Vitus Huonder püspök prédikációja a papság dicsőségéről

Az alábbi prédikációt Vitus Huonder püspök mondta 2018. december 8-án a churi székesegyházában, az egyházmegye egyik papjának felszentelése alkalmából. A szöveget a közelmúltban a Paix Liturgique segítségével tettük elérhetővé. A püspök, akinek neve a csodálatos új videói (1. rész, 2. rész) miatt nagyon is előtérbe került a hagyományos katolikusok előtt, tömör teológiát mutat be a papságról, és megvédi a klerikusokat azok rosszindulatával szemben, akik a tradicionalisták “klerikalizmusáról” fecsegnek, miközben ők maguk a legrosszabb példái ennek. — PAK

Dicsértessék Jézus Krisztus!

Kedves barátaim!

A papi rend szentségi valóság, más szóval szent és isteni valóság. Urunk üdvösségre szóló ajándéka, amely ezért tiszteletet és tiszteletet követel maguktól a felszentelt személyektől és minden hívőtől is: Maguktól a felszentelt személyektől, akiknek szent életet kell élniük, és hűségesnek kell maradniuk az Úrnak a püspök által tett ígéretekhez, anélkül, hogy valaha is elárulnák az adott szót; és a hívektől, akiknek törekedniük kell a papi hivatások előmozdítására, és arra, hogy úgy fogadják a felszentelt személyeket, mintha magát az Urat fogadnák, az ő szavai szerint: “Aki titeket befogad, engem fogad be” (Mt 10,40).

A papi rend szentség. Ezért nélkülözhetetlen az Egyház számára. Világosan meg kell különböztetni a megkereszteltek közös papságától, mert a rend által átruházott szolgálati papság és a közös papság lényegesen különbözik egymástól (vö. Lumen gentium 10). Lényeges különbség van tehát a missio, a püspöki megbízás (amelyet például laikus teológusoknak adnak), és az ordinatio, a pappá szentelés között. Ha az egyházi rend szentség eltűnne, az Egyházból hiányozna egy alapvető és életbevágóan fontos elem. Az Egyház megszűnne az lenni, aminek az Úr beiktatta: a kegyelmi ajándékok teljességének helye, közössége.

Az egyházi rend szentsége három fokozatra oszlik: diakonátus, presbiteri és püspöki tisztség. A szentelési rend minden fokozata egy-egy sajátos lelki erővel van felruházva. Ennek a lelki erőnek a felidézése nem a klerikalizmust jelenti, hanem az igazság hirdetését, a hit védelmét és egy olyan ajándék védelmét, amelyet maga az Úr adott és ad az Egyháznak.

Az Úr az egyházi rend szentségét az ő Egyházára bízta, amikor küldetését az apostolokra, a tizenegyekre bízta, mondván: “Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, és a Fiú és a Szentlélek nevében, tanítva őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,18-19). Az Úr ekkor bízta egyházára az egyházi rend szentségét, amikor az emeleti teremben az apostolokra bízta a keresztáldozat megismétlésének feladatát: “Ezt tegyétek az én emlékezetemre” (Lk 22,19). Az egyházi rend szentségét akkor adta egyházának, amikor tanítványainak hatalmat adott a bűnök megbocsátására: “Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.” (Jn 20,23). Az egyházi rend szentségét a mi Urunk által végrehajtott összes cselekedet alkotja, mindenekelőtt az emeleti terembeli szavak.

Ma emlékezni Urunk e cselekedeteire és a hozzájuk kapcsolódó hatalomra minden, csak nem klerikális: kötelesség teljesítése egy antiklerikális társadalommal szemben, vagy inkább egy olyan társadalommal szemben, amely meg akarja szüntetni a papságot. Ebben az összefüggésben a klerikusokat a klerikalizmus kifejezéssel sértegetni visszaélésszerű, helytelen. Ellenkezőleg, bátorítanunk kell mindenkit, aki követi az Úr hívását, és elfogadja, hogy [így] az ő tanítványai közé tartozzon, és ezáltal klerikussá váljon: diakónussá, pappá, sőt püspökké.

FSSPX papszentelés Zaitzkofen 2009.06.27.

Ezzel elérkeztünk ahhoz a döntő kifejezéshez, amelyet e pappá szenteléssel kapcsolatban ki akarunk emelni, a klerikus kifejezéshez. Kedves diakónusunk már klerikus, és átmegy a klerikalitás következő fokára, a papságra. A klerikus szó a görög κλῆρος szóból származik, ami sorsot, részesedést, örökségrészesedést jelent. A klerikus olyan ember, aki részt vesz az Úr örökségében, aki teljesen átadja magát az Úrnak, aki az Úrral megy, aki vele megy a keresztre, emlékezve az ő szavaira: “Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl a keresztjét és kövessen engem.” (Mt 16,24). “Ha valaki hozzám jön, és nem gyűlöli apját és anyját, feleségét és gyermekeit, fivéreit és nővéreit, sőt még saját életét is, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,26). A “gyűlölet” kifejezés az előnyben részesítésre utal: “Ha valaki … nem részesít engem előnyben apjával, anyjával szemben …“. Ez a feltétele annak, hogy kiérdemeljük a papnevet. Mellékesen: akik a cölibátus törvényét bírálják, emlékezzenek arra, hogy mit követel maga az Úr a tanítványaitól!

A klerikus olyan ember, ahogy Jézus más alkalmakkor is mondta, aki ugyanabból a kehelyből iszik, mint az Úr (vö. Mt 20,22). Ebben az összefüggésben a kehely a κλῆρος, az örökségből való részesedés szimbóluma. Ezt jelenti klerikusnak, papnak lenni: az Úr kelyhéből inni! Osztozni abban a részben, amelyet az Úr kapott.

Aki megkapta a papságot, a presbiterséget, az kifejezetten a papi feladatra való tekintettel van felszentelve, amely a keresztáldozat újbóli bemutatása és a bűnök bocsánatának szolgálatának gyakorlása. Ez a papság lényege, a pap első feladata és kötelessége, amely meghatározza őt.

E szolgálat betöltésére az Úr bevezette az egyházi rend szentségét. Ez azt jelenti, hogy az Úr ezt a szolgálatot sajátos kegyelmi ajándékkal és sajátos jellel, a felruházott szolgálat szentségi és lelki jellegével ruházta fel. A püspök tehát ezt a kegyelmet adja át diakónusunknak, és ezt a szentségi és lelki jelleget nyomja rá. Ezért őszinte felhívást intézek hozzá, hogy ne veszítse el ezt a kegyelmet, és soha ne tagadja meg ezt a szentségi jelet, amellyel homlokán Jézus nevét fogja viselni (vö. Jel 22,4).

Minden itt jelenlévő hívővel együtt teljes szívemből imádkozni fogok ezért.

Ámen.

Forrás: rorate-caeli.blogspot.com

Legolvasottabb írások94 times!

Print Friendly, PDF & Email