Nyomtatás Nyomtatás

Edmund C. Gruss – Elhagytuk Jehova Tanúit – 4. rész

KÉTSZERESEN RABSZOLGÁVÁ TÉVE – SZABADDÁ TÉVE KRISZTUSBAN
Kenneth Guindon visszaemlékezése

Az én juhaim figyelnek a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.” (János 10:27 Új Világ Fordítás, ÚVF)

Tizenhat éves voltam, amikor kapcsolatba kerültem Jehova Tanúival és lecseréltem a rabszolgaság egyik formáját egy másikra. Nem ismertem a János 10:27 jelentését, vagy Pálnak a Galácia 5:1-ben található szavait: „Ilyen szabadságra tett minket szabaddá Krisztus. Álljatok tehát erősen, és ne hagyjátok magatokat ismét rabszolgaság igájába fogni.” (ÚVF)

Egy barátom édesanyja Tanú volt, és egyik alkalommal, amikor meglátogattam otthonában, észrevettem a Tanúk kiadványait az újságtartóban. Abban az időben katolikus voltam, és az egyik cikk, amely Szűz Máriáról szólt, felkeltette az érdeklődésemet. Barátom édesanyja haladéktalanul tanúskodott nekem Jehováról, Armageddonról, és az emberek azon reménységéről, hogy túlélhetik a közelgő világvégét, és bejuthatnak egy földi paradicsomba. Ezek valóban izgalmas hírek voltak számomra, de mivel úgy hittem, hogy a katolikus „rendszer” az igaz vallás, nekiláttam, hogy rámutassak neki hitnézetei helytelenségére. A hölgy azt mondta nekem, hogy Jézus nem az Isten volt, hogy nincs Háromság, és hogy a pokol nem a kínzás helye. Elfogadtam tőle egy Katolikus Bibliát, és elkezdtem keresni benne a hitnézeteimet alátámasztó írás szerinti érveket. Ez 1957-ben történt.

Máris beleestem a Tanúk azon kísérleteinek hálójába, amelyek által új áldozatokat igyekeztek felkutatni és csapdába ejteni. Megközelítettek és irodalmat fogadtam el tőlük (1. lépés), és kész voltam az újralátogatásukat elfogadni (2. lépés), ami az ő módszerük az elvetett mag megöntözésére. Válaszoltam a megöntözésre, mint egy sivatagi virág aszály után, és beszélgetéseink Bibliatanulmányozássá virágoztak ki (3. lépés). Hetente jöttünk össze velük tanulmányozni az „Isten Legyen Igaz” című könyvet és a Bibliát tananyagként felhasználva. Rosszul voltam felszerelve ahhoz, hogy megcáfoljam jól kigondolt érvelésüket, és bonyolult magyarázataikat. Úgy gondoltam, hogy valóban növekszem a Biblia ismeretében. Soha azelőtt nem olvastam a Bibliát, noha hat évet töltöttem el egy katolikus iskolában. Keveset vettem észre abból, hogy belekeveredtem egy olyan tantétel-rendszerbe, amely meg fogja változtatni egész életemet, a gondolkodásomat, és arra vezet, hogy misszionárius legyek Afrikában, az Őrtorony Biblia Társulat megbízásából.

Ahogy a tanulmányozás előrehaladt, beszéltek nekem az igaz keresztények üldözéséről az első század folyamán, és figyelmeztettek, hogy én is számíthatok ellenállásra, mivel Sátán nagyon mérges lesz, hogy én tanulom „az igazságot”. Ezzel máris „beszabályozták” az elmémet, hogy ellenálljon szüleim ellenvetéseinek, akik hamarosan megtudják, hogy tanulmányozom a Bibliát Jehova Tanúival, és hogy komolyan veszem a tanulmányozást. Figyelmeztettek arra, hogy „az embernek bizony a saját háznépéhez tartozók lesznek ellenségei” (Mt 10:34-37 ÚVF), és hogy kész kell legyek arra, hogy felvegyem a keresztem (vagy „kínoszlopom” ÚVF) és kövessem őt. Pontosan ez az, ami történt. Senki nem veregette meg a vállamat, és nem mondta, hogy jól teszem, hogy tanulmányozom a Bibliát, ehelyett a családom és a barátaim kinevettek vagy kigúnyoltak, és lebeszéltek arról, hogy tanulmányozzak a Tanúkkal.

Apám azt mondta, hogy „agymosást” kaptam. Visszautasította, hogy a Tanúk kiadványait beengedje a házába, de akkorra már körülbelül hat hónapja tanulmányoztam, és jól fel voltam készítve „Sátánnak” ezekre a kísérleteire, hogy üldözzön, és abbahagyassa velem a Biblia tanulmányozását. Folyamatosan jártam a szomszédba kedd esténként Bibliát tanulmányozni Jehova Tanúival, ahol örömmel fogadtak egy körülbelül tíz-tizenöt emberből álló kis csoportban, amelynek néhány tagjával már korábban találkoztam (4. lépés). Ebben az időben meghívtak, hogy vegyek részt a Tanúk összejövetelein a helyi Királyságteremben, Venice-ben, Kalifornia államban (5. lépés).

Meglepődtem, amikor úgy találtam, hogy a Királyságteremben nincs imádságos hangulat, vagy olyan érzés, hogy „templomban vagyok”. Ehelyett kérdés-feleletes tanulmányozás folyt, ahol az emberek felemelték a kezüket, hogy megadják szóban, avagy felolvassák válaszaikat „Az Őrtorony” című folyóiratban található kérdésekre.

Az átlagos Jehova Tanúja általánosságban véve jól ismerte a Bibliát, mivel hetente öt órát töltött hasonló csoportos összejöveteleken. Ennek a „csoportterápiának” az volt egy másik eredménye, hogy alaposan és mélyrehatóan „átmosták” az egyén agyát. Az egyén megtanul szervezeti alapon létezni, vagy, ahogy ők ezt mondják: „teokratikusan” alárendelt módon. Az egység mindenekfölött! Az állandó ismétlés az, ami megmagyarázza azt az egyformaságot, ami a tanúk összejövetelein fennáll, valamint az, hogy minden döntésük és hitnézetük közvetlenül Brooklynból, New Yorkból van közölve velük. A vérátömlesztés elutasítása egyik jó példája ennek az egységességnek.

Most már tényleg úgy kezdtem érezni, nyomást gyakorolnak rám, hogy alkalmazkodjam. Azt mondták nekem, hogy minden igaz kereszténynek prédikálnia kell a „jó hírt”, és ennek legjobb módja az, hogy az „Őrtorony” és „Ébredjetek” folyóiratokat ajtóról-ajtóra elvigyem, és keressek olyan embereket, akikkel tanulmányozni tudom a Bibliát, és aztán a gyülekezethez tudom vezetni őket. Megismerkedtem a kiképző programmal a helyi gyülekezetben, és kineveztek valakit arra, hogy segítsen nekem. Azt mondták, ne aggódjunk azon, mit mondhatnak nekünk az emberek, mivel biztosak voltunk abban, hogy többet tudunk a Bibliáról náluk. Így, felfegyverkezve négy vagy öt bibliai írásszöveggel, be lettem vezetve a „szántóföldi szolgálatba” (6. lépés). Képzeljük el, hogy „lelkesek” vagyunk valami miatt, amit inkább nem szeretnénk csinálni, de muszáj lelkesnek lennünk, ha folyóiratokat és könyveket akarunk az emberek kezébe adni. A Tanúk „lelkesedésének” legnagyobb része voltaképp egy betanult reflex „az értékesítés művészete”.

1957 áprilisában keresztelkedtem meg (7. lépés), első körzetkongresszusom során. A körzetkongresszus akkor a helyi gyülekezetek háromnapos összejövetele volt, általában tizenkét és tizenöt közötti számú gyülekezet vett részt rajta. Itt hallottam először arról, hogy oda menjünk „szolgálni, ahol nagyobb a szükség”. Itt szereztem tudomást a Társulat azon erőfeszítéséről, hogy a hírnököket (a „jó hír” prédikálóit) elszigetelt területekre juttassa el az Egyesült Államokban vagy máshol, hogy segítsenek új gyülekezeteket elindítani, vagy a gyengébb vidéki gyülekezeteknek növekedni, ahol nem volt elegendő tag ahhoz, hogy bemunkálják a környező városokat és farmokat a Tanúk üzenetével.

Néhány levélváltás után, amit a Társulat Brooklyn-i központjával folytattam, összeismertettek néhány Maine-i vezetővel, ahol nagy szükség volt arra, hogy jöjjenek a gyülekezeteknek segítő emberek. Miután részt vettem 1958-ban, New Yorkban Jehova Tanúi nemzetközi kongresszusán, tovább folytattam utamat, és annak az évnek augusztusában megérkeztem Maine északi részébe. Noha csak egyéves gyülekezeti képzést kaptam Kaliforniában, a New York-i gyűlésen való részvétel lelkesítő tapasztalatával késznek éreztem magam arra, hogy megbirkózzak azzal az új feladattal, hogy úttörőként szolgáljak. ( Az „úttörő” olyan Jehova Tanúja, aki – jelenleg – évi 840 órát kell, hogy prédikáló szolgálattal töltsön: abban az időben ez évi 1200 óra volt még.) Tizennyolc évesen elhagytam a családomat, barátaimat és a munkámat. Részmunkaidős állást kellett találnom, hogy gondoskodni tudjak magamról. Az a véleményem, hogy Jehova Tanúi szervezete sokat kíván meg az emberektől, de valójában nagyon kevés segítséget nyújt nekik cserébe.

Letelepedtem Jehova Tanúi Houlton-i, Maine államban lévő gyülekezeténél, és hamarosan megtanultam, milyen munka is a krumpli szedés. A leesett burgonyát szedtem fel egy farmernek, és gyakran gondoltam vissza a Kaliforniában ott hagyott, könnyebb és jobban fizető munkámra. Ennek ellenére boldog voltam, hogy együtt lehetek más teljes idejű szolgákkal, akikkel megosztoztam egy szobán a Houlton-i Királyságterem fából készült falai mögött. Hideg tél volt, és úgy éreztem, soha nem melegszem meg. Nem volt elég tüzelőnk a ház fűtéséhez és annak a kevés melegnek a jó része is, amit csináltunk, megszökött a tetőn és az épület falain keresztül.                

Tavaszra megtakarításaim elfogytak, és nem tudtam tovább Houltonban maradni, mivel nem tudtam semmilyen részmunkaidős állást találni. Így aztán 1959 áprilisában elköltöztem Caribouba, Maine államba. Találtam munkát néhány helyi farmernél, akik Jehova Tanúi voltak, és kineveztek, hogy munkálkodjak a helyi gyülekezettel, teokratikus iskolaszolgai, avagy tanácsadói minőségben és a kedd esti Bibliatanulmányozás vezetőjeként. Később kineveztek elnöklő-felvigyázói szolgálatra.         

Ezek a Caribou-i évek Jehova Tanújaként a fejlődés és növekedés éveinek bizonyultak számomra. Sok bibliai előadást tartottam vasárnaponként, és gyakran mentem Kanadába, hogy kongresszusokon vegyek részt és beszéljek. Egy kedves Jehova Tanúja család magához vett engem és egy másik fiút otthonukba, és az élet élvezetesebb lett számunkra, mivel jó helyen lehettünk és sok jó ételt kaptunk. Farmerek voltak, úgyhogy némi biztosítékot kaptunk arra, hogy dolgozhatunk, ami számunkra a legnagyobb gondot jelentette azon a területen. Én főleg Észak- Maine franciául beszélő területein munkálkodtam, és ebben az időszakban történt az, hogy francia nyelvtudásom jelentősen fejlődött. Később ez segítségemre volt, amikor Afrikában misszionárius lettem.

Caribou-i tartózkodásom alatt történt, hogy találkoztam egy Dana nevű férfival, aki a Baptista     Egyházhoz tartozott. Együtt úgy egy órán át vitattuk az Írásokat, és volt egy dolog, amit mondott, és amire életem során később visszaemlékeztem, és ez segített nekem meglátni azt, hogy Isten más embereket használ az Ő szolgálatára, ha ők ezt megengedik. Ezt mondta: „Én úgy hiszem, egyetlen csoport, vagy egyház sem az igazi, hanem Isten különböző egyházakban található különböző embereket használ fel, akik mind újjászületettek és meg vannak mentve, és ezek az emberek alkotják Krisztus Egyházát, avagy Testét.” 1972.-ben azon vettem észre magamat, hogy ezen a gondolaton elmélkedem.                       

1963. március 1-jén a Társulat újra a Maine állambeli Houltonba nevezett ki különleges úttörőnek, ami azt jelentette, hogy a Társulat innentől kezdve havi 50 dollár költségtérítésben részesít, amennyiben a rám bízott területen elérem a kitűzött célt, azaz 150 órát prédikálok és tanítok, valamint ötven újralátogatást végzek havonta. Kineveztek továbbá helyettes elnöklő-felvigyázónak is abba a gyülekezetbe, ahol 1958.-ban először elkezdtem az úttörőszolgálatot. Később az év folyamán kineveztek elnöklő-felvigyázónak. Houlton volt az egyik legnagyobb prédikáló-terület az államban. Az egyik irányban Millinocketig nyolcvan mérföldet kellett utaznunk, hogy folyóiratokat helyezhessünk el, és érdeklődő embereket keressünk. Képzeljék el ezeket az utazásokat hóviharban!

1963.-ban, a Tanúk egyik New York Cityben megrendezett kongresszusán, ahol részt vettem, válaszoltam egy felhívásra, amelyben munkásokat kerestek, hogy jöjjenek és dolgozzanak az Őrtorony Társulat Brooklyn-i Világközpontjának nyomdájában. Kitöltöttem egy kérelmet és visszatértem Houltonba, hogy megvárjam a választ. 1963 novemberében megjött a felszólítás, hogy jelentkezzek. Elmentem, nem tudva hogy miféle munkát is kapok majd. Nem tetszett nekem, hogy a városba kell költöznöm, de a hozzáállásom az volt, hogy kész vagyok elfogadni bármit, amire a Társulat kijelöl, hogy csináljam meg. „Végül is” – gondoltam, „talán nem ez az Úr szervezete?”

A Brooklyn-i központ dolgozói havi juttatásként 14 dollárt kapnak, és a munka, amit végeznek, változó. Magában foglal a 400.000 dollár értékű nagy nyomdagépeken történő munkavégzéstől a mosodai ingvasaláson át az irodai levelek gépeléséig mindent. Mindezt jó hangulatban végzik, és azzal a vággyal, hogy szolgálják és segítsék a testvéreket az egész világon, és hogy előmozdítsák a „királyság érdekek” előrehaladását itt, a Földön. Ez az önzetlen vágy, testvéri szeretet, és kemény munka magyarázza a Tanúk sikerét és jelenti néhány okát annak, hogy miért vonzódnak sokan hozzájuk.                                                                                                    

Öt évig éltem a Bételben és különböző, a városban található gyülekezetekhez neveztek ki munkálkodni, többségük Brooklyn szegényebb negyedeiben volt. Kineveztek a Társulat hivatalos előadói közé is, és 200 mérföldet is utaztam hétvégéken, hogy különböző gyülekezetekben tartsak előadásokat. Úgy havonta egyszer tettem meg ezt.

1967-ben leendő feleségem New Yorkba jött, hogy részt vegyen az Őrtorony Gileád Bibliaiskolán, ami egy öt hónapos felkészítő iskola volt olyan úttörők részére, akik már két éve eben a szolgálatban tevékenykedtek. Monique elutazott kijelölt területére, Elefántcsontpartra, én pedig egy évvel később követtem őt.

1968 szeptemberében érkeztem meg Elefántcsontpartra, miután elvégeztem a Gileádot. Most megkaphattam a lakásomat, ellátásomat, és 7 dollárt havonta személyes költségeimre, amiért cserébe teljesítenem kellett a Társulat kvótáit, és el kellett fogadnom bármilyen megbízást, amit adhatnak nekem. Bouakéba neveztek ki, a szavanna övezetbe, az ország belső részében. Hat hónapon keresztül minden nap házról házra munkálkodtam, az év legmelegebb évszakában és beszéltem mindenkinek, akivel találkoztam, a Bibliáról és a Tanúk üzenetéről. Akkorra már folyékonyan beszéltem franciául, ami az ország hivatalos nyelve volt, de rájöttem, hogy az általam munkált körzetben lakó emberek közül sokan a muszlim vallás hívei, és ők dioula nyelven beszélnek. Időm nagy részét azzal töltöttem, hogy olyan asszonyokhoz szóljak, akik nem tudtak franciául, és úgy éreztem, hogy ezek az erőfeszítések valójában terméketlenek.

1969 májusában paralízist kaptam és kórházba kerültem a Bouaké-i Központi Kórházban. Hat hétig maradtam ott, azután elszállítottak Franciaországba, Párizsba, a paralízis áldozatai számára létrehozott különleges központba. Először nagyon aggódtam az miatt, hogyan fogom kifizetni a gyógyszerek és a kórházi ellátás költségeit, mert egészségügyi költségeinket nem garantálta a Társulat. Közel voltam a halálhoz, mivel a paralízis nagymértékben elhatalmasodott a testemben. Nem volt felnőttek által használható vastüdő az országban, úgyhogy attól féltünk, nehogy a paralízis elérje a tüdőmet, de a fertőzés pont a rekeszizomnál állt meg. Misszionáriusokként kaptunk védőoltást sárgaláz és fekete himlő ellen, mielőtt elhagytuk az Államokat, de paralízis ellen nem.

Hat hónapot töltöttem kórházban, Párizsban, és hat hónapig voltam járó beteg. Az Őrtorony Társulat kifizette minden költségemet és a Társulat párizsi Fiókhivatalában helyezett el. Sok kedvességben és szeretetben volt részem a franciaországi tanúk részéről, és ez megerősített abban a hitemben, hogy ez tényleg Isten népe a Földön. Egy ideig az volt a nagy kérdés, vajon fogok-e tudni újra járni valaha is. Azért idővel megtanultam sétálni, és egy év múlva visszatértem Elefántcsontpartra, hogy végre feleségül vegyem a lányt, aki az első szerelmem volt, és akire 1967 óta vártam. 1970 májusában házasodtunk össze.

A bal lábam meglehetősen gyenge maradt, és időnként elvágódtam, de kitartottam a házról házra járó szolgálatban. A Társulat némi irodai munkát adott nekem Abidjanban, és a feleségem nagy segítségnek bizonyult számomra, mivel elvégezte az izmaim számára szükséges kezeléseket. Többé nem voltam képes arra, hogy az az erős, független személy legyek, aki egykor voltam. Mostantól a feleségem hozta nekem az élelmiszert. Jó néhány misszionárius otthonért én lettem a felelős, ami azt jelentette, hogy én végeztem el a papírmunkát és azokat a szükséges dolgokat, amelyek egy négytől tizenkét főt elszállásoló otthon karbantartásával és fenntartásával kapcsolatosak. Gagnoában, utolsó megbízatási helyünkön négyen laktunk a misszionárius otthonban: feleségem és én, valamint két német misszionárius lány. Én szerveztem meg minden összejövetelt, és a munkát a városban, amit akkor kezdtünk éppen csak megismerni.

Amikor a feleségem 1971 októberében teherbe esett, ráébredtünk, hogy új életet kell majd kezdenünk, mert az Őrtorony Társulat nem engedi meg, hogy gyermekek legyenek missziós otthonokban. Azoknak a misszionáriusoknak, akiknek gyermekük lett, el kellett hagyniuk az otthont, és munka után kellett nézniük, hogy gondoskodjanak magukról, ha ott akartak maradni abban a külföldi országban, ahová helyezték őket. Így aztán különböző okok miatt, főleg mivel én nem tudtam munkát találni, visszatértünk az Egyesült Államokba.

ANNAK, AKIT ILLET

Kenneth R. Guindon Társulatunk teljes idejű szántóföldi képviselőjeként szolgált   1957. szeptember 1-től 1963. december 1-ig. Azután áthelyezték Brooklynba, New York, szervezetünk központjába, ahol 1963. december 1-től 1968. április 22-ig szolgált, mely idő alatt elvégezte Gileád misszionáriusképző iskolánk öt és fél hónapos tanfolyamát, és ezt követően misszionáriusi tevékenységet végzett.

Az alatt az idő alatt, amit a Brooklyn-i központban töltött, 1963. december 1-től 1968. április 22-ig, papírvágókkal, nyomdagépekkel dolgozott nyomdai részlegünkön. Jó képességei miatt felügyelővé léptettük elő könyvkötészeti részlegünknél, amely beosztást három évig töltött be, mielőtt eltávozott. Ezenfelül a hivatalunk által kapott levelek francia nyelvű fordításával és francia nyelvi levelezéssel is foglalkozott. Minden egyes megbízatását teljes megelégedésünkre látta el.

Fentieken túlmenően az egyik New York-i gyülekezetünk helyettes gyülekezetszolgájaként is szolgált, valamint New York City környékén lévő gyülekezeteket látog  atott meg hétvégéken, Társulatunk különleges képviselőjeként.

Szervezetünk Guindon Urat nagyon tehetséges és mindenben megbízható embernek találta. Társulatunkkal kapcsolatosan mindenben teljesen becsületesnek és megbízhatónak bizonyult. Folyamatosan lehetett rá számítani, és magas szintű erkölcsiségről tett bizonyságot. Ezen jellemvonások alapján legmelegebben ajánljuk őt.

××××××××××××××××××××××××

Senki sem jöhet hozzám, csak ha az Atya, aki küldött engem, vonzza őt…” (János 6:44 ÚVF)

Ahogy minden héten folyamatosan részt vettünk az összejöveteleken, kezdtük megérezni az Őrtorony „rendszer” nyomásgyakorlását. (Máté 23:4) Úgy tekintettünk az összejövetelekre, mint amelyek építőleg hatnak ránk, de úgy találtuk, hogy a kedd esti Bibliatanulmányozások az Ezékiel és Zakariás bibliai könyveiben leírt anyaggal foglalkoznak, és hogy a szervezet azt állítja, képes most már megvilágítani mindezeket a rendkívül nehéz és bonyolult szövegrészeket. Mi őszintén úgy gondoltuk, hogy a Társulat magyarázataival kapcsolatban meg kell hagyni legalább némi vitalehetőséget, vagy a kérdezés esélyét. Talán nem változtatták meg magyarázataikat számos ponton a múltban? Hogyan lehetnek ennyire ellentmondást nem tűrően biztosak, amikor azt mondják, hogy azok a dolgok, amelyek Izraelben történtek a múltban, a modern korban is beteljesedtek Jehova Tanúi szervezetében, sőt, pontos dátumokat is megadnak, úgymint: 1914, 1918, 1925, 1935 és 1939? A „világvége” valóban el fog jönni 1974-ben, vagy 1975-ben? Az Őrtorony Társulat úgy irányította az embereket, hogy ezt gondolják, és úgy tervezzék életüket, mintha mindez bekövetkezne. A Tanúk ott hagyták munkahelyüket, vagy részmunkaidős állást vállaltak, azért, hogy úttörők legyenek. Hiszen mi szükségük is lenne szociális biztonságra, vagy pénzre a bankban, vagy életbiztosításra, vagy bármi olyan szükséges óvintézkedésre, amelyet az emberek általában megtesznek azért, hogy gondoskodjanak a családjukról?

Észrevettük új, munkahelyi és a szomszédságunkban élő nem Tanú barátaink és ismerőseink vonatkozásában, hogy néhányuk igazi hitet mutatott ki Istenben és erkölcsös életet élt. Isten tényleg meg fogja őket semmisíteni Armageddonkor? Van, avagy nincs kapcsolatuk Jézus Krisztussal? Bírák lehetünk mi egy ilyen személyes dologban?

Félretettem az „Őrtornyot”, és Jehova Tanúi más tanulmányozási segédeszközeit, és elkezdtem az Új Szövetséget nyitott elmével olvasni. Két dologra jöttem rá:

  1. Először: a megmentést a Jézus Krisztusba vetett hit által kapjuk és nem cselekedetek által. (Efézus 2:8-10) A hívőnek örök élete van, ha hisz Isten Fiában. (1Jn 5:1-13)
  2. Másodszor: ennek eredményeképpen mindannyiunknak egyetlen reménysége van, nem kettő. Az Efézus 4:4 rámutat erre, de a Tanúk igazán úgy hiszik, hogy a keresztényeknek kétféle reménységük van. A Tanúk azt mondják, hogy csak 144.000-en születnek újjá, (Jel 14:1) és hogy az emberiség többi része a Földön fog élni. Ők ezeket „más juhoknak” nevezik. (Jn 10:16)

Most már rájöttem, hogy ez emberi elgondolás volt, és hogy csak egy hit és egy reménység van – a Krisztus Jézusban való hit, és az örök élet reménysége. Miért kellene megengednem embereknek azt, hogy elvegyék tőlem, amit az Új Szövetség felajánl?

Most aztán – anélkül, hogy megpróbáltam volna megcáfolni a Tanúk tanítását, vagy megpróbáltam volna okokat találni arra, hogy elhagyjam őket – folytattam az Írások olvasását, hogy rájöjjek, valóban azt tanítják-e, hogy Jézus Krisztus, az Isten Fia, valóságos Isten volt. Könyveket olvastam el más vallásokról, és volt Tanúk írásait, és megnyitottam az elmémet a gondolatok és tények előtt. Az összejöveteleken megvizsgáltam más Tanúk szellemiségét és komolyságát, és annak tartalmát, ami elhangzott. Valóban abban a mértékben magasztalták Jézust, amilyen mértékben a Biblia teszi? Úgy találtam, hogy egy dolog, amit mondanak, és megint más az, amit hisznek. Gyakran fognak magasztalóan beszélni Jézus áldozatáról, ugyanakkor tagadják hatékonyságát, amikor azt mondják, hogy ahhoz, hogy valaki meg legyen mentve, mindent meg kell tennie, amit a szervezet elrendel.

Néhány barátommal elmentem több istentiszteletre, és ott én szeretetet és tiszteletet láttam Jézus Krisztus iránt és hallottam azt a meghívást, hogy jöjjek Hozzá és fogadjam el Őt, mint személyes Uramat és Megmentőmet. Felelni akartam arra a meghívásra, de tartózkodtam tőle, s ezt a döntést nem érzelmi alapon, hanem logikailag arra alapoztam, amit vallási dogmáim alapján az Írásokban láttam. Két könyv segített nekem hatalmas mértékben: „A Szekták Királysága” című, és a „Jehova Tanúi és a Profetikus Spekulációk”. Tényleg úgy érzem, hogy maga az Úr volt az, aki képes volt kegyelme és hatalma által legyőzni elmémben Jehova Tanúi uralmát. Az Úr gondoskodott a megfelelő barátokról, a megfelelő könyvekről, és a megfelelő egyházakról.

1973. március 16-án elküldtük elkülönülő levelünket a Tanúknak. Feleségemet, aki tizenkét éves kora óta Tanú volt, az Úr Szelleme vezette rá arra, hogy megértse az 1Korintus 12:3 jelentését. Elfogadtuk, hogy az Úr Jézus maga Jehova! Micsoda titok, de micsoda kinyilatkoztatás is egyben! Az evangélikusok kereszteltek meg minket vízben, Krisztussal együtt történő halálunk, eltemetésünk és feltámadásunk, továbbá Őneki való felajánlkozásunk jelképezéseként. Meghívunk minden őszinte embert, különösen Jehova Tanúit, hogy tegyék félre az Őrtorony magyarázatait, és fogadják el Isten Szavát egyszerűen úgy, ahogy az olvasható. Ez az egyetlen módja annak, hogy békének örvendhessenek Istennel Jézuson keresztül. Jézus ezt mondja nekünk: „Jöjjetek hozzám, mindenki, akinek a munkája fárasztó, és akinek a terhe súlyos; és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11:28, New English Bible) Hisztek Jézus szavaiban, vagy embereket akartok követni?

Fordította: Tikikus

Forrás: https://jehovatanui.blog.hu
Előző részek:
  1. Edmund C. Gruss: Elhagytuk Jehova Tanúit 1. rész
  2. Edmund C. Gruss: Elhagytuk Jehova Tanúit 2. rész
  3. Edmund C. Gruss: Elhagytuk Jehova Tanúit 3. rész

Legolvasottabb írások24 times!

Print Friendly, PDF & Email