A nagyböjt szent időszakában az Egyház bölcsességében sok misztériumot és hitigazságot szeretne a hívek tudatába vinni. Legutóbbi cikkemben a megalázás gyakorlásának fontosságáról beszéltem. Láttuk, hogy nemcsak a szenteket hívják meg az erkölcsös életre, hanem minden embert. Most szeretném figyelmüket a bűn témájára fordítani, és arra, hogyan kell elkerülnünk azt.
A bűn lelki halál, egy rákos daganat. Ahogyan bizonyos fizikai rákos megbetegedések is növekednek, ha valaki nem kerül el bizonyos túlzásokat, úgy terjed a bűn is, ha valaki nem kerüli el. Most bemutatom önöknek lelkiatyám, P. Reginald Garrigou-Lagrange bölcs szavait, amint a bűn természetéről és annak orvoslásáról értekezik A belső élet három korszaka című lelki értekezésében.
Általánosságban foglalkoztunk a megalázás és a lemondás szükségességével az eredendő bűn és személyes bűneink következményei miatt, valamint természetfeletti végcélunk végtelen emelkedettsége és a megfeszített Jézus utánzásának szükségessége miatt. Némileg részletesebben fogjuk megvizsgálni a főbb elkerülendő bűnöket, azok gyökereit és következményeit. Szent Tamás teszi ezt a hét főbűn tárgyalása során. 1. Műve segítségével komoly és mély lelkiismeret vizsgálatot végezhetünk, különösen, ha kérjük a Szentlélek világosságát, hogy felülről lássuk lelkünk foltjait, egy kicsit úgy, ahogyan maga az Úr látja azokat. A tudás és a tanácsadás ajándékai itt nagymértékben kitölthetik azt, amit a keresztény óvatosság mond nekünk; ezzel egyre megvilágosodottabb, egyenesebb és biztosabb lelkiismeret alakul ki bennünk.
Érdekes, mit mond Garrigou-Lagrange a hét halálos bűn súlyosságáról. Valójában nem ezek a legrosszabb bűnök. Mégis miért összpontosítanak rájuk ennyire az atyák?
Ahogy Nagy Szent Gergely[2] és – őt mélyebben követve – Szent Tamás[3] is kimutatta,[4] a főbűn, a kevélység,[5] a lustaság,[6] az irigység, a harag, a fösvénység, a falánkság és a bujaság nem a legsúlyosabb bűnök; ezek kevésbé súlyosak, mint az eretnekség, a hitehagyás, a kétségbeesés és az Isten gyűlölete. De a főbűnök azok, amelyekre először is hajlamosak vagyunk, és amelyek az Istentől való elszakadáshoz és még súlyosabb bűnökhöz vezetnek.
Az ember nem hirtelen éri el a teljes perverzitást; fokozatosan, a gonoszságba való fokozatos leereszkedéssel jut el oda.
A tomizmus lelki tanítómestere ezután a hét halálos bűn gyökereiről kérdez:
Először is meg kell vizsgálnunk a hét főbűn gyökerét. Ahogy Szent Tamás mondja, ezek mind a mértéktelen önszeretetből vagy egoizmusból erednek, amely megakadályozza, hogy Istent mindenek felett szeressük, és arra hajlamosít, hogy elforduljunk tőle. Szent Ágoston mondja: “Két szerelem két várost épített: az önszeretet, még Isten megvetéséig is, Babilon városát, vagyis a világ és az erkölcstelenség városát építette; az Isten szeretete, még az önmaga megvetéséig is, Isten városát építette.”[6].
Nyilvánvaló, hogy csak azért vétkezünk, azaz fordulunk el Istentől, vagy idegenedünk el tőle, mert egy teremtett jót úgy kívánunk és akarunk birtokolni, hogy az nem felel meg az isteni törvénynek.[7] Ez csakis önmagunk mértéktelen szeretete miatt következik be, ami így minden bűn forrása. Ezt a mértéktelen önszeretetet vagy egoizmust nemcsak mérsékelni kell, hanem meg is kell megalázni, hogy rendezett önszeretet uralkodjon bennünk. Ez a szeretet a szeretet másodlagos cselekedete, amellyel az igaz ember önmagát szereti Istenért, hogy Istent dicsőítse az időben és az örökkévalóságban. Míg a halálos bűn állapotában lévő bűnös mindenekelőtt önmagát szereti, és gyakorlatilag önmagát részesíti előnyben Istennel szemben, addig az igaz ember Istent jobban szereti önmagánál, és ezen felül önmagát is szeretnie kell Istenben és Istenért. Szeretnie kell a testét, hogy az a lelket szolgálja, ahelyett, hogy akadálya lenne annak magasabb rendű életének; szeretnie kell a lelkét, hogy az örökké az isteni élettel élhessen. Szeretnie kell értelmét és akaratát, hogy azok egyre inkább Isten fényében és szeretetében éljenek. Nyilvánvalóan ilyen tág értelemben értendő az önszeretet, az önakarat megalázása, amely szemben áll az Istenével. Az életet meg kell akadályozni a leereszkedésben, hogy felemelkedhessen Őhozzá, Aki minden jónak és minden boldogságnak a forrása. Semmi sem világosabb.
A nehézség tehát abban áll, hogy ezt a mértéktelen önszeretetet erős lelki küzdelemmel meg kell alázni – vagyis meg kell ölni. De ugyanakkor ennek a gonoszságnak a felváltása az önszeretetnek az “Istenben és Istenért” való sajátosságával. Hogyan lehet kibogozni ezt a paradoxont? Térjünk vissza Hagyományos keresztapánkhoz:
A mértéktelen önszeretet a Megváltó szavai szerint a halálba vezet: “Aki (önző módon) szereti az életét, elveszíti azt; aki pedig gyűlöli (vagy feláldozza) az életét ebben a világban, az megtartja azt az örök életre.”[8] A szentekben ez az istenszeretet még hozzánk is eljut.
A mértéktelen önszeretetből, minden bűn gyökeréből ered az a három kívánság, amelyről Szent János beszél, amikor ezt mondja: “Mert minden, ami a világban van, a test kívánsága és a szem kívánsága és az élet kevélysége, amely nem az Atyától, hanem a világtól való.”[9].
Ez tulajdonképpen a világ szellemének három nagy megnyilvánulása a test javai, a külső javak és a szellem javai tekintetében. Az ember így arra kényszerül, hogy e három rendben összekeverje a látszólagos és a valódi javakat[10].
Ez a Szentírásból származó igazság – érvel a Mester – arra késztet bennünket, hogy a lelki erőszak megfelelő buzgalmával harcoljunk. Ez egy életre-halálra szóló harc. Ölni vagy megöletni magunkat. Az örökkévalóság forog kockán.
Szent Tamás megjegyzi, hogy a test bűnei szégyenletesebbek, mint a lélek bűnei, mert az embert a vadállatok szintjére süllyesztik; de a lélek bűnei, mint például a büszkeség, amelyek csak az ördögben léteznek, súlyosabbak, mert közvetlenebbül szemben állnak Istennel, és jobban elfordítanak minket tőle[11].
A test kíváncsisága a testiség azon mértéktelen vágya, ami az egyén és a faj megőrzése szempontjából hasznos, vagy hasznosnak tűnik; ebből a mértéktelen vagy érzéki szeretetből fakad a falánkság és a bujaság. A bujaság így bálvánnyá válhat, és egyre jobban elvakíthat bennünket.
Ezért térünk vissza nagyböjtben az alapokhoz: a testi böjthöz. Az atyák szerint ez az első harc (vö. Cassian, Institutiói).
A szemek bűnös vágya mindannak a mértéktelenségnek a vágya, ami a látásnak tetszhet: a luxus, a gazdagság, a pénz, amely lehetővé teszi számunkra, hogy világi javakat szerezzünk. Ebből születik a fösvénység. A fösvény ember végül istenévé teszi rejtett kincsét, imádja azt, és mindent feláldoz neki: az idejét, az erejét, a családját és néha az örökkévalóságát.
Ezzel a “szemek kívánságával” a bűnös tehát a testi, állati bűnöket elhagyva a démoni gőg felé közelít, önmagát felmagasztalva, a sátáni szakadékba vezet:
Az élet büszkesége a saját kiválóságunk mértéktelen szeretete, mindazoké, amelyek ezt hangsúlyozhatják, bármennyire is nehéz vagy nehéz ez. Aki egyre inkább enged a büszkeségnek, az végül a saját istenévé válik, ahogyan Lucifer tette. Ebből a bűnből eredhet minden bűn és kárhozat; innen az alázat fontossága, amely alapvető erény, ahogyan a büszkeség minden bűn forrása. Szent Gergely és Szent Tamás szerint[12] a büszkeség vagy gőg több mint főbűn; ez a gyökere, amelyből különösen négy főbűn ered: a hiúság vagy kevélység, a lelki lustaság vagy gonosz szomorúság, amely megkeseríti, az irigység és a harag.
A hiúság a dicséret és a kitüntetések mértéktelen szeretete. A lelki lustaság elszomorítja a lelket a megszentelődéssel járó munka gondolatára, és a jó cselekedetek lelki hasznának gondolatára, mert erőfeszítést és lemondást igényelnek. Az irigység arra hajlamosít, hogy elszomorodjunk más jótéteménye miatt, amennyiben az a saját kiválóságunkkal ellentétesnek tűnik. A harag, ha nem csak felháborodás, hanem bűn, a lélek mértéktelen mozgása, amely arra hajlamosít, hogy hevesen elhárítsuk azt, ami nem tetszik nekünk; ebből veszekedések, sértegetések és gyalázkodó szavak származnak.
Ezek a kapitális gonoszságok, különösen a lelki lustaság, az irigység és a harag, gonosz szomorúságot szülnek, amely a lelket nyomasztja; ezek teljesen ellentétei a lelki békének és örömnek, amelyek a szeretet gyümölcsei.
Így minden bűn gyökere a büszkeségben és annak minden csúnya növekedése a lelkünkben van. Mi a válasz? Lelki erőszak – hogy ne haljunk meg a legszörnyűbb halállal, amivel csak meghalhatunk. Példaképünk a szentek.
A halálnak mindezeket a magvait nemcsak mérsékelni kell, hanem meg kell megalázni. Az eredeti mag az önszeretet, amelyből ered a három bűnös vágy; és ezekből a hét főbűn. Ez az, ami miatt Szent Pál azt mondta: “Ha test szerint éltek, meghaltok; ha pedig a Lélek által megöregítitek a test cselekedeteit, élni fogtok.”[13]
Ezt az erkölcsi megerőltetést látjuk a szentek életében, ahol a kegyelem végül uralja a bukott természet minden hajlamát, hogy helyreállítsa természetünket, meggyógyítsa azt, és egy magasabb rendű életet közvetítsen számára. Ez világos a keresztény elme számára, és az ilyen erkölcscsonkítás nagylelkű gyakorlása előkészíti a lelket a mélyebb tisztulásra, amelyet maga Isten küld, hogy teljesen elpusztítsa a halál magvait, amelyek még mindig élnek érzéki étvágyainkban és magasabb képességeinkben.
A szentek reményt adnak nekünk, hogy a szentség nemcsak szükséges az üdvösséghez, hanem lehetséges is ebben az életben. De a Mester ezután rátér arra, hogy megvizsgálja e bűnök lelkünkben bekövetkező következményeinek nehézségeit. Ez segít megérteni – ha kell, fájdalmasan – azt a nehéz igazságot, hogy milyen messzire kell eljutnunk a szentség és az örök élet felé vezető úton. A megalázás azt jelenti, hogy a tisztítótűz már most, ebben az életben elkezdődik!
A bűn következményei alatt általában a bűn maradványait (reliquiae peccati) értik, azokat a gonosz hajlamokat, amelyek úgyszólván a bűnök megbocsátása után is megmaradtak vérmérsékletünkben, ahogy a bűnös vágy, amely az eredendő bűn maradványa, a keresztség után is megmarad, mint egy seb a gyógyulás folyamán. A főbűnök következményei jelenthetik a belőlük eredő egyéb bűnöket is. A főbűnöket azért nevezik így, mert olyanok, mint sok másnak a feje vagy az elve. Először is hajlamosak vagyunk rájuk, és ezek által viszont a gyakran súlyosabb bűnökre.
Így a kevélység vagy hiúság engedetlenséget, dicsekvést, képmutatást, versengésből eredő viszályt, viszályt, az újdonságok szeretetét és makacsságot szül. Ez olyan bűn, amely a legsajnálatosabb bukásokhoz és hitehagyáshoz vezethet.
A lelki lustaság, a lelki dolgok és a megszentelődés munkája iránti undor, mert erőfeszítést igényel, olyan vétek, amely egyenesen ellentétes az Isten szeretetével és az abból fakadó szent örömmel. A lustaság rosszindulatot, haragot vagy keserűséget szül felebarátunkkal szemben, kicsinyhitűséget a teljesítendő kötelességgel szemben, csüggedést, lelki fásultságot, a parancsolatok elfelejtését, a tiltott dolgok keresését. A büszkeség, a dicsekvés és a szellemi lustaság lejtőjén lefelé csúszva sokan elvesztették hivatásukat.
Ugyanígy az irigység vagy az akaratlagos rosszkedv más jótéteményeinek láttán, mintha az számunkra rossz lenne, gyűlöletet, rágalmazást, rágalmazást szül, örömöt a másik szerencsétlenségén, és szomorúságot a sikere miatt.
A falánkság és az érzékiség más gonoszságokat is szül, és a szellem vakságához, a szív keménységéhez, a jelen élethez való ragaszkodáshoz, sőt az örök élet reményének elvesztéséhez, az önszeretethez, sőt Isten gyűlöletéhez és végső megátalkodottsághoz vezethet.
Ezen a ponton hadd álljak meg és hívjam ki tradi társaimat: hányan vagyunk, akik “szent örömöt” mutatunk a mozgalmunkban, hogy megnyerjük katolikus társainkat a hagyományos katolicizmusnak? Vagy inkább “szívünk keménységét” mutatjuk mozgalmunkban, hogy a közösségi média gonoszságain keresztül a lelkünk veszélyeztetésébe esünk. Ahogy Julian Kwasniewski nemrégiben írta, mozgalmunkban könnyen beleeshetünk ezekbe a dolgokba. Ebben a nagyböjtben duplázzuk meg erőfeszítéseinket, hogy ne csak böjtöljünk, mint tradícionalisták, hanem életünkben is megnyilvánuljon a hagyományos szentség, ahogyan azt Tradi keresztapánk itt leírta.
A főbűnök gyakran halálosak; bocsánatosak csak akkor, ha az ügy könnyű, vagy a beleegyezés nem teljes. Létezhetnek nagyon durva formában, ahogyan ez sok lélekben a halálos bűn állapotában történik; de létezhetnek, ahogyan Keresztes Szent János rámutat,[14] a kegyelmi állapotban lévő lelkekben is, mint oly sok eltérés a lelki élet menetétől. Így beszélünk lelki gőgről, lelki falánkságról, lelki érzékiségről és lelki lustaságról.
A lelki gőg például arra késztet bennünket, hogy elmeneküljünk azok elől, akik szemrehányást tesznek nekünk, még akkor is, ha erre felhatalmazásuk van, és igazságosan cselekszenek; sőt arra is késztethet bennünket, hogy bizonyos haragot tápláljunk velük szemben.
Ami a lelki falánkságot illeti, ez arra késztethet bennünket, hogy a jámborságban érzékelhető vigasztalásokat kívánjunk, egészen odáig, hogy jobban keressük benne önmagunkat, mint Istent.
A lelki gőg esetében ez a hamis miszticizmus eredete. Szerencsére, ellentétben azzal, ami az erényekre igaz, ezek a rosszaságok vagy hibák nem kapcsolódnak össze. Az embernek lehetnek egyesek a többi nélkül is; sőt, több közülük ellentmond egymásnak: például nem lehet valaki egyszerre fösvény és tékozló.
A következő cikkben lelki Mesterünktől a lelkiismeret fontosságáról fogunk tanulni a lelki életben, orvosságokat ad nekünk, amelyekkel dolgozhatunk, hogy a kegyelem által megmentsük lelkünket és meggyógyuljunk a bűntől.
Nicholas Cavazos
Forrás: onepeterfive.com
[1] Vö. Ia IIae, q. 77, a. 4. f.; q. 84, a. 4.
[2] Moral, Bk. XXXI, chap. 17.
[3] Vö. Ia IIae, q. 77, a. 4 f.; q. 84, a. 4.
[4] Szent Gergely és Szent Tamás számára a dicsekvés az első főbűn.
[5] Szent Gergely és Szent Tamás az acedia kifejezést használja, vagyis a gonosz szomorúság, amely megkeseríti.
[6] Az Isten városa, Bk. XIV, 28. fejezet.
[7] Vö. Szent Tamás, loco cit.
[8] János 12:25.
[9] Vö. 1János 2:16.
[10] Lásd: Ia IIae, q. 77, a. 5.
[11] Ibid., q. 73, a. 5: “A lelki bűnök nagyobb bűnösséggel bírnak, mint a testi bűnök. … A lelki bűn inkább a valamitől való elfordulást jelöli. … A mértéktelenség bűnei a legméltóbbak a szemrehányásra… mert e bűnök által az ember úgyszólván brutalizálódik.
[12] Vö. ibid., q. 84, a. 4.
[13] Róm 8:13. Vö. Kol 3:5.
[14] A lélek sötét éjszakája, Bk. I, fej. 2-8.
Legolvasottabb írások264 times!
