Edmund C. Gruss – Elhagytuk Jehova Tanúit 6. rész

VI.

AZ ÚR ÁLTAL A VILÁGOSSÁGRA VEZETVE

Evelyn Bedwell elmondása alapján

Nagyon hálás vagyok azért, mert megoszthatok másokkal legalább néhányat ama számos útból, amelyeken az Úr vezetett végig minket életünk során. Férjem és én úgy érezzük, hogy különlegesen áldottak vagyunk, mivel Isten nemcsak kihozott minket egy olyan szervezetből, ahonnan csak kevesen menekülnek meg, de Ő vezette is minden lépésünket azon az úton, amely visszavitt minket a Krisztussal való közösséghez.

Kilencéves gyermek voltam, amikortól kezdve hittem Krisztusban és imaközösségben voltam az Úrral, de formális képzést a Bibliából vagy az egyháztól gyakorlatilag nem kaptam. Amit tudtam, azt nagyrészt istenfélő nagymamámtól és dédnagyanyámtól tanultam.

Fiatal menyasszonyként csatlakoztam férjem egyházához (Metodista) Chesterben, Pennsylvániában. Néhány évvel később, miután leszerelt a hadseregből, az én szülővárosomban, Martinsburgban telepedtünk le Nyugat-Virginia államban. Átigazoltunk egy Presbiteriánus Egyházba, ahol tevékenyek voltunk a munka minden vonatkozásában.

Ha visszatekintek 1943-ra, ami nagyon régen volt, akkoriban fiatal asszony voltam Chesterben. Néhány évig egy Jehova Tanúja asszony tanulmányozott velem kisebb-nagyobb megszakításokkal. Abban az időben ez csak egy érdekes időtöltést jelentett egy magányos lány számára egy idegen városban.

Évekig, noha tevékeny voltam az egyházban, Krisztusban kiskorú voltam és soha nem jutottam túl a szellemi tejhez hasonló táplálékon. Mindig is többet akartam tudni Isten Szaváról és jobban meg akartam érteni, csak éppen nem éreztem úgy, hogy önmagam is képes vagyok tanulmányozni és megérteni a Bibliát. Nem voltam tudatában annak, hogy Isten Szent Szelleme kellett volna, hogy vezessen ebben, ehelyett úgy véltem, valamely emberhez vagy valláshoz kell fordulnom, aki, vagy amely felsőbbrendű megértéssel vagy éleslátással rendelkezik. Nagyon sok megválaszolatlan kérdésem volt és szükségét éreztem annak, hogy mélyebben megismerjem Isten Szavát.

1950 vége felé két Jehova Tanúja látogatott meg minket és úgy tűnt, nekik az összes válasz a birtokukban van. Minden héten eljöttek és tanulmányoztak velünk, idejüket és önmagukat is rászánva arra, hogy ott legyenek. „Bizonyították” hamis tantételeiket bibliaversek idézésével, de most már tudom, hogy azokat elferdítették és kiragadták szövegkörnyezetükből. Az anyaguk, amit tanulmányoztunk az Őrtorony Társulat kiadványiból származott és emberek érvelését tartalmazta. Ők folyamatosan azt hangsúlyozták, hogy az Őrtorony Bibliatársulat „Isten egyetlen közlési csatornája ma a Földön” és rámutattak a világ összes többi tézisének hiányosságaira, különösen a kereszténység vonatkozásában. Ezeket e kijelentéseket újra meg újra tényként ismételték meg mindaddig, amíg azok igazsággá nem váltak becsapott elménk számára. Lassan és módszeresen átmosták az agyunkat és belénk verték nézeteiket.

A Tanúk lelkes tevékenysége mély benyomást tett ránk. Ők elmentek és házról házra szolgáltak az embereknek, ahelyett, hogy arra vártak volna, hogy azok menjenek el a templomba. Emellett volt egy tökéletesen megszervezett képzési programjuk is.

Mire a megtérőket megfelelően kiképezik arra, hogy Tanúkká legyenek, addigra csaknem mindent elfogadnak, amit a Társulat mond. Elhiszik, hogy ők Isten népe, és az egyetlenek, akiknek a Szent Szellem megadja a Biblia megértését, egy olyan ismeretet, amelyről úgy vélik, hogy Jehovától származik és a legkisebb mértékben sem vonható kétségbe; noha állandóan változik. (Hogyan tudja egy változhatatlan Isten megváltoztatni a véleményét olyan igazságokkal kapcsolatban, amelyekről dogmatikusan azt tanítják, hogy Tőle származnak?) Ezeket a helyesbítéseket „új világosságnak”, vagy „a megfelelő időben adott eledelnek” nevezik. Amint a Tanúk megkapják gondolkodásuknak eme kereteit, a Társulat lesz Istenükké, mivel minden tájékoztatás, amelyet Istentől jövőnek tartanak a „hű és értelmes rabszolga osztályon” keresztül jön meg, akik azt a tájékoztatást az Őrtorony-kiadványokban teszik közzé. Jehova Tanúi oly módon fordulnak a szervezethez, ahogy a keresztények fordulnak Krisztushoz. Az lesz megmentőjük, mivel a szervezeten belül maradás jelenti az egyetlen reményt a megmentésre. A fejlődésnek ezen a pontján már úgy fogadják be az információt, mint egy gondolkodni nem tudó kompjúter. Az Őrtorony-féle agymosás megtévesztő, hipnotikus folyamat.

Jehova Tanúi Krisztusa különbözik a Biblia Krisztusától. Ő nem személyes Megmentő, hanem egy szervezeti Megmentő. El fogják ismerni, hogy ő Isten Fia, de úgy gondolják, azt mondani már istenkáromlás, hogy Ő Isten. Számukra Ő csak Mihály arkangyal. Jehova Tanúi között két osztály található. Az egyik azt állítja, hogy ők a Jelenések könyvében olvasható 144.000, akik kizárólagosan alkotják Krisztus szellemi testvéreinek osztályát, a felkenteket. Az egyedülieket, akiket arra hívtak el, hogy a mennybe menjenek, amennyiben haláluk előtt nem buknak el. A másik osztályt az átlagos Tanúk alkotják, akiket „Jonadáboknak” neveznek, s akik egy paradicsomi Földön eltöltendő örök élet elébe néznek. Ezek, akik soha nem vennék a bátorságot arra, hogy magukhoz vegyék az Úrvacsorát, a megmentésüket sem Krisztus engesztelő áldozata révén igénylik, hanem ők csak akkor lehetnek megmentve, ha szolgálják Krisztus testvéreit, a felkenteket. Ők végül „saját igazságosságuk alapján” fognak megállni Isten előtt. (Olvasd el az „Örök Élet – Isten Fiainak Szabadságában” c. kiadvány 391., 392. oldalát.)

x x x x x

Férjem 1952 nyarán keresztelkedett meg a szervezetben én pedig 1953 szeptemberében. Később fiatal tinédzserként idősebbik fiunk is megkeresztelkedett. Mindannyian az Őrtorony Bibliatársulat robot-szerű rabszolgái lettünk. Ez egy olyan vallás, amely teljes alávetettséget követel meg.

Soha nem fogom tudni teljes mértékben leírni azoknak az éveknek a gyötrelmét és zavarodottságát, amelyek során a szervezetben voltam. Sértve éreztem magam és titokban nehezteltem az Úrra, mert elvesztettem a Vele való közösséget. Amikor imádkoztam, úgy éreztem, mintha az Őrtorony Társulat egy nagy gát volna előttem. Az, hogy Isten ilyen távol van tőlem igazságtalannak tűnt számomra, mivel többet tudtam a megmentésről és keményebben is dolgoztam érte, mint bármikor azelőtt. Miért kellene neki épp most cserbenhagynia engem? Mi baj lehet velem? Az Úr folyamatosan kapcsolatban volt velem, de én úgy gondoltam, a Sátán az, aki elhelyezi ezeket a kételyeket elmémben és ez csak még közelebb vitt a szervezethez. Hátráltatott az ízületi gyulladásom is és nem tudtam annyit tenni, mint amiről úgy gondoltam, hogy tennem kellene. Bűnösnek éreztem magam, amikor nem vettem részt minden erőmmel a házról házra végzett munkában és bűnösnek, kiábrándultnak valamint haszontalannak éreztem magam, amikor buzgón részt vettem benne. Soha véget nem érő harc dúlt bennem. A szívem azt mondta nekem, hogy valami nem stimmel, de a fejem azt mondta, hogy tanulmányoztam és tudom, hogy helyes úton járok. Nem mertem megemlíteni Tanú-társaimnak, hogy egyszer már úgy gondoltam, én meg vagyok mentve, mert az ilyen nézetet a Tanúk egoistának és istenkáromlónak tartották, mert az elveszi az ítélet jogát Istentől.

A legtöbb gyümölcs, amit a Tanúk között láttam, rossz volt. Úgy tűnt, az átlagosnál nagyobb mértékben van jelen közöttük az erkölcstelenség, az esztelenség, a pletyka, a gyűlölködés, az irigység, a hazugság, a széthulló családok – és még sorolhatnám. Nem értettem ezt. Ez valahogy nem jött össze. Lezártam az ügyet azzal, hogy Sátán támad minket, mert Isten szervezetét alkotjuk. Nagyon kevés olyan Tanú volt, akivel képes voltam összebarátkozni. Nem kedveltem őket és magammal se foglalkoztam túl sokat. Nem vettem észre, hogy Krisztussal minden lehetséges, de magunktól semmit sem tehetünk. (Fil 4:13, Jn 15:5)

Boldogtalanságomért szeretteimen álltam bosszút. Szőrszálhasogató, civakodó, fanatikusan vezetett család voltunk. Idősebb fiunkat soha nem engedtük normális gyerekként élni. Amikor nem volt az iskolában, szolgálni volt, vagy gyülekezeti összejöveteleken, vagy tanulmányozásokon. Belekötöttünk, nyomást gyakoroltunk rá, és kritizáltuk ezt a gyereket, akit Isten adott nekünk, és megengedtük másoknak is a szervezetben, hogy ugyanezeket tegye vele, míg aztán tizenöt éves korában idegösszeomlást nem kapott. Csak ez önmagában azt mutatja számomra, hogy minden jó erkölcsöm és cselekedeteim ellenére Isten kegyelme és irgalma nélkül csak a szülői kudarc felelősségét hordozhattam. Az egyetlen oka annak, hogy a másik fiunk meg lett kímélve ettől a tapasztalattól az, hogy ő tíz évvel fiatalabb volt. Isten megbocsátotta már nekem azt, hogy rosszul bántam idősebbik fiammal, de kétlem, hogy én valaha is meg tudok bocsátani magamnak.

Május 30.-án, körülbelül hét évvel ezelőtt egy barátom és én az üzleti tanúskodás szolgálatában vettünk részt. Ő meglátogatta Dell tiszteletest, a Rosemont Grace Brethren Church (A Kegyelem Testvéreinek Rosemont-i Egyháza, a ford.) lelkészét, amelynek most tagjai vagyunk. Később bekukkantottam hozzá, hogy megnézzem, mi tartóztatta fel a barátnőmet. Mondhatnám azt, hogy mindez véletlen volt, de azt hiszem, hogy ez Isten keze által történt, mert Ted Dencher, egy korábbi Tanú ott volt. Éppen ő tartott beszédet abban az egyházban. Elküldte barátnőmnek egyik könyvét. Ő és a férje elolvasták, de a barátnőm úgy érezte, nem tarthatja meg. Fiamon keresztül a könyv így az én birtokomba jutott. Ekkorra már eleget tudtam a szervezetről ahhoz, hogy elhiggyem Dencher Úr bizonyságát, de úgy éreztem, hogy hitnézeteit csak keserűségből, avagy bosszúvágyból változtatta meg. Nem gyakorolt rám nagy hatást, de elvetette bennem a kétely magvát az, hogy megtudtam: egy aktív Tanú szabaddá lett.

A dolgok közben a mi Tanú-gyülekezetünkben is folyamatosan alakultak. Férjem egyike volt a szolgáknak (véneknek) már évek óta. Ez idő alatt adódtak alkalmi nézeteltérések. Szellemileg még mindig elég érzékenyek voltunk ahhoz, hogy meglássuk: a dolgok rosszul mennek, és hogy írásellenes dolgokat gyakorolnak és elnéznek. A férjem megpróbált kiállni amellett, ami helyes, és segíteni másoknak. Figyelmen kívül hagytuk azokat a híreszteléseket, hogy a többi szolga „azon van, hogy elkapja” a férjemet, noha fura dolgok kezdtek megtörténni. Például amikor édesanyám meghalt, nem kaptunk egyetlen együtt érző szót, vagy egy levelezőlapot sem. Egyedül virrasztottunk a ravatalnál egész este. Hamarosan a férjemet kínosan szabályszerűen a Bírói Bizottság elé idézték a vendégszeretet állítólagos hiánya miatt. A helyettes felvigyázó felesége ugyanis azt állította, hogy eljött minket meglátogatni és én nem jöttem az ajtónkhoz. Azokban az években ő soha nem látogatott meg minket. Én fiunk iskolájában vettem részt a szülői munkaközösség egyik értekezletén és bizonyítani tudtam, hogy nem voltam otthon. Ez még csak kötözködés és sértődés volt, aminek mi továbbra sem szenteltünk túl nagy figyelmet. Tudtuk, hogy az ilyen szeretetlen viselkedés némelyikük természetének részét képezi, de arról soha még csak nem is álmodtunk, hogy ezek az emberek, akikkel évekig szorosan együtt dolgoztunk, arra lehetnek indíttatva, hogy kiközösítsenek minket.

Mostanra idősebb fiunk huszonegy éves lett és feleségül vett egy Tanú-leányt. Az a felvigyázó még mindig szekálta. Végül, fiunk kívánságára, miután a felvigyázó ismét nyilvánosan megszégyenítette, a férjem megpróbált vele elbeszélgetni erről. Férjem világossá tette számára, hogy amennyiben mást nem tud tenni, minthogy tönkreteszi gyermekeinket, hát jobb lenne, ha békén hagyná őket. A felvigyázó dühbe gurult és vádaskodni kezdett. Noha a férjemnek igaza volt, jóindulatúan elment a felvigyázó otthonába és megpróbálta elsimítani az ellentéteket, de ő nem hallgatta meg, és férjemet megfosztották minden kiváltságától és felmentették minden beosztásából. A későbbiekben megkérdeztem a gyülekezet vezetőit ezzel kapcsolatban és a helyettes felvigyázó azt mondta nekem, hogy ő „megpróbált annak a Don Bedwellnek némi alázatot tanítani”.

Végül elérték céljukat és férjemet kiközösítették „szolgatársai iránti illojalitás” miatt. Amikor hívatták, még azt sem mondták meg neki, hogy ez egy kiközösítéssel járó meghallgatás volt. Amikor megtudtam, miféle összejövetel volt az, megkérdeztem, lehetnék-e tanú az ő védelmében. A körzetszolga egyszerűen csak lerázott és otromba volt velem.

Abban az időben nagyon alázatos voltam a Társulat tekintélyével szemben és biztosra vettem, hogy követni fogják a közzétett eljárásaikat. Amikor valakit kiközösítettek, azt úgy tekintették, mint aki halott Isten és minden Jehova Tanúja előtt. Az illető megszűnik létezni, és a közvetlen családja – kivéve, ha egy fedél alatt laknak és az ő felügyelete alatt állnak – sem léphet semmilyen érintkezésbe vele.

Több barátunk és jómagam is beszéltünk a körzetszolgával, és tájékoztattuk a hazugságokról és a bírói meghallgatás igazságtalanságáról. Négyünket behívtak és azt mondták nekünk, hogy nem vonhatjuk kétségbe a felvigyázó hatalmát. Nekem azt mondták, ha úgy érzem, hogy a meghallgatás nem volt igazságos, akkor nekem nemcsak jogom, de kötelességem is, hogy írjak a Társulatnak. Alig tudtam elhinni néhány dolgot, amit kijelentettek, és azt mondtam: „Úgy gondoljátok, hogyha a felvigyázó azt mondja nekem, hogy tegyek meg valamit, ami Írásellenes, akkor meg kell azt tennem?” A Bizottság szóvivője a vele lévőkkel egyetértésben azt mondta: „Határozottan igent kell mondanom: ha ő azt mondja neked, tégy meg valamit, ami rossz, akkor véred az ő kezein szárad.”

Ha egy egyház megromlott, egy személy választhatott egy másikat és átmehetett oda, de az Őrtorony Társulatnál csak a helyi gyülekezet létezik, és annak egy tagja nem látogathat egy másik gyülekezetet. Oda kell járnia, ahová kijelölték. Bármennyire is meg akartam szabadulni ezeknek az embereknek a zaklatásától, meg voltam kötözve a szabályaik által.

Írtam egy nagyon alázatos levelet, amelyben azt kértem a Társulattól, hogy nézzenek utána férjem kiközösítési ügyének. Akkor aztán engem is kiközösítettek „a Martinburg-i Gyülekezet szolgái lejáratásának kísérlete” miatt. A helyettes felvigyázó nevetett rajtam, mivel sikerült ravaszul rávenniük arra, hogy kövessem a tanácsukat. Annyira vigyáztam arra, hogy betartsam a szabályokat, mert tudtam, hogy az a szándékuk, hogy hibát találjanak bennem, és most, minden igyekezetem ellenére, sikerrel jártak. Bárcsak lenne elég hely ahhoz, hogy leírjam mindazt a hihetetlen ocsmányságot és hazugságot, amit megtapasztaltam. Az Őrtorony Társulat irányelveit, de még az elfogadott illemszabályokat is mind megszegték. Nem engedték, hogy tanúkat állítsak, és vádlóim alkották azt a Bizottságot, amely bírám volt. (Szerintük ez egy pártatlan Bizottság.) Nagyon megrázott mindez, és nem a kiközösítés, hanem az, hogy láttam azokat a férfiakat, akiket éveken át követtem, ilyen mélyre lesüllyedni a szemeim előtt. Mindez annyira indokolatlan volt és úgy tele volt véletlenekkel, hogy teljes szívemből úgy hiszem, hogy Isten használta fel ezeket az eszközöket arra, hogy lesújtson minket és megláttassa velünk az igazságot, pont olyan bizonyossággal, ahogyan azt Pál apostollal is tette. (Cselekedetek 9. fej.)

De mindaz, ami történt, még mindig nem volt elég ahhoz, hogy eltávolítson a Tanúktól. Másfél évig minden összejövetelen ott ültem, úgy gondolva magamra, mint egy keresztény mártírra. Kapcsolatom azonban nem volt a gyülekezet tagjaival, mert számukra én megszűntem létezni. Mindig sajnálatot éreztem a kiközösítettek iránt, most mégis meglepett az, hogy csaknem boldognak éreztem magam, évek óta most először. Néha azon tűnődtem, hogy ez az ördög munkálkodása bennem, de igazából nem hittem ezt. Úgy gondolom az Úr szándéka volt az, hogy ott üljek, mert elkezdtem olyannak látni a szervezetet, amilyen az valójában volt. Azt gondoltam: „Ez lenne a bölcsesség nagyon értékes gyöngyszeme, amelyre rábíztam az életemet?” Egy dologban bizonyos voltam, és ez az volt, hogy nem akarok oda visszatérni.

Úgy öt évvel ezelőtt szörnyű dolog történt, ami végül is közelebb vitt engem Krisztushoz. Idősebb fiunk, akinek addigra már volt egy kisfia, dinamittal dolgozott, és ahogy fölé hajolt, az belerobbant az arcába. Sokkot kapott, és közel egy napig visszautasította a gyógykezelést. Több mint százötven öltéssel kellett összevarrni, de ami mindennél rosszabb volt, az az, hogy megvakult. Meghalhatott volna, ha az egyik bordája fel nem fog egy a szíve felé tartó követ. Közel voltam ahhoz, hogy hisztérikus állapotba kerüljek. Egyszerűen nem tudtam elfogadni annak a gondolatát, hogy Ő vak lesz, az arca pedig eltorzul. Húsvétkor, kora reggel a kocsiban a kórház előtt imádkoztam, úgy, ahogyan még soha annak előtte. Úgy tűnt, mintha egyszerűen nem tudnám elfogadni a „nem”-et válaszként. Egy idő múltán a béke és biztonság érzése töltött el, úgy, ahogyan korábban azt még soha nem tapasztaltam. Ismét közösséget éreztem Krisztussal. Noha fiam két hétig még vak volt, én tudtam, hogy jobban lesz. Meg sem próbálnám megmagyarázni ezt, de meggyógyult. Én csak azt tudom, hogy ezt az Úr cselekedte, és biztosítékot adott nekem arról, hogy meg fogja tenni. Az orvosok semmi mást nem tudtak tenni, minthogy csillapították a fájdalmat. A fiamnak most nemcsak, hogy jó a látása, de még szemüveget sem kell hordania, mint a baleset előtt. Még a sebhelyei is kicsik. Két kiváló szemspecialista is csodálatos betegnek nevezte őt. Három parányi kő robbant bele és ment teljesen keresztül a szemein, és a látása ennek ellenére jobb, mint annak előtte. Az egyik orvos azt mondta, hogy ő nem csinált semmit, hanem Isten cselekedett mindent. Több más orvost is elhívtak, hogy nézzék meg a szemeit, mert a gyógyulás olyan hihetetlen volt. Sokszor kérdeztem meg magamtól, miért van az, hogy a csodálatos gyógyulás után a fiam nem hagyta ott teljesen a szervezetet és fogadta el Krisztust. Csak néhány hónappal ezelőtt jutottam arra, hogy ez nem őérte történt, hanem azért, hogy engem visszavezessen Krisztushoz.

Megígértem Istennek, hogy amennyiben meggyógyítja a fiamat, én az Ő akaratát fogom cselekedni, amint az fel lett tárva nekem. Nem tudom, mire gondolhattam, mert anélkül, hogy vártam volna Isten vezetésére, úgy döntöttem, neki azt kell akarnia, hogy én kérjem a visszafogadásomat az Őrtorony Társulatba. Émelyegtem ettől a döntéstől, mégis mindent megtettem, ami tőlem tellett, azért, hogy visszafogadjanak. A meghallgatás során az új felvigyázó, aki kedves fiatalembernek tűnt, azt mondta, hogy én becsületére váltam a gyülekezetnek. Ismételten megdicsért. Azt mondta, ő nem tud hibát találni bennem, ennek ellenére széttárta a kezét, megvonta a vállát és azt mondta: „Az én kezeim meg vannak kötve.” Ő volt a legfelsőbb hatóság ügyemben. Olyan volt, mintha az Úr közvetlenül cselekedett volna jó néhány alkalommal. Ma már az az egyetlen magyarázatom arra, hogy nem fogadtak vissza, hogy imádkoztam ugyan, de mivel nem tudtam arról, hogy várnom kell az Úrra, úgy éreztem, nekem magamnak kell kiszámítanom az Ő szándékát. Őszintén imádkoztam azért, hogy megszabaduljak ebből a zűrzavaros állapotból és az Úr meg is cselekedte ezt, annak ellenére, hogy mindent megtettem, hogy ellenálljak Neki és megszomorítsam a Szent Szellemet.

Férjemet visszafogadták, de nem bírta elviselni a helyzetet. Végül abbahagyta az összejövetelek látogatását és aztán elkülönült. Addigra én már folyamatosan tanulmányoztam a Bibliát és valamennyire jutottam is vele, de sajnos ez a Biblia a Tanúk elferdített Új Világ Fordítása volt.

Később, amikor kórházba mentem egy térdműtétre, újra láttam Dell lelkészt, amint egy másik beteget látogatott meg. Úgy éreztem, itt az alkalom arra, hogy beszéljek vele, de aztán belegondoltam, mennyire hiábavaló lenne egy ilyen beszélgetés, különböző hitnézeteink miatt. Hiányérzetem volt és lehangolt lettem, amikor eltávozott.

Most egy újfajta zavarodottság tudatosult bennem: Hová fordulhatnék? A Tanúk kritikussá és gyanakvóvá tettek az egyházakkal szemben és némelyik, amelyiket ismertem, ki is érdemelte bizalmatlanságomat. Úgy éreztem, mintha sehová se tartoznék. Istennek bizonyára nem az volt a szándéka velem, hogy egész életemet egy elhagyatott szellemi ürességben töltsem.

Az Úr utolért és sarokba szorított mindaddig, míg végül teljesen megadtam magam Krisztusnak. Tényleg nem volt semmilyen más választásom. Semmit nem tudtam azon kívül, hogy az Úr kellene, hogy vezessen engem, mert nem bíztam egyetlen emberben vagy vallásban sem, és az egyetlen hely, ahol biztos voltam, hogy megtalálhatom az igazságot, a Biblia volt. Még azt sem vettem észre, hogy választásom pont az volt, amit az Úr akart. Isten Szava elkezdett megnyílni nekem. Órák hosszat imádkoztam és tanulmányoztam a Szentírást. Úgy vélem, kissé őrült voltam szorult helyzetemben, de nem bírtam tovább elviselni ezt a zűrzavart. Összehasonlítottam a különböző fordításokat, fogtam minden egyes bibliaverset, és megkérdeztem magamtól, mit mondanak. Elolvastam és újraolvastam egész szakaszokat. Vezetésért és megértésért imádkoztam. Egyre jobban világossá vált számomra és a Szent Szellem is biztosított róla, hogy az ortodox tanításokat tényleg tanítja a Biblia.

Ekkor egy újabb probléma merült fel. Kész voltam arra, hogy kapcsolatba lépjek egy jó egyházzal, de erős kétségeim voltak afelől, hogy létezik ilyen egyház. Mit kellene tennem most? Ismét kértem az Urat, hogy vezessen, és ez alkalommal vártam rá. Ezt kétségbeesésem miatt tettem. Ez volt minden, amit meg tudtam tenni. Nyilván nem fogok körülnézni annak a több száz egyháznak és szektának mindegyikében. Már így is túl sok évet vesztegettem el azzal, hogy a rossz helyeken kutakodtam.

Ekkorra már kellően képzettnek éreztem magam ahhoz, hogy beszéljek a férjemmel, és megosszam vele azt, amit egy korábbi Tanú barátnőmmel folytatott tanulmányozásom során találtam. Ezt a barátnőmet már évekkel mielőttünk kiközösítették.

Valamivel több, mint három évvel ezelőtt egy Billy Graham evangelizáció, Lane Adams vezetésével, két hétre a városba jött. Teljesen szokatlannak tűnt, hogy egy ilyen méretű evangelizációt egy olyan kicsi városban tartsanak meg, mint a miénk. Cinikus, gyanakvó hozzáállással mentem el, hogy megnézzem. Egyáltalán nem szerettem az ilyenfajta megnyilatkozásokat. Mindazok ellenére, ami családunkban történt, kisebbik fiunk még mindig tanulmányozott a Tanúkkal és azon volt, hogy megfeleljen azoknak a feltételeknek, amik ahhoz szükségesek, hogy Jehova Tanújává legyen. Az a férfi, aki tanulmányozott vele, olyan durván ítélte el az evangelizációt, hogy én teljes mértékben úgy érzem, fiunk azért jött el velem, hogy bosszantsa. Mi majdnem minden éjszaka részt vettünk az evangelizáción, férjem pedig egynéhány alkalommal. A barátnőm, aki korábban Tanú volt és a férje úgyszintén el tudtak jönni. Kisebbik fiunk korábban soha nem hallotta a megmentés üzenetét, nem volt templomban, sőt még zsoltárénekeket sem hallott. Nagyon erősen hatott rá, amikor megtudta, hogy Krisztus valóban „Az út, az igazság és az élet”. Előrement és elfogadta Krisztust személyes Megmentőjének, később pedig rávette a nagybátyját, Millard Bedwell-t, aki lelkész volt Idahóban, hogy keresztelje meg őt. A lelkész, akit lelki tanácsadójának jelöltek ki, ugyanaz volt, akit még mint Tanúk kerestünk fel korábban, Dell lelkész. Ez is Isten műve kellett, hogy legyen, mert abban a helyzetben, ha egy olyan egyházhoz mentem volna, amely nem Bibliában hívő és Bibliát tanító egyház, talán soha nem próbálkoztam volna újra.

Dell lelkész rendkívül türelmes volt. Soha nem sürgetett, vagy gúnyolt, de mindig ott volt, hogy segítsen. Ki voltam éhezve Isten Szavára és most már volt segítségem. Dell lelkész könyveket adott nekem kölcsön, egyszerre többet is. Elolvastam őket és megkértem Dell lelkészt arra, hogy tovább adhassam azokat a barátnőmnek és a lányainak. Továbbra is naponta tanulmányoztam és imádkoztam. Az egyik legnagyobb segítségem a Tanúk által kiadott Kingdom Interlinear sorközi fordítás volt. (Az Új Szövetséget eredeti görög nyelven és párhuzamosan angolul közreadó, Jehova Tanúi által kiadott könyv, amely a Tanúk Új Világ Fordítását és a nyers, szó szerinti angol fordítást is egymás alatt, illetve mellett teszi közzé, lábjegyzetekkel, persze Jehova Tanúi teológiája szerint- a ford.) Ebben a görög eredeti szöveg az oldal baloldalán volt, míg az Őrtorony Társulat fordítása (Az Új Világ Fordítás – a ford.) a jobbon. Ez tényleg megmutatta, hogyan hamisították meg a Tanúk Isten Szavát azért, hogy igazolják tévtanításaikat. Összehasonlítottam a fordításokat és megkértem a lelkészünket és a sógoromat arra, hogy nézzenek utána számomra a görög szavak jelentésének. Áttanulmányoztam az összes alapvető tantételt. Elolvastam jó néhány, a Tanúk ellen írt könyvet. Úgy tűnt, nem tudok eleget tanulni a tiszta igazságról. Nehéz dolog egy olyan valakinek, aki az egész Bibliát rosszul értelmezte, hogy elkülönítse a jó szellemi eledelt a fertőzöttől.

Amikor először mentem el a templomba, nem tudtam visszatartani magam a sírástól, amikor meghallottam az egyházi énekeket. Annyira hiányoztak nekem mindezek, még ha azelőtt soha nem is mentem el egy ehhez hasonló templomba. Úgy éreztem, mintha meg kellene szorítanom a többiek kezét és elmondani nekik, hogy nagyra értékelem azt, amijük van, és hogy használják is fel azt. Hálás vagyok azokért a fájdalmas leckékért, amiket megtanultam, mert most igazán értékelni tudom az áldásokat, amiket kaptam.

Férjem és én mindketten előrehaladtunk és újra odaszenteltük életünket Krisztusnak, majd megkeresztelkedtünk és csatlakoztunk egyházunkhoz. Kisebbik fiunk az Appalache-i Biblia Intézetbe jár. Naponta imádkozom családunk többi tagjáért és biztos vagyok abban, hogy semmi sem túl nagy Istennek, hogy el ne tudná intézni, és hogy semmilyen becsapott személy sem túl kicsi számára, hogy ne viselné gondját.

A lelkészünk most Cooper lelkész. Igazán sokat segített nekünk abban, hogy érettekké váljunk. El sem tudom mondani mindazon utakat, amelyeken tudom, hogy az Úr vezetett engem. Megtanultam, hogy alá kell vetnem akaratomat az Úrnak, és hogy az imák választ kapnak. Még mindig megpróbálom időnként átvenni ügyeim intézését Tőle, de lassan megtanulom azt, hogy igazán bízzam az Úrban, életem minden vonatkozásában.

Az évek során, mióta elhagytam az Őrtorony Társulatot, pletykáltak rólam és üldöztek, a családban voltak olyan helyzetek, melyek sérelmemre voltak, de mindez igazán semmit sem jelent ahhoz a belső békéhez képest, amit a Szent Szellem hoz el. Krisztus az egyetlen útja a megmentésnek, nem pedig az egyház. Ugyanakkor teljesen megértem annak jelentőségét, hogy összegyülekezzünk egy Bibliában hívő egyházban azért, hogy szellemileg erősítsük és bátorítsuk egymást.

Annyira hálás voltam mindenért, amit az Úr értem tett, hogy ígéretet tettem arra, hogy segíteni fogok másoknak, ha tudok, noha lehetett néhány fenntartásom ebben az imában. Úgy gondoltam az Úr tudatában van a korlátaimnak, hogy csak egy asszony vagyok, egy szétesett személy. Noha ki vagyok közösítve, és Jehova Tanúi elkerülnek, az Úr mégis felhasznál engem, különösen azokkal kapcsolatban, akiket behálóztak arra, hogy tanulmányozzon a Tanúkkal. Megvásároltam és elterjesztettem jó könyvek tucatjait. Megírtam bizonyságtételemet, traktátusokat és füzeteket küldök el. Amikor úgy gondolom, hogy már mindent megtettem, amit tudtam, mindig új út nyílik meg számomra a tanúskodásra, és arra, hogy segítsek sok megtévesztett volt testvéremnek és testvérnőmnek, valamint a lehetséges áttérőiknek.

Mindenkinek azt tanácsolnám, aki elhagy egy szektát, hogy őszintén imádkozzon a Szent Szellem vezetéséért és védelméért, mert mindig elcsodálkozom, amikor látom, hogyan harcol az ördög az övéiért. Az egyik legáltalánosabb fegyvere úgy tűnik az, hogy egy újabb szektáját ajánlja fel, hogy a távozókat továbbra is becsapja. Személyesen ismerek olyan embereket, akiket démoni támadások értek folyamatosan, amikor saját maguk módján kísérelték meg a szabadulást. Azért is hálás vagyok, hogy noha nagyon nehéz volt, és azok után, hogy visszautasítottam és megszomorítottam a Szent Szellemet tudatlanságomban, meg lettem kímélve a szekták, vagy a démoni befolyás okozta további zűrzavartól.

Amint azt saját tapasztalatomból tudom, még egy megmentett személyt is meg lehet téveszteni úgy, hogy Sátánt szolgálja. Az egyetlen védelem az, ha felvesszük Isten teljes fegyverzetét. (Efézus 6. fej.) Olvasd a Bibliádat! Mutass hitet imáidban! Add át egész életedet az Úrnak!

Keresztény, készülj fel, aztán beszélj kedvesen az ajtódban álló Jehova Tanújával. Imádkozz az ő megmentéséért, és azért, hogy szemei megnyílhassanak!

Fordította: Tikikus

Forrás: jehovatanui.blog.hu

Előző részek:
  1. Edmund C. Gruss: Elhagytuk Jehova Tanúit 1. rész
  2. Edmund C. Gruss: Elhagytuk Jehova Tanúit 2. rész
  3. Edmund C. Gruss: Elhagytuk Jehova Tanúit 3. rész
  4. Edmund C. Gruss: Elhagytuk Jehova Tanúit 4. rész
  5. Edmund C. Gruss: Elhagytuk Jehova Tanúit 5. rész

Legolvasottabb írások280 times!

Print Friendly, PDF & Email