A hívő katolikusok számára Ferenc pápasága olyan volt, mintha egy nehézsúlyú bajnokkal próbálnának túlélni 12 menetet. Tekintsünk át néhányat az ütések közül:
- “Ki vagyok én, hogy ítélkezzek?”
- “Szaporodnak, mint a nyulak”
- “A vallások sokféleségét Isten akarja”
- “Az abortuszpárti politikusokkal való összebújás”.
- Szégyenteljes alku a Kínai Kommunista Párttal
- James Martin atya munkájának támogatása
- A botrányos Pápai Élet Akadémia kinevezései
És ez csak a fejem tetején van! Biztos vagyok benne, hogy még sokkal többet is fel tudna sorolni. Kilenc évnyi pontifikátus után a legtöbben közülünk legalább egy kicsit szédelegnek.
Ez a méltatlan helyzet igazi lelkiismeret vizsgálathoz vezethet. Katolikusként arra vagyunk előre programozva, hogy tiszteljük, sőt, kedveljük pápáinkat. De ha őszinték akarunk lenni, Ferencet nehéz akár szeretni, akár tisztelni. A hagyományos és ortodox katolikusokkal szembeni ellenszenve azt jelzi, hogy ez az érzés kölcsönös. Ez az ellenszenv vezet az elkerülhetetlen kérdéshez: hogyan lehet egy katolikus közösségben a pápával, ha nem akar vele semmit sem kezdeni?
Ez nem akadémikus kérdés. A katolikus egyház mindig is hangsúlyozta a Rómával való közösség fontosságát. A kereszténység legkorábbi napjaitól kezdve Rómát tekintették az egyház világméretű egységének központjának. Szent Péter utódjával közösségen kívül lenni annyit jelentett, mint elszakadni Krisztus testétől. Ugyanakkor hűséges katolikusnak lenni azt jelenti, hogy az ember kitartóan ragaszkodik az Egyház tanításaihoz, ahogyan azokat a Szentírás és a Hagyomány útján átadták nekünk. Mi történik tehát, ha olyan valakivel kell közösségben lennünk, aki azon dolgozik, hogy felforgassa ezeket a tanításokat?
Ahhoz, hogy feloldjuk ezt a nyugtalanító paradoxont, meg kell értenünk, mit jelent “közösségben lenni”. Először is, ez nem azt jelenti, hogy “egyetértünk” valakivel minden szempontból. Végül is minden gyakorló katolikus jelenleg közösségben van a világ összes többi gyakorló katolikusával, és garantálom, hogy ezeknek a több millió katolikusnak nagyon eltérő nézetei vannak politikáról, gazdaságról, kultúráról és egy sor más témáról. És ami még ennél is lényegesebb, sok gyakorló katolikus valószínűleg eretnek nézeteket vall. El tudom képzelni, hogy például nagyon sok katolikus van, akik, ha megkérdeznék őket, hogy mi a Szentháromság, akkor tudatlanságból vagy félreértésből valójában eretnek válaszokat adnának. De ettől még közösségben vagyunk.
Mit jelent tehát az, hogy “közösségben vagyunk“? A látható egyház látható elismerését jelenti. A protestantizmus láthatatlan egyházában nincs igazi fogalma a “közösségben vagyok” fogalmának. Egy protestáns egyszerűen abba az egyházba jár, amelyik a legjobban tetszik neki, és ha már nem tetszik neki, akkor elmegy, és egy másikba jár. Egyszerűen csak látható tagja a hasonló gondolkodású hívők helyi közösségének, miközben az éteri “láthatatlan egyházban” marad.
De a katolikusoknál ez egészen másképp van. Mi hisszük, hogy egy látható és egyetemes egyház tagjai vagyunk, amely nemcsak a mai katolikusokat foglalja magában, hanem a történelem során és a jövőben is minden katolikust – a szenteket és a bűnösöket. Ez a tagság misztikus valóság, amelyet nem a hasonló gondolkodásúak, hanem a szentáldozásban való közös részesedésünk hoz létre.
Ez a közösség egyszerre horizontális – a katolikus egyház minden tagja között – és vertikális – a legfrissebb megkeresztelt katolikusoktól egészen a pápáig, sőt a pápa főnökéig, Jézus Krisztusig. Más szóval, a mi közösségünk nem annak elismerése, hogy mindannyian kedveljük egymást vagy egyetértünk egymással, hanem akaratunk kölcsönös alávetése Krisztus akaratának.
Továbbá ez a közösség strukturált; hierarchikus. Az isteni gondviselés tervei szerint Urunk ennek a közösségnek itt a földön létrehozott egy központot – Róma püspökét, aki Szent Péter utóda. Más szóval, ahhoz, hogy közösségben legyünk egymással, közösségben kell lennünk a pápával. Ez nem választható. Nem mondhatjuk, hogy “nos, a helyi plébániámmal közösségben vagyok, de a pápával nem“. Ha így teszünk, azzal elutasítjuk a közösségi struktúrát, amelyet az hozott létre, aki a közösséget létrehozza, Jézus Krisztus.
Mi a helyzet akkor, amikor a közösségnek ez a központja maga is botrányforrássá válik? Mi történik, amikor úgy tűnik, hogy szembeszáll a Krisztustól származó tanításokkal?
Egyesek azzal érvelnek, hogy ebben a helyzetben Ferenc valójában nem is pápa – vagy nem érvényesen választották meg, vagy eretneksége automatikusan eltávolítja őt hivatalából. De ez egy ember alkotta kísérlet egy isteni valóság átformálására, hogy “megoldja” a mai problémákat. Nem értjük, hogyan lehet ilyen rossz pápánk, és mégis közösségben lehetünk vele, ezért emberi megoldásokkal próbáljuk orvosolni a problémát.
Ez azonban még nagyobb problémákhoz vezet. Kicsit olyan, mint az a sok ókori kísérlet, amely a Szentháromság misztériumát olyan emberi “megoldásokkal” próbálta megmagyarázni, mint a modalizmus vagy az arianizmus. Az ilyen magyarázatok egyszerűbbnek tűnhetnek, és így az emberek számára könnyebben elfogadhatók, de végső soron Isten természetének alapvető félreértéséhez vezetnek. Hasonlóképpen, a problémás pápaság emberi megoldásai egyszerűbbnek tűnhetnek és könnyebben elfogadhatók, de az Egyház és a benne való közösségünk alapvető félreértéséhez vezetnek.
Mint már említettük, közösségünk strukturált; hierarchikus. Ez azt jelenti, hogy a tagoknak különböző szerepeket kell betölteniük, és nem az egyes laikusok – vagy egyes papok vagy püspökök – feladata, hogy kijelentsék, hogy egy pápa már nem pápa, vagy hogy soha nem is volt pápa. Sőt, maga a tény, hogy a hierarchia gyakorlatilag egyhangúsága ma Ferencet pápának ismeri el, egyértelművé teszi, hogy el kell fogadnunk őt pápának, és ezért közösségben kell lennünk vele.
A pápaság hitünk misztériuma, és a misztériumokat természetesen nehéz lehet megérteni vagy elfogadni. Jelenlegi szorult helyzetünk a János 6,68-69-re emlékeztet, amikor Jézus megkérdezi a tizenkettőt, hogy ők is elhagyják-e őt az Eucharisztiáról szóló nehéz tanítás miatt. Szent Péter így válaszol: “Uram, kihez menjünk? Nálad vannak az örök élet beszédei, mi pedig hittünk és megismertük, hogy te vagy az Isten Szentje“. A főapostol nem értette, hogyan kellene Krisztus testét ennie és vérét innia, de eljutott oda, hogy elfogadja Jézust isteni Megváltónak, és így Szent Péter számára Krisztus szava elég volt.
Hasonlóképpen nehéz lehet ma elfogadni a pápaság kemény tanítását és azt, hogy közösségben kell lennünk vele. A szent és bölcs pápák korszakaiban ez a tanítás természetes és könnyű. De mi nem ilyen korban élünk. Ezért Szent Péterrel együtt kell mondanunk: “Uram, kihez menjünk?”. Urunk a pápával való közösséget a katolikus hit lényeges részévé tette – amit 2000 éve tanúsítanak és gyakorolnak. Ezt most nem hagyhatjuk el, még a súlyos kihívások ellenére sem.
Ez napjaink próbája. Megpróbáljuk-e emberileg “megoldani” Ferenc pápaságának problémáját, vagy bízunk Urunkban, és közösségben maradunk Rómával, még a közösséggel járó kihívások ellenére is? Úgy érezhetjük, mintha egy nehézsúlyú küzdelem közepén lennénk, de kötelességünk, hogy kitartsunk a végsőkig, függetlenül az ütésektől, amelyeket útközben kapunk.
Eric Sammons
Forrás: crisismagazine.com
Legolvasottabb írások475 times!
