit is eretnekségnek, nem védené az egyház tanításának tisztaságát, nem lépne fel az eretnekek ellen. A hit ellenségeivel szemben ő a hamis irgalmat képviselné.

Ha az egyensúlyozás során elkerülhetetlennek látná az egyház tanításának megismétlését, az minden esetben erőtlen és szankciók nélküli lenne. Az ilyen megnyilatkozás sosem az ő aláírásával jelenne meg, és megjelenése után bejáratott magáncsatornákon közvetítené fájdalmát annak tartalmával kapcsolatosan. Az eretnekek és szakadárok elleni szankciókat akár kifejezetten is tiltaná, ismét a hamis irgalom nevében.

Ha valamely részegyházban hittel kapcsolatos zavar támad, megoszlás keletkezik püspökök között, nem döntene a kérdésben, hanem szándékosan hosszasan elhúzódó vajúdás és ellentmondó nyilatkozatok után helyi szintre bízná a döntést, állandósítva a zavart.

Munkatársai kiválasztása során következetesen olyan embereket emelne pozícióba, akiket nem hitük, istenfélő életük, egyéni kiválóságuk tesz alkalmassá erre, hanem egyedül az ő kegye. Ezek az emberek majdnem kizárólag súlyos bűnökben élő, ferde hajlamú aposztaták lennének, akiknek a sorsa egyedül tőle, az ő felemelőjüktől függene, és akik szemrebbenés nélkül tesznek bármit bármikor Isten, a hit és az egyház ellen, hiszen az égbekiáltó bűneikben való megátalkodás miatt amúgy is Istennel ellenségesek és romlott elméjűek.

A püspökök kiválasztásában ritkán tévedne, akkor is inkább az egyház távolabbi perifériáin, a bíborosok kiválasztásában viszont inkább sosem. Olyan sűrűn nevezne ki hitetlen, eretnek, ferde hajlamú püspököket és bíborosokat, hogy a szemlélő azt hinné, hogy csak ilyenek vannak az egyházban.

A szent dolgoktól kínos távolságot tartana. Különösen kerülné Szent Péter apostol ereklyéinek közelségét. Ha az egyensúlyozás miatt, a látszat fenntartása kedvéért bemenni kényszerülne a Szent Péter székesegyházba, az apostol sírjától lehető legtávolabb végezne miséhez hasonló szertartást (közben a Szentlélek elleni félelme és gyűlölete jeléül kezével letakarva a kelyhet, hogy nehogy akarata ellenére mégis megtörténjen a bor átváltozása). Így az apostol sírja fölötti főoltár használaton kívül állna.

Ha elmozdítható az apostol ereklyéje, akkor azt a lehető legtávolabb küldené magától, lehetőleg úgy, hogy még a hely kiválasztásával is a fő apostolt gyalázza meg.

A szent iránti gyűlöletének jelei uralkodása előrehaladtával egyre sűrűsödnének. A hívő, istenfélő ember számára érthetetlen és botrányos megnyilatkozásai lesznek, amelyek ugyanakkor mind egy irányba mutatnak: lehető legjobban meggyalázni, rombolni a hitet, terjeszteni a blaszfémiát.

Vonzódása a sötétséghez és alávalóhoz megnyilvánul a botrányos szavak használatában, különös hangsúllyal elő-előjön a fekália, az ahhoz való vonzódás vádja a vele ellenkezőkkel szemben. Ugyanaz a gúnyos és gyűlölettel teli igyekezet az ellenség besározására ez, mint amivel a sátán az általa megvetett és gyűlölt embert alázza a homoszexualitásban.

A szenttől való irtózata megnyilvánul az apostoli címei mellőzésében és az apostoli funkciónak megfelelő tévedhetetlen tanítás megfogalmazásának teljes hiányában is. Mert bár szeretne ártani a hitnek, az irtózat és gyűlölet az isteni szándék szerinti funkciógyakorlás apostoli kiváltságától megakadályozná, hogy éljen vele a hit rombolása érdekében.

És ebben érhetnénk tetten a Szentlélek működését, és Krisztus ígéretének igazságát.

Mert a tévedhetetlenség nem azt jelenti, hogy a pápák „véletlenül” vagy szándékosan nem árthatnának a hitnek, hanem azt, hogy képtelenek azt a tévedhetetlenség pecsétjével megtenni, ezáltal képtelenek teljes romlásba taszítani az egyházat. A Krisztus akaratával ellenkező apostolutód nem tud élni a tévedhetetlenséggel, hiszen annak szükséges és elengedhetetlen lehetőségi feltétele a Krisztus akarata szerint való gyakorlása, amire ő képtelen.

És ez bizony evangélium.

Forräs: invocabo.wordpress.com

Legolvasottabb írások70 times!

Print Friendly, PDF & Email