A RÓMAI RÍTUS TRAGÉDIÁJA – A liturgikus gordiuszi csomó lehetséges megoldása

“Sine dominico non possumus” (Abitina mártírjai)

A római rítus liturgikus válsága a legnagyobb probléma, amellyel a katolikus egyház jelenleg szembesül, és amely azt eredményezi, amit Louis Bouyer atya oly hevesen elítélt: a katolicizmus önlebontását. A hagyományos rítusok védelmezői közül azonban sokan nem értik meg, milyen mélyen ül ez a rákos daganat az egész keresztény életben, és azt hiszik, hogy egy egyszerű misekönyvváltással és a régmúlt szokásaihoz való puszta visszatéréssel meggyógyíthatják azt.

Ez azt jelenti, hogy úgy teszünk, mintha a következményeket a kiváltó okokhoz való egyszerű visszatéréssel orvosolnánk, ahelyett, hogy a gyökerénél támadnánk a rosszat. Éppen ellenkezőleg, a feloldás csak Isten segítségével, a tiszta és kemény igazság felismeréséből eredhet, az egyetlen dologból, amely felszabadít bennünket, hogy orvosolni tudjuk ezt a betegséget, amely gyengíti az Egyházat.

A latin egyház fő liturgikus problémái ebben a három pontban foglalhatók össze:

Az első: a liturgia központi szerepének nem ismerete az Egyház életében; a második: az igazság felismerésének hiánya; a harmadik: a két rítus közötti mimetikus válság.

1) A liturgia központi szerepének nem ismerete az egyház életében.

A liturgia egyházi életben betöltött központi szerepének nem ismerete a liturgia használatában is megmutatkozik. Minden célra használják, kivéve arra, ami központi jelentőségű. Elfelejtettük azt, amit a vértanú Szent Emeritus jól tudott, amikor Anulinus prokonzul vádjára, miszerint részt vett a szent misztériumokban, így válaszolt: “Nem élhetünk az Úr napja nélkül”.

Röviden összefoglalom, mert a téma önmagában is nagyon szerteágazó. Véleményem szerint ez a következőképpen fejezhető ki: az Egyház szíve a liturgiában van, a liturgia alapja a szentmiseáldozat, a misében Krisztus az, aki jelenvalóvá teszi magát. Ezen alapvető okból kifolyólag az egész Egyház a liturgia által és a liturgiára van rendelve, és úgy él belőle, mint ahogyan a fa él a gyökereiből. Krisztus teljes ajándéka a liturgiában a földi kezdete a dicsőségben és isteni életben való részvételünknek, amelyet a mennyben fogunk teljes mértékben elérni.

Ehelyett elvesztettük ezt a szent értelmet azáltal, hogy a szentségeket, és ami még rosszabb, a szentmisét a kegyelem és a konszekrált Ostyák vételének gépezetévé változtattuk az Isten misztériumaiban való részvétel helyett, a Krisztus életébe való beoltás helyett, hogy az üdvösség gyümölcseit teremjük. A szentségeknek ez az aljas mechanikus felfogása a középkor antikontemplatív voluntarista nominalizmusából született, amely szerint a cselekvés a szemlélődés, az akarat a megértés fölött áll. Káros hatásait tovább fokozta az a rákos betegség, amelyet a Devotio Moderna okozott a nyugati spiritualitásnak, amely már önmagában is túlságosan hajlott a cselekvésre és az individualitásra. Alapjában véve ez egy olyan gnoszticizmus megnyilvánulása, amely tagadja a megtestesülést, és amely számára a történelmi formák nem a hit megtestesülései, hanem pusztán eldobható jelmezek. Ezért áll a modernizmus trójai falova, a neognoszticizmus az önállóság mellett.

Miután elvesztették a liturgia mély értelmét, és a kegyelem puszta gyárának tekintették azt, természetes volt, hogy sokan inkább az aggiornamento révén próbálták újraéleszteni, mintsem a lényegét visszaállítani. A hívek híres actuosa participatio-ja, és az, hogy hogyan értelmezték ezt a fogalmat, adja meg a kulcsot: nem az isteni életben való részvételként a szertartásokon keresztül, hanem pusztán a szertartásokon belüli fizikai teljesítményként.

Hagyjuk a mellébeszélést: az 1970-es válság gyökerei a liturgikus mozgalom kezdeteiben rejlettek, nem annyira a kontemplatív szerzeteseknél, inkább a többieknél. A középkor óta mumifikálódottnak a modern posztulátumokból és elméletekből való újraélesztésére tett kísérletek csak a teljes rothadást eredményezhették, mert nem hagyhatták ki, hogy a szent hagyomány formáját adiaphora-nak (szokás, ami nem szükséges az üdvösséghez – ford. megjegyz.) tekintsék, Melanchthon szavaival élve, amelyet modernebbel és a jelen ízlésének megfelelőbbel lehet helyettesíteni, hogy a kortársakat a szentségek vételére csábítsák.

Csak a 19. századi pápák szélsőséges reakciója akadályozta meg a gát átszakadását, de X. Piusz és XII. Piusz forradalmi tettei után az árt már nem lehetett visszatartani. A II. Vatikáni Zsinat, amelyre úgy tekintettek, mint ami az egyház megújulásának ad lökést, a végső csapást adta, amely a hagyomány elmerülését okozta. Mivel a liturgia az egyház tengelye, nem meglepő, hogy a modernizálására, adaptálására és a részvétel lehetővé tételére tett kísérletek középpontjában ez állt, és a szent jeleket mint régieket és haszontalanokat dobták el, hiszen ami fontos, az pusztán a konszekrálás és a szentség vétele. A folyamatos átalakulások és levezetések csak egyre nagyobb sebességgel siettetik ezt a leépülést a divat követésével.

VI. Pál misekönyve és annak alapvető problémái következményekkel jártak. Mivel tiszteletben tartotta a szentáldozást és néhány korábbi elemet, az V. Piusz-féle misszálé adiaphoráinak reformjaként tekintették azt, miközben valójában egy új rítust hozott létre, de szükségszerűen az előzőhöz kötve: mors tua, vita mea (a te halálod, az én életem). A hagyományos rítus fennmaradása megakadályozta ennek konszolidációját, és olyan liturgikus háborút eredményezett, amely az új rítust alap nélkül hagyta. Benedek megpróbált békét létrehozni, de az igazság hiánya csak fegyverszünetet teremtett, és az ellentmondások tovább fokozódtak a római mise kiterjesztésével és a liturgia hagyományos szemléletmódjának visszaállításával, míg végül I. Ferenc Traditionis Custodes-ével minden felrobbant.

2) Az igazság el nem ismerése, vagy XVI. Benedek lehetetlen fictio legis-je.

Az 1970. év adventjének végzetes első vasárnapja óta be nem vallott igazságok, a liturgikus válság és annak hamis megoldásainak következményei a következők:

  1. VI. Pál misekönyve és V. Piusz misekönyve két teljesen különböző rítus, és jogosan nevezhetjük őket vatikáni rítusnak (egy kiváló keleti barátom ötlete), illetőleg római rítusnak.
  2. A vatikáni rítus, vagyis VI. Pál rítusa egy mesterséges rítus, amelyet ex novo hozott létre egy bizottság, meghatározott célokkal, amelyet egy pápai diktátum kényszerített ki, amely mögött nincs semmilyen hagyomány, és ezért sui generi unicum az Egyház történetében.
  3. Hogy a vatikáni rítus azzal a fő céllal született, hogy a tökéletlennek és a korhoz nem igazodónak tekintett római rítust egy “reformmal” helyettesítse, ami által egzisztenciálisan függővé lesz attól. Ha a római rítus teljes mértékben betölti a modern kor követelményeit, akkor a vatikáni rítus haszontalan, és nincs létjogosultsága.
  4. Hogy a vatikáni rítus olyannyira “hagyományossá” vált, hogy a hívek többségének több generációja ebben nevelkedett a római egyházban. Ez az egyháztól kapott rítusuk.

Benedek dicséretes Summorum Pontificuma, amely a hagyományos mise felszabadítására irányult, egy végzetes hibát tartalmazott. A római rítus használatának liberalizálása érdekében Ratzinger pápa egy fictio legis-t dolgozott ki, amely szerint a két különböző rítust ugyanazon rítus, a római rítus két megnyilvánulása, így minden pap celebrálhatta azt. Nem volt bátorsága felismerni, hogy két különböző rítusról van szó, ezért műve homokra épült, és arra volt ítélve, hogy utódja kezei által elpusztuljon.

I. Ferenc a siralmas Traditionis Custodes-ban azonban a logikát a maga oldalán tartja, amikor a Summorum posztulátumaiból vonja le a következtetéseket. Ha ezek ugyanannak a rítusnak a kifejeződései, akkor a rómait a vatikáninak egy alkalmazkodási időszak után le kell cserélnie, ha már a hagyománykövető hívek átszoktak. Ez létezésének oka és igazolása, és ez hiányzik, amíg a római egyáltalán létezik, és még inkább, ha az növekszik és bővül. Valójában a német pápa minden liturgikus munkálkodásának célja az volt, hogy a római elemeket fokozatosan beépítsék a vatikániba, hogy egyesítsék őket, ezáltal VI. Pál rituális találmányát kijavítsák, amely révén enyhíteni lehetne mesterségességét és összekapcsolni azt a hagyományokkal.
A Summorum szerzőjének szándéka ellenére nem ezt az egységet, hanem a két rítus mimetikus válságát hozta létre, ahogyan René Girard a mimetikus ikerpárról beszélt, a válságot Bergoglióval a paradoxizmusig kiélezve.

3) A két rítus mimetikus válsága, avagy a liturgikus Káin és Ábel.

A mimetikus ikrek közötti, erőszakot előidéző küzdelem e nagy válsága az emberiség történetének első liturgikus válságához vezet vissza. Káin és Ábel bibliai történetére utalunk, amelynek annyi kísérőjelensége van, hogy szinte azt mondhatjuk, hogy ez egy olyan előzmény, amely megvilágíthatja a mi esetünket.

A római rítust Ábelhez hasonlíthatjuk, aki feláldozza a Bárányt az Úrnak, míg Káin lenne a vatikáni rítus, amely a föld és az ember munkájának gyümölcsét ajánlja fel az Úrnak. A Magasságbeli kedvezően tekint Ábel áldozatára, mert az tiszta és szent, de Káin áldozatára nem, mert az nem volt az. Így szólt hozzá az Úr: “Miért gerjedtél haragra, s miért horgasztod le a fejed? Nemde, ha jól cselekszel, jutalmat nyersz, de ha rosszul, legott az ajtóban leselkedik a bűn! Kíván téged, de te uralkodj rajta!«” (1Móz 4,6-7).

A vatikáni rítus gonoszsága nem abban rejlik, hogy nem szent rítus, még csak nem is abban, hogy mesterséges, hanem abban a vágyban, hogy testvére helyébe lépjen, hogy olyan lelki legitimitást szerezzen, amelyet csak a történelem adhat, amelyet a pápai tekintély nem képes megadni VI. Pál és utódai szándéka ellenére, és amelyet a modernisták mindenáron meg akarnak semmisíteni. Látva, hogy az utóbbiak nem kapták meg a kívánt gyümölcsöt, és irigységgel vannak eltelve a növekvő kegyelmek iránt, amelyek a római helyreállítását követték, ahelyett, hogy megtértek volna az Igazsághoz, a vatikáni rítus modernista hívei I. Ferenc Traditionis Custodesével megpróbálták kiirtani a római rítust, úgy cselekedve, mint Káin, aki rátámadt Ábelre, és a szamár állkapcsával megölte őt – ahogy a bibliai beszámolóban olvashatjuk.

Az egész Egyház visszaköveteli az eltűnő rítust, amikor látja az apostoloktól származó egyik törvényes rítus eltörlésének igazságtalanságát. Sírva látja azt is, hogy hívek és papok ezreit sújtották és bántalmazták, akiket önhibájukon kívül megfosztottak istentiszteletüktől, szavakban és tettekben megsértettek, szentek és hívek száz generációjának emlékét támadták, akik ezzel a liturgiával imádkoztak, és VI. Pál, II. János Pál és XVI. Benedek emlékét sértették meg azzal, hogy obszcén valótlanságokat tulajdonítottak nekik. Ezzel Ferenc és csatlósai meggyalázták a vatikáni rítust, és megbélyegezték ezzel a káinita bélyeggel, amellyel az egyetemes egyház egyetlen más rítusa sem rendelkezik.

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy Isten jelet adott Káinnak, hogy bárhová is megy, bűne ellenére senki ne támadhassa meg, mert a Magasságbeli védi őt. A vatikáni rítust egy meghatározó tény jellemzi, amelyet mindig szem előtt kell tartanunk, és amely miatt az Úr oltalma alatt áll: az Egyház nagy részében hagyományossá vált, mint a hívek millióinak adott liturgia, amellyel megszentelik életüket. Ezért nem Káin példáját kell követnünk a jóvátételben, hanem Krisztusét: Ő az, aki mindent újjá tesz.

4) A gordiuszi csomó feloldása.

A helyes megoldás az, hogy Nagy Sándorhoz hasonlóan elvágjuk a végzetes gordiuszi csomót, amely összeköti a két rítust, testvérgyilkos liturgikus háborút okozva. Véleményem szerint a következő lépéseket kellene tenni ennek érdekében:

  • Hivatalosan és intézményesen elismerni azt, hogy a római egyházon belül két különböző rítus létezik: a római rítus és a vatikáni rítus, és mindegyiknek saját Lex orandija van.
  • A vatikáni rítus rubrikáinak mélyreható reformját kell végrehajtani, hogy az rendet teremtsen az uralkodó anarchiában és megszüntesse a szentségtöréseket.
  • Külön hivatalokat kell létrehozni a Rítuskongregációban mindegyikük számára. Le kell fektetni azt az alapvető szabályt, hogy bármilyen jövőbeli reform nem lesz kötelező, hogy a papság és a hívek elfogadása nélkül semmis, és hogy az Egyháznak nincs hatalma arra, hogy a kapott rítusokat akár de iure, akár de facto eltörölje.
  • Teljes szabadságot kell adni, hogy minden latin pap az egyik vagy a másik, vagy mindkettő szertartás szerint celebráljon, valamint a híveknek jogot, hogy a szentségeket az általuk választott rítusban fogadják. Következésképpen minden egyházmegyei szemináriumnak kötelessége lenne mindkettő gyakorlatát tanítani.
  • A rendek és egyházi közösségeknek teljes szabadságot adni, hogy az alapszabályuknak megfelelően az általuk választott rítusban vagy akár mindkettőben ünnepeljenek és tanítsanak. A saját szertartásokkal rendelkező történelmi rendekben a tagok szabadon gyakorolhatják azokat, ha úgy kívánják (karmelita, domonkos stb.).

Röviden, kezeljük őket úgy, amik: két különböző szertartás, és adjunk teljes szabadságot a papságnak és a híveknek egyaránt a celebrálásukhoz. Innentől kezdve minden jó keresztény döntse el, hogy mi a legjobb a lelki egészségének.

Lehetne vitatkozni egy szinte egyedülálló és páratlan biritualizmus kialakulása ellen az egész római egyházban, de a leírt súlyos gonoszságokkal szemben ez számomra szinte nem létező és könnyen megoldható problémának tűnik. Másrészt Keleten sok helyen több különböző rítusú katolikus egyház problémamentesen és harmóniában él egymás mellett. Legyünk alázatosak és tanuljunk a példájukból.

Mások talán azzal érvelnek, hogy a vatikáni rítust, amelyet születési hibái és a vele kapcsolatos visszaélések terhelnek, egyszerűbb lenne elhagyni a római rítus javára. Ha az 1970-es években vagy az 1980-as évek elején lennénk, talán igent mondhatnék. 2021-ben a válaszom az, hogy nem, mert “hagyományossá vált“. Hívők milliói és papok ezrei számára a vatikáni rítus az ő miséjük, ezzel születtek, ezzel nevelkedtek, és ezzel imádják Istent. Ez az ő liturgikus hagyományuk, nincsenek tisztában eredetének ideológiai jellegével, és a hatvanas-hetvenes évek háborúi éppoly idegenek számukra, mint a három fejezet vitája. A manu militari beavatkozás kolosszális problémát okozna a mindennapi egyházi életük traumatikus megzavarásával, és sok támogatójuk számára ugyanazokat a lelkiismereti problémákat okozná, amelyeket mi is tapasztalunk magunk között.

A liturgiát lényegében sértő történelmi méretű hiba lenne, ha egy fordított 1970-et hoznánk létre, és azt rendelet vagy egy tradicionalista Traditionis Custodes által az Egyházra kényszerítenénk. A hamis ultramontán megoldás a voluntarizmuson alapul, amely oly sok kárt okozott nekünk, és amelyet mindenáron el kell kerülni, mert a liturgiát a hierarchia kezében lévő ideológiai kormányzati eszközzé teszi, ahelyett, hogy a magasságból kapott isteni ajándék lenne, amelyet res sacra-ként kell kezelni. Ha Isten lesújtott azokra, akik nem bántak kellő tisztelettel az Ő frigyládájával, amely csak a törvény tábláit tartalmazta, mit fog tenni azokkal, akik megbolygatják az Ő szentmiséjét, ahol az Ő Fia megtestesült? Donoso Cortés szavaival élve, ismét trónt adnánk az okoknak és állványzatot a következményeknek.

Én vagyok az első, aki azt szeretné, ha a római rítust teljes pompájában visszaállítanák, és a vatikáni rítust az egész római egyházban elhagynák, de inkább ezernyi tennivalón és gyötrelmen megyek keresztül a fokozatos helyreállításáért, mintsem megismételjem a régi hibákat, amelyek a jelenlegi katasztrófához vezettek, bármilyen jók és szentek legyenek is a szándékaink. Sokszor túl gyorsan akarunk futni, és nem tartjuk tiszteletben Isten és a lelkek idejét. A római rítus magától fog terjedni, a maga erénye által, amely keblében mustármagként tartalmazza Krisztus Arcának szépségét, amely vonzza és megszeretteti magát a lelkekkel. Hallgassunk Gamálielre, és mivel senki sem tudja elpusztítani, bízzunk az isteni gondviselésben, és ne rohanjunk meggondolatlan, káros és igazságtalan intézkedésekbe.

Az egyetlen lehetséges út – ha tényleg komolyan vesszük a római rítust, és nem csak egy újabb hobbilónak tekintjük – annak fokozatos helyreállítása, mint a Magasságbeli legnagyobb ajándékát a római egyháznak, a köteléket, amely összeköt bennünket a Szenvedő és Megdicsőült Egyházzal, amelyek tagjai korábban ebben imádkoztak, a nagy szentekkel és bölcsekkel, akik közreműködtek a szépítésében, mint Szent Tamás, és az Isten gyermekeinek fenntartott dicsőség előmozdításában. Éljünk tehát szentségben, viselkedjünk szeretettel, tiszteljük az Urat az Igazság iránti szeretettel a szentmisében, ahogyan azt az előttünk a hitben élő szentek és vértanúk ezrei, különösen az ars-i Szent Plébános, Pio atya és mások megmutatták.

Ha az ő példájukat követjük, megismételhetjük az Egyházon belül Szent Vlagyimir és Oroszország egész népének megtérését. Egy nagyon bölcs legenda szerint a megtérés annak a szépségnek és dicsőségnek köszönhető, amelyet a király küldöttei a Hagia Sophiában láttak a bizánci liturgia alatt: “Nem tudtuk, hogy a mennyben vagyunk-e vagy a földön, annyi szépség, hogy nem is tudnánk leírni“. Ez a római rítus igazi helyreállítása, hogy mindenki, aki Istent keresi és találkozik vele, megtalálja és megélje azt, és mind a magáénak érezze.

Forrás: gloria.tv (Caminante Wanderer)

Kapcsolódó írások:

  1. A Traditiones Custodes és következményei – Frissült: 2021.09.09.

Szerk.:
A cikk szerzőjének alapvetően igaza van, kimarad(t) a képletből, hogy – bár a liturgia az egyház életének a központja, de – y két rítus esetében doktrínális felfogás és értelmezésbeli kérdések is vannak, melyek gyakorlatilag antagonisztikusak. Ráadásul a Vetus Ordo-hoz képest a Novus Ordo egy protestáns (lutheránus) Istentisztelet alkalmazása (átvétele több, mint 66%-ban) katolikus környezetben, olyan kálvini teológiai beütésekkel, melyeket a II.V.ZS. után szenteltek sem éreznek, mert már nem a Vetus Ordoban nőttek fel, nem azt tanulták katekizmus alatt.

Amikor szembesültem a Novus Ordo (és teológiája) mellett a Vetus Ordoval kb. két évnek kellett eltelnie, hogy világossá váljon, hogy a kettő nem egyeztethető össze, olyan, mintha a vizet és a tüzet akarnánk házasítani, vagy a misebemutatók oldaláról nézve, egy férfi szexuálisan szerethetne egyszerre NŐT és FÉRFIT is, azaz mindkettő elfogadott lenne. No nem az. A lélek ez ellen tiltakozik, mert beül mindenki érzi az igazságot. (Nem túl régen történt, hogy beszélgettem egy plébánossal – aki tudta az elköteleződésemet a tridenti rítus és a hagyomány iránt – és a beszélgetésben azt találta mondani, hogy a tridenti rítus az igazi. Az is igaz, hogy nincs tíz éve a nyugdíjkorhatár eléréséhez.) Ez igen lassan, de felőrli az embert (lelkét) és szembesülnie kell azzal, hogy eljött a választás ideje.

Legolvasottabb írások191 times!

Print Friendly, PDF & Email