Nyomtatás Nyomtatás

Latinul misézni

írásunknak ezt a címet is adhattuk volna: A modern és a hagyományos a katolikus egyházban. Mindjárt hozzá is kell tennünk, hogy a modern fogalma alatt nem a templomokban megjelenő digitális kijelzőket, az egyházközösségek immár természetesnek vett internetes honlapjait értjük. Annál inkább gondolunk a katolikus egyház alapját, központi elemét jelentő liturgia felfogásában, ünneplésében jelentkező változásokra.

A laikus közönség, amelyhez – feltételezem, hogy velem együtt a Magyar7 hetilap ol­vasóinak túlnyomó többsége is tarto­zik -, talán mit sem tudott arról, hogy Ferenc pápa idei szeptemberi magyar- országi és szlovákiai útja előtt alig két hónappal, július 16-án olyan aposto­li körlevelet adott ki, amelyben oly mó­don szűkíti le az úgynevezett régi rítu­sé misék lehetőségét, amely sokak sze­rint már azok végleges elsorvasztását jelenti.

De mit is jelent a régi rítusé mi­se? Hol és mikor találkozhat ilyen­nel az egyszerű templomba járó ember, és miért lehet helyénvaló azt állítani, hogy egy haladó gon­dolkodásúnak tartott egyházfő a korlátozásukat vette célba? Fel­merülő kérdéseinkre Kucsora Ta­más teológus, hittanár adott beval­lottan elkötelezett választ, hiszen beszélgetőpartnerem a Szent X. Piusz Papi Testvériség el­kötelezett tagja, illetve a Pro Misa Tridentina Alapítvány kuratóriumi elnöke, s ahogy beszélge­tésünk során kiderült, e két szubjektum legfőbb célja a szentmise eredeti külde­tésének fenntartása. Mert mi is a szent­mise? – teszi fel a kérdést Kucsora Ta­más, s már mondja is a választ, hogy az Jézus Krisztus áldozatának vértelen megújítása. Hozzáteszi, ez a felfogás ta­pasztalatai szerint napjainkra egyre in­kább háttérbe szorul, s a liturgiát főkép­pen az utolsó vacsoráról való megemlé­kezésként fogják fel, amely szerinte helytelen és ellentétes az egyházalapító aka­ratával.

Régi rítusú misék már nem tarthatók plébániatemplomban, engedélyeztetni kell a megyéspüspökkel s a tridenti misékre fogékony újonnan felszentelt papoknak hivatalos kérelmet kell be­nyújtaniuk a püspökhöz, akinek az engedély megadása előtt konzultálnia kell Rómával.

Beszélgetőpartnerem emlékeztet, az 1970-ig négyszáz éven keresztül érvényben lévő, a tridenti zsinat által elfogadott elvek alapján kialakított mi­serend az Istennek hozott áldozat be­mutatására helyezte a hangsúlyt. En­nek egyik kifejezési formája volt az is, hogy a pap az oltárral, Istennel szem­ben, azaz a hívőknek háttal állva aján­lotta fel a kenyeret és a bort, amelyekbe a katolikus hit alapvetése sze­rint minden egyes liturgia során Krisz­tus teste szellemül át. A tridenti zsinat (1500-as évek) szerinti misék nyelve a latin volt.

Az 1960-as években lefolyt II. vatiká­ni zsinat viszont változtatott az addig érvényben lévő miserenden. Az 1970-es évektől bevezette az új rend szerin­ti miséket, s Róma, ha nem is tiltotta, de nem támogatta a régi rendű misé­ket. Az új miserend szerint a pap az ál­dozati asztal túlsó oldalán, a hívőkkel szemben állva mutatja be az áldoza­tot, azaz továbbra is Istennel kommu­nikál, de a hívők felé fordul. Az új ren­dű misék hivatalos nyelve továbbra is a latin maradt, azzal, hogy helyettesíthe­tő az adott nép nyelvével. Az elmúlt 50 év során szinte teljes mértékben ez lett a gyakorlat… De csak szinte! – hangsú­lyozta Kucsora Tamás, és beszámol ar­ról, hogy a II. vatikáni zsinattal egyidőben jelentkeztek azok a papok, akik továbbra is a régi rendű mi­sék felfogásában látták az egy­házalapító akaratának megvaló­sulását, vagy csak „egyszerűen” a latin misék díszesebb, gregori­án énekekkel dúsan támogatott misztériumát érezték autentikus­nak; s éltek a lehetőséggel, hogy olykor-olykor latin nyelvű misét tartsanak.

S láss csodát, 2007-ben, az ak­kori pápa, XVI. Benedek aposto­li körlevélben erősítette meg a tridenti misék lehetőségét, kije­lentve, hogy azok az érvényben levő mi­serend rendkívüli változatai.

Babits Mihály: Eucharistia

Az Úr nem ment el, itt maradt. Őbelőle táplálkozunk.

Óh különös, szent, nagy titok! Az Istent esszük, mint az őstörzsek borzongó lagzikon ették-itták királyaik húsát-vérét, hogy óriás halott királyok ereje

szállna mellükbe – de a mi királyunk, Krisztus, nem halott! Ami királyunk eleven!
A gyenge bárány nem totem.

A Megváltó nem törzsvezér. Ereje több, ereje más: ő óriásabb óriás! ki két karjával általér

minden családot s törzseket. Egyik karja az igazság, másik karja a Szeretet…
Mit ér nekünk a Test, a Vér.

ha szellemében szellemünk nem részes és úgy vesszük Őt magunkhoz, mint ama vadak a tetemet vagy totemet?

Áradj belénk hát, óh örök igazság és szent szeretet! Oldozd meg a bilincseket amikkel törzs és vér leköt,

hogy szellem és ne hús tegyen magyarrá, s nőjünk ég felé, testvér-népek közt, mint a fák, kiket mennyből táplál a Nap.

Benedek pápa a helyi plébániák ve­zetőire bízta a döntést a hívők körében jelentkező igény függvényében. Ennek értelmében tervezett immár évek óta rendkívüli rendű misét év két alkalom­mal az ismert csallóközi kegyhely Bacsfa-Szentantal plébánosa, dr. Schranko László. Örömmel mondta el a Magyar7 olvasóinak, hogy ezeken a miséken mindig megtelt a templom, s kellemesen meglepte az értelmiségi közönség ki­ugróan magas érdeklődése. Schranko plébános fontosnak tartja a tridenti mi­sék azon elemeit, amelyek az új rendű misékből gyakran kimaradnak, s már sorol is néhány részletet. A régi rítus ki­zárólagos nyelve a latin, leszámítva a szentbeszédet. A latin nyelv a liturgia titokzatosságát sugallja, amely transz­cendens módon az embert meghalad­ja, s az „érthetetlenség” egyfajta misz­tikummal is felruházza a szertartást. A miséző pap szentély felé fordulá­sa, gyakori térdhajtása és meghajlása, mellverése, az imádságok szinte sutto­gó elmondása egyértelműen kifejezi, hogy a nép nevében a Fölséges előtt áll, Istennek hódol, őt imádja. Nem oszt­ja viszont teljesen azt a nézetet, hogy a mise, a liturgia csak a jézusi áldozat vértelen megújítása lenne, inkább hajlik afelé, hogy a jézusi áldozat és a szent­ségi lakoma közös jelenléte az. Felhív­ja a figyelmet Babits Mihály Eucharisztia című versére (lásd a keretes szöve­get, a szerk. megj.), amely szerinte pon­tos és különösen művészi kifejezése az áldozat és az áldozás szerepének. Akár a régi, akár az új miserend lehetővé te­szi, hogy a pap és kísérete a főbejára­ton keresztül érkezzék ünnepélyesen a templomba, s ez már a kezdetnél ün­nepélyesebb, emelkedettebb hangula­tot teremt, így a híveknek könnyebben megy a belső elcsendesedés, hiszen lehet, hogy rövid idővel korábban még ügyes-bajos dolgaikat intézték. Kiemel­te továbbá a tömjén használatát, amely az új rendű misékből szinte teljesen el­marad, noha egy újabb érzékszervet is bekapcsol a misztérium megélésébe. (Szerk.: A tridenti rítusú szentmisében négyszer van teljes incenzálás, amiből kétszer az oltárt teljes szélességében incenzálják, míg kétszer a misét bemutató papot és evangéliumkor a misekönyvet – bennfoglaltan Jézus Krisztust -, lévén az evangéliumi szakasz maga Jézus Krisztus, ezáltal ő kerül incenzálás.)

Schranko plébános érezhető szomo­rúsággal mondja, hogy a latin miséknél használatos díszes miseruhák nála köt­nek ki; ajándékba kapta olyan közössé­gektől, ahol már lemondtak a II. vatikáni zsinat előtti misével kapcsolatos eszkö­zökről. Tőle tudom meg, hogy ez év júliu­sában Ferenc pápa szokatlan szigorítá­sokat vezetett be a tridenti misék meg­tartását illetően. Ilyen például, hogy ré­gi rítusú misék már nem tarthatók plé­bániatemplomban, engedélyeztetni kell a megyéspüspökkel, s a tridenti misék­re fogékony újonnan felszentelt papok­nak hivatalos kérelmet kell benyújtaniuk a püspökhöz, akinek az engedély meg­adása előtt konzultálnia kell Rómával.

Szinte szimbolikus, hogy az interjú napján nem volt teljes az áramszolgál­tatás a szentantali kegytemplomban, így a sekrestyében tárolt tridenti rítusú miseruhákat csak zseblámpa fényében kereshetjük elő. Majd Schranko plébá­nos kilép velük a templom főhajóját megvilágító reflektorok fényébe, s fel- idéződtek bennem pár perce mondott szavai: „Hiszek ezen ruhák és a mara­dandó értékek feltámadásában!

Sötét, hideg szeles este van már, ami­kor elhagyom a bacsfa-szentantali templomot. Nincs jogosultságom, de késztetést sem érzek arra, hogy egyhá­zi hitbéli kérdésekre válaszokat keres­sek, inkább a kanti szép fogalmán gon­dolkodom, hogy szép az, ami érdek nél­kül tetszik. Úgy hiszem, így lennék a la­tin nyelvű misékkel is.

Somogyi Szilárd

Forrás: Magyar7 (papír alapú kiadvány)

Szerkesztő:
Az írás előzményéhez tartozik, hogy valamikor 2016. december közepén végén a szerző az interneten keresztül megtalált, és akkor készült velem egy kb. egy órás riport, melynek az apropója a Vatikán által, az FSSPX-nek a bűnbocsánat szentségének kiszolgáltatása tekintetében történő elfogadása volt.

Az innen fakadó ismeretség folytán kereset meg (hívott fel) tavaly december közepén a szerző és beszélgettünk el a Traditioni Custodes-ről, illetve annak következményeiről. Ennek a beszélgetésnek a szerkesztett változata jelent a felvidéki Magyar7 kiadvány nyomtatott, dupla számos változatában Karácsonyra, amiből most kaptam postán egy példányt. Hálásan köszönöm a szerzőnek.

Némi pontosítás a plébános úr véleményéhez, amit aláhúztam:

SZIT: Hittankönyv Általános Iskolák III-IV. osztályának 1959 (de ugyan ez van az 1914-s kiadásban is)

Kucsora Tamás

Legolvasottabb írások328 times!

Print Friendly, PDF & Email