Nyomtatás Nyomtatás

Érseki interjú, amit a (NY) Times nem közölt le

Az interjú megjelentetését az teszi aktuálissá, hogy a mai napon papszentelés van a közösség németországi szemináriumában.

Thomas Diamant New Yorkban élt, a városról elnevezett egyetemen tanított esztétikát, innen is ment nyugdíjba 2015-ben. Édesapja, Robert Diamant óraadó volt ugyanezen az egyetemen, főállásban pedig szabadúszó újságíró, aki abból élt meg, hogy kiválóan ismerte a francia, a német és a magyar kultúrát, ráadásul nem volt rest ezeken a nyelveken folyamatosan olvasni.

Robert a Pulitzer-díj honoráriumából vett egy kis lakást az Ötödik sugárúton a Maison Francaise mellett. Ez volt a búvóhelye, itt húzta meg magát, ha nagyobb munkára készült, egyébként Bridgeport kertes övezetében volt háza. Bridgeport Connecticut államhoz tartozik, a Long Island Soundra néz, több nemzeti és állami intézménynek ad otthont, van egyeteme, hatalmas állatkertje, több múzeuma, kutatóintézete. Számos New York-i értelmiségi költözött ide, főleg olyanok, akiknek hetente csak egy-két alkalommal kell beautózni, vonatozni a nagyvárosba.

Thomas 2000-ben veszítette el az édesapját. Különös kapcsolat volt közöttük, mert a fiú a példaképének tekintette az apját. Ezért is nem lett újságíró, mert érezte, hogy nem tud olyan erőt sugározni. Írt ugyan, de csak az esztétika tudományterületén belül. Apja mindig biztatta, hogy kalandozzon el a száraz tudományos szövegektől, készítsen például interjúkat hozzá közel álló művészekkel, de a fiú tele volt kisebbségi komplexussal. „Túl nagy árnyékot vet ez a fa”, mondogatta, amikor baráti körben, és ez össze-vissza három egyetemi ivócimborát jelentett, előkerült a téma. Mert az édesapa téma volt közöttük.

A Pulitzer-díj kapcsán készült vele egy hosszú interjú a Time magazinban. Ez azért is volt különös, mert a Time-nak is írt, igaz, a beszélgetés leginkább az oktatói tevékenységéről szólt. Persze, azt is tegyük hozzá, hogy mi mást taníthatott, mint mindazt, amit megtapasztalt elemző és oknyomozó újságíróként. Az volt az interjú címe, hogy „Méltányosságot tanít”.

Thomas az apja elvesztését követő tizenöt évben is a saját tempójában élt. Elméleti intézeteknek dolgozott, kiállításokra, múzeumokba járt, előadásokat tartott, szakfolyóiratokba írt. Apja lakását kiadta az egyetemnek, vendégoktatók laktak benne. A zárószinti lakás két szobája a konyhával és a fürdőszobával tökéletes szállás volt fiatal európai vendégtanárnak és párjának, a padlásszobát pedig, ahol apja iratai, jegyzetei voltak, egyszerűen lezárta.

Most, hogy nyugdíjba vonult, formailag megüzente a világnak, hogy immár csak saját magával foglalkozik. Eladta a lakását Englewoodban, és beköltözött a Maison Francaise mellé. Tárgyakhoz sohasem ragaszkodott, egyedül az íróasztalához, így csak azt hozta magával. És persze a könyveit. Az első nap felment a padlásszobába, apja dolgai közé. Aztán hetek teltek el így, mert nem eresztette a rengeteg téma. Elsőre ránézésre úgy tűnhetett, hogy Robert Diamant mindenbe belekapott, mert foglalkozott operával, költészettel, erkölcstannal, vízerőművekkel, oktatástechnológiával, a fegyverkezéssel, a passzív házakkal, az olimpiai mozgalommal, és ahogy öregedett, egyre többet Istennel.

Robert számára Isten benne volt mindenben, fűben és fában, megterített asztalban és megvetett ágyban, valamint minden korty borban.

Thomas Diamant 1947-ben született New Yorkban. Hatéves volt, amikor édesapja azt mondta neki, hogy ne lepődjön meg, ha majd az úszóedzésen az öltözőben azt látja, hogy a többi fiúnak másként néz ki a fitymája, mint az övé, mivel zsidónak született, és hát ez a hagyomány. „Túl közel volt a háború”, magyarázta Robert, aki 1917-ben Diamant Róbertként született Magyarországon, Egerben. 1941-ben minden vagyonukat pénzzé tették, és feleségével, Engel Sárával hajóra szálltak, Amerikába távoztak. A franciául és németül kiválóan beszélő Róbertnek gyorsan meg kellett tanulnia az angolt, ha folytatni akarta az újságírást. Szerencséjére kitartott a megtakarított pénz, és a befogadó zsidó szervezet is sokat segített. Egy évre az áttelepedésük után, kis szerkesztői segítséggel megjelent az első komolyabb írása a New Orleans-i francia közösségről.

Thomas jól emlékezett arra a tömjénszagú vasárnap délelőttre, amikor édesapja először elvitte egy katolikus misére. Most, hogy apja feljegyzései, legfontosabb könyvei, naplószerű elmélkedései között töltötte az időt, rá kellett jönnie arra, hogy ennek a bizonyos méltányosságnak az alapja a keresztény megbocsájtás. Robert Diamant gyakran írt arról is, hogy a világot nem kérdő, óhajtó, felkiáltó vagy kijelentő módban, hanem csakis megértő módban szabad megközelíteni.

A megbocsájtás engedelmesség, átélése annak, hogy a Teremtés része vagy” – olvasta apja feljegyzését egy nagyobb borítékon. De mi is ez? Kivette a több oldalas printet: Interjú Marcel-François Lefebvre francia katolikus érsekkel. Hogy lehet, hogy én erre nem emlékszem, tette föl magának a kérdést Thomas Diamant. Apja nem volt igazán rendszerető ember, az íróasztala és annak környezete mindig tele volt újsággal, könyvvel, jegyzetfüzettel, cetlivel, csokoládépapírral, beszáradt kévéscsészével, borospohárral, szendvics morzsáival és kibontatlan levelekkel, de az írásait gondosan elpakolta, sőt témánként dossziékba rendezte. Épp ezért volt feltűnő, hogy ezen az összefirkált, több helyen átírt, javított printen kívül nem találta nyomát ennek a beszélgetésnek.

De ki ez a Marcel-François Lefebvre? 1905-ben született, 1991-ben halt meg. Nem fogadta el a II. Vatikáni zsinat reformjait, és a zsinati határozatokból származó fejleményeket, ezért szembe fordult a Vatikánnal. II. János Pál megállapította, hogy magatartásával önmagától beálló kiközösítést vont magára. Vele együtt négy püspöktársát is kiközösítettnek nyilvánították. XVI. Benedek pápa a kiközösítéseket 2009-ben érvénytelenítette. Lefebvre bűne az volt, hogy visszatért a latin miséhez, és elutasította a párbeszéd teológiáját.

Mire jók az ivócimborák? Kent, az ír származású egyetemi professzor irodalomelméleti okokból foglalkozott katolikus teológiai és dogmatikai kérdésekkel. Állt rendelkezésre a törzshelyükön. Thomas megtudta, hogy a II. vatikáni zsinatnak számos olyan témája volt, amely világossá tette az ellentéteket a konzervatív és a liberális főpapi tábor között. Ennek megnyilvánulásaként a hagyományos katolicizmus álláspontját képviselők egy csoportja Lefebvre vezetésével szimbolikusan visszatértek a latin miséhez, és annak a formai elemeihez. Ezzel kívánták jelezni, hogy vissza kellene térni a zsinat előtti állapotokhoz, és nagyon alapos elemzés tárgyává kell tenni mindazt, ami a világban történik. Hiszen az kétségtelen, hogy a világ változik, ezért meg kell újítani a megszólalást. Álláspontjuk szerint a liberalizmus megtámadta az anyaszentegyházat, az amerikai kontinensen és különösen a kommunista országokban tévutakat tapos ki.

A felszabadítás teológiája egyenesen a marxizmus megjelenése az egyházban. Lefebvre arra akarta felhívni a figyelmet, hogy a zsinat nem adott elég időt a munkához, és ezért hibás következtetéseket vont le. A francia érsek egyébként részt vett a zsinat előkészítésében még XXIII. János pápa felkérésére, majd a zsinati munkában is, VI. Pál pápával. Mivel a zsinat nem dogmákat közölt a világgal, határozatai sokféleképpen értelmezhetőek voltak, és Lefebvre szerint végül győztek az egyházba beépült liberális és kommunista ügynökök. Tulajdonképpen az átöltözött, folyamatosan színt váltó szabadkőművesek. „Lefebvre a mi szabadkőműveseink szerint az egyház megújulásának az útjában állt. Ultrakonzervatív, maradi, középkori volt a mi neo-modern teológiai, hitéleti szakíróink szerint. De ennél sokkal mélyebb a probléma. Ennek járhatott utána apád” – összegzett Ken.

Thomas átnézte édesapja publikációs gyűjteményét, amit persze az édesanyja tartott rendben, így bízni lehetett abban, hogy minden megtalálható. Iratjegyzék évekre bontva, publikációs jegyzék a kivágott cikkekkel beragasztva spirálfűzött felületekre, valamint külön dossziékban maguk a teljes folyóiratok és magazinok. A napilapok hétvégi számában megjelent kisebb dolgozatokat, recenziókat, könyvkritikákat csak beragasztva őrizte meg az emlékezet. Thomas átnézte, de ezt az interjút nem találta.

Irány a Bobst, az egyetem legnagyobb könyvtára! Édesapja ott helyezte el írásai nagy részét, mivel a jeles oktatók életművét hagyományosan mikrofilmen feldolgozva őrzik, és őt is felszólította minden évben a dékán, hogy maga gondoskodjon a frissítésről. A Bobst két sarokra van a Maison Francaise-től. Thomas az édesapjára gondolt, aki gyerekkorában a vasárnapi ebéd után gyakran mondta, hogy most visszavonul, és fejben kertészkedik. Hát most utána járok, melyik gyümölcse veszett el, melyik zsenge bokrának gyökereit rágták el a lótücskök, gondolta Thomas Diamant. A Bobst mikrofilmjein nyomát sem találta az interjúnak. Kiment a könyvtár büféjébe és a hatalmas üvegfelületen át lenézett a parkra. Egyetemisták cikáztak, kerékpároztak, heverésztek a füvön, olvasgattak, beszélgettek a szökőkút körüli padokon. Isten gyermekei.

Visszament, és összepakolta a dolgait, amikor a könyvtáros egy cipősdobozt hozott ki magnókazettákkal. Csak egy átvételi elismervényt kellett aláírnia, és vihette kutatni az anyagot. „Úgy sincs ilyen lejátszónk” – mondta a könyvtáros. Régebben Thomas is használt mikrokazettás magnetofont, így már csak az volt a kérdés, hogy megtalálja-e. És működik-e egyáltalán? Aztán eszébe jutott, hogy édesapja valóságosan gyűjtötte a kütyüket, bár technikai analfabéta volt. Régi számítógépei, laptopjai, magnói, fényképezőgépei két nagy ládát foglaltak el.

Thomas mindenesetre vett elemeket, és nekiállt belehallgatni a kis kazettákba. Az elsőt kibontva látta, hogy a belső oldalra édesanyja kézírásával fel van jegyezve minden fontos adat.

Két perc alatt rátalált a lényegre: Lefebvre-interjú, Metzingen, 1990. május 22.

  • Érsek úr, köszönöm, hogy fogadott.
  • Örömmel teszem. Mondja, a Time valóban ígéretet tett önnek arra, hogy közli a gondolataimat?
  • Igen. A főszerkesztő és az elméleti rovat szerkesztője is megígérte. Eddig nem kellett csalódnom bennük.
  • Imádkozom, hogy ezután se kelljen.
  • Javaslom, hogy menjünk vissza az időben odáig, amikor XXIII. János pápa felkérte önt a II. Vatikáni Zsinat előkészítésére.
  • Ez már az interjú?
  • Igen. Felvételre van állítva a magnó, és engedelmével közben jegyzetelek is.
  •  Jó… Nos, kedves szerkesztő úr, ön a levelében a latin szertartás üzenetértékére kérdezett rá, most viszont egy történeti áttekintésre kér.
  • Ez problémát jelent, érsek úr?
  • Nem nekem, hanem önnek. Hány napra jött?
  • Az olvasóinknak szeretném bemutatni a folyamatot onnan, hogy ön a zsinat egyik előkészítője volt, aztán a zsinati határozatokhoz fűződő viszonya miatt kitagadták.
  • Én ezt a kitagadást sohasem fogadtam el. A szentatya bizonyos kényszerek hatása alatt hozta meg a fegyelmi határozatot. Mint tudja, a pápai tévedhetetlenség teológiai kérdésekben nyilvánul meg, az ellenem hozott fegyelmi viszont nem teológiai tartalmú.
  • Már megbocsásson, érsek úr, hogy ne lenne teológiai tartalmú, amikor a zsinat szellemisége, öröksége, iránymutatása a központi kérdés.
  • Jó. Menjünk vissza oda, hogy milyen várakozások előzték meg a zsinatot. A századunk számos nagyon súlyos kihívás elé állította az Egyházat, és nagyon kérem, a beszélgetésünkben nagy kezdőbetűvel írja az Egyház szót, mert ez a kulcsa ennek a tragikus vitának.
  • Értem.
  • A világháborúk, a gyarmatok átalakulása, a zsidók kiirtása, a kommunizmus hatalomra jutása, a kétpólusú világ létrejötte, a liberális szabadosság, mind hatást gyakorolt a hívekre és a papokra. A kétezer esztendős egyháznak a keresztényüldözés óta ez volt a legnehezebb évszázada. Ehhez csak úgy szabad viszonyulnunk, ahogy azt az Egyház alapítója, Jézus Krisztus tanította nekünk. Nincs modern, neo-modern, konzervatív, vagy tradicionális egyház, egyetlen Egyház van. Ez az Egyház úgy született és vált erős, megrendíthetetlen építménnyé, hogy Krisztus szavát hirdette.
  • Erre akarnak utalni azzal, hogy visszatértek a latin nyelvű miséhez?
  • Ennél mélyebbek az összefüggések. X. Szent Pius pápa e század elején elítélte a neo-modernizmust, ami minden hitigazságot, minden dogmát kérdésessé tesz, és nem ad semmilyen problémára megnyugtató, végleges választ. Ennek lett a következménye, hogy az egyszerű hívők jelentős részének megrendült a hite.
  • A neo-modernizmus tehát a sátán füstje?
  • Csapongunk, de nem baj. VI. Pál pápa 1972. június 29-én a II. Vatikáni Zsinat utáni egyházi helyzetről ezt mondta: „A Sátán füstje néhány repedésen át behatolt Isten templomába, utat tört magának a kétség, bizonytalanság, problémázás, nyugtalanság, elégedetlenség, szembeszegülés… A kétség belépett a lelkiismeretünkbe.” Igen, ez a neo-modernizmus, ami többek között a felszabadítás teológiájában, meg a párbeszéd teológiájában ölt testet.
  • Ez ön szerint is a szabadkőművesség tevékenységének a hatása?
  • Mondom, hogy csapongunk, szerkesztő úr. Nézze, én elolvastam több írását. Ön keresztény ember. Keresztény, tehát az isteni üzenetre nyitott, megbocsájtó, megértő és engedelmes. Azt is látom, hogy törekszik a megértésre. Hadd kérjem arra, hogy tartsunk most egy kis szünetet, kapcsoljuk ki a magnót, és egy kávé mellett vegyük át, hogy mi is lenne részemről az üzenet. És aztán folytatjuk az interjút. Megengedi?

Katt. Kikapcsolt a magnó. Thomas is kikapcsolta, lement, főzött egy kávét, aztán a padlásszobában folytatta az interjút.

  • Milyen volt a szemlélete a II. Vatikáni Zsinatnak?
  • Pasztorális. Mielőtt ezt megmagyaráznám, beszélek az előkészületekről. A zsinat központi előkészítő bizottságának tagja voltam. Ez a munka nagyfokú teológiai hozzáértést és rendkívüli alaposságot igényelt. Ugyanakkor a bizottság számára rendelkezésre álló idő rendkívül kevés volt, és ezt szóvá is tettük. Teológiai szakemberek szerint egy ilyen hatalmas feladat lelkiismeretes elvégzéséhez legalább egy évtized lett volna szükséges. Ennek ellenére előkészítettünk hatvankettő tervezetet. Ezek a mai kor követelményeinek messzemenően megfelelő reformjavaslatokat tartalmaztak, amelyek az ortodox tanítással teljes összhangban voltak. Nem kerültek szembe egyetlen dogmával sem. Mégis azt mondom, hogy pasztorális jellegű volt a zsinat, mivel a szentatyával és az előkészítő zsinati atyákkal közösen azt határoztuk el, hogy lelkipásztori célzatú zsinatot tartunk.
  • Miért nem foglalkoztak dogmatikai kérdésekkel?
  • A katolikus teológia rögzíti, hogy a dogma Isten által kinyilatkoztatott igazság, amelyet az Egyház a hívők elé terjeszt, és abban a hívőknek kötelezően hinniük kell. A dogmákat a mindenkori pápa vagy egymagában, vagy valamely egyetemes zsinat dogmatikus határozatát jóváhagyva mondja ki. A pápák nem minden megnyilatkozása dogma, hanem ahhoz négy feltételnek együttesen kell teljesülnie. Dogmáról akkor beszélünk, amikor a pápa az egész Egyház számára, mint legfőbb pásztor, hit dolgában és végérvényesen hirdet ki valamilyen hitigazságot. A II. Vatikáni Zsinat idején nem volt szükség dogmatikai kérdésekkel foglalkozni.
  • Hogyan függ össze a pápai tévedhetetlenség elve és a hitigazság?
  • A pápa a katolikus hit szerint a dogmák kimondásában nem tévedhet, vagyis tévedhetetlenül állapítja meg, hogy az illető igazság benne van az isteni kinyilatkoztatásban. A pápának a dogmák kimondására vonatkozó tévedhetetlensége Krisztus Péternek mondott szavain alapul: „Te Péter vagy, azaz kőszikla. Erre a kősziklára építem Egyházamat, és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta”, mondja Máté 16,18.
  • A sátán felhője mégis megjelent.
  • Megjelent, de fundamentálisan nem befolyásolta az Egyházat. Az Egyház működését viszont igen. Önöknek, liberális amerikaiaknak, és most bocsásson meg, szerkesztő úr, mert nem személy szerint önről, hanem a nagy többséget kitevő olvasóiról beszélek, azt kellene megérteniük, hogy a katolikus hívő a dogmákban a kinyilatkoztató Isten tekintélye miatt hisz; valójában Istennek hisz, aki nem tévedhet és senkit sem téveszthet meg. De mindebből az is következik, hogy nem vétkezik a katolikus hit ellen az, aki akár egy pápának, akár egy egyetemes zsinatnak valamely nem-dogmatikus tanítását nem képes elfogadni, mivel a nem-dogmatikus tanítás mögött nem áll a tanítás tévedhetetlenségét szavatoló isteni garancia.
  • Ezt most az ön helyzetére és álláspontjára is értenünk kell?
  • Természetesen. Világos, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyetlen mondatát sem szabad úgy értelmezni, hogy ellentmondjon valamely korábban kimondott dogmának, hiszen egy dogmát nem lehet visszavonni, hatályon kívül helyezni, mivel minden dogma igazsága mögött isteni garancia áll. Valamint az is világos, hogy aki a II. Vatikáni Zsinat valamely dokumentumát nem fogadja el, mert nem látja világosan, hogyan lehet összeegyeztetni a már kimondott dogmák valamelyikével, nem vét a katolikus hit ellen, hiszen a II. Vatikáni Zsinat egyetlen állítása sem dogma, és az igazság vonalán a dogmának a nem-dogmával szemben feltétlen elsőbbsége van.
  • Érsek úr, ön, aki részt vett az előkészítő bizottság munkájában, végül két zsinati dokumentumot nem írt alá. Az egyik a vallásszabadságról, a másik az ökumenizmusról szól. Miért?
  • Mindkettő a liberális relativizmus terméke. A zsinaton ugyanis nem a központi előkészítő bizottság előzetes tervezeteit fogadták el, hanem az úgynevezett „progresszista”, vagyis liberális frakció szándékosan kétértelmű szövegeit. A liberális teológusok ugyan kisebbségben voltak, de aktív, szervezett kisebbséget alkottak, és olyan teológusok tartoztak közéjük, akiknek a nevét a liberális média világszerte ismertté tette. Liberális felfogású volt többek között Leclerc, Murphy, Congar, Rahner, Küng, Schillebeeckx, Besrat, Cardonnel, Chenu. Ők óriási nyomást gyakoroltak a zsinati atyákra, a mondandójukat a zsinat alatt is erőteljesen támogató liberális sajtó segítségével. Ahogy Schillebeeckx később önleleplező módon fogalmazott: „Kétértelmű kifejezéseket alkalmaztunk a zsinaton, és tudtuk, hogy később mit fogunk azokból levonni.” Mi ez, ha nem a Sátán felhője?
  • Mi az ön álláspontja?
  • Le kell lepleznünk a hamis prófétákat! Az ő „progresszizmusuk” nem abban áll, hogy az örök, változatlan igazságokat új, korunkhoz jobban illő szavakkal, kifejezésekkel próbálnák közvetíteni – hiszen ez helyénvaló, dicséretes tevékenység lenne –, hanem éppen fordítva: az eredetileg ortodox jelentésű, hagyományos szavaknak, kifejezéseknek új, liberális-modernista szellemiségű jelentést adnak, és ilyen értelemben használják azokat. Ennek az alattomos manipulációnak az a nagy veszélye, hogy a megszokottan hangzó szavak miatt a teológiában járatlan tömegek nem gyanakodnak eretnekségre, és így lassanként, észrevétlenül, a hagyományos szavak leple alatt elvégezhető rajtuk a liberális-modernista agymosás. Rengeteg ilyen szó, illetve kifejezés van. Pusztán példaként megemlíthetjük a ‘hit’, ‘kegyelem’, ‘sugalmazás’, ‘szentség’ szavakat, illetve az ‘Isten gyermekeinek szabadsága’ kifejezést, amelyet a progresszisták olyan új értelemben használnak, ami a kinyilatkoztatással összeférhetetlen. A nem egyértelmű szavak közé tartozik a ‘vallásszabadság’ és a ‘párbeszéd’ szó is.
  • dominikánus egyetemi professzor, aki sokat szerepel a sajtóban…
  • … akit téves tanai miatt a Hittani Kongregáció több ízben figyelmeztetésben részesített. Az általa említett „kétértelmű kifejezések” tudatos alkalmazása, majd azok segítségével később a modernista-liberális teológiai konklúziók levonása nyilvánvalóan határozott politikai célt szolgál: a szabadkőműveseknek tett en-gedményt. Nem lehet a II. Vatikáni Zsinat kétféle (progresszista és konzervatív) értelmezését úgy felfogni, mint két, egymással egyenrangú véleményt. A progresszisták ugyanis a zsinat szövegeinek a dogmákkal össze nem férő értelmet adnak, meghatározott politikai céllal, ezért a szabadkőművesség „ötödik hadoszlopának” szerepét játsszák. A konzervatív tábor úgy jár el, ahogy katolikus teológusnak el kell járnia: minden szöveget a már kimondott dogmákkal összhangban értelmez. Vagyis nem két katolikus nézet áll egymással szemben, hanem az ortodoxia és az eretnekségre hajló heterodoxia.
  • Hová vezethet ez az út?
  • Századunk eleje óta tart ez a keserves történet. A szabadkőművesség megcélozta a világhatalmat, és mindenki ellen fellép, aki a vetélytársa lehet. Természetesen a legnagyobb ellenfele a római katolikus Egyház, amely a helyes út igéjét hirdeti. A szabadkőművesek ezért belemarnak az Egyház testébe. Olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek a kívülállókat állásfoglalásra, a kételkedőket eltávolodásra kényszerítik. Ilyen a papi nőtlenség, a női papok, a homoszexualitás, az egyneműek házasságának kérdései. Ezek az Egyházban hitigazságokkal lezárt kérdések.
  • Hogyan kell gondolkodni a vallásszabadságról?
  • Nem mondja ki világosan a vallásszabadságról szóló zsinati nyilatkozat, hogy bár az ember külsőleg nem kényszeríthető, de erkölcsileg köteles szilárdan hinni, vagyis igaznak tartani mindazt, amiről felismeri, hogy Isten által kinyilatkoztatott tanítás. A vallásszabadságról szóló nyilatkozat helyesen értelmezve gyakorlatilag azt jelenti, hogy az Egyháznak nem kényszerítenie, hanem tanításával meggyőznie kell az embereket. Erre a tanításra az Egyház krisztusi parancsot kapott: „Elmenvén tanítsatok minden népet.” (Mt 28,19) A katolikus Egyház tehát a II. Vatikáni Zsinatra hivatkozva nem függesztheti fel a missziós tevékenységét, nem mondhatja azt, hogy nem akar tanítani. A tanítás nem kényszer, hanem felvilágosítás. De mindez nincs benne a zsinati dokumentumban, amely így kétértelmű.
  • Ha jól értem, a kényszerítés és a tanítás tartalmát kellett volna tisztázni.
  • Így van. A kétértelműség kiküszöbölése érdekében Ottaviani bíboros, a Hittani Kongregáció akkori vezetője a zsinaton azt javasolta, hogy „vallásszabadság” helyett „vallási tolerancia” álljon a szövegben. Azért javasolta, mert ez röviden, tömören kifejezi mind a két szempontot: a külső kényszerítéstől való mentességet, de azt is, hogy az Egyház csak tolerálja, vagyis eltűri, de nem tartja kívánatosnak a vallások különbözőségét, nem mond le a Krisztustól kapott feladatáról, az igazság hirdetéséről. Az Egyháznak ugyanis nincs joga pozitíve azt hirdetni, hogy mindenki szabadon választhat magának vallást. A kinyilatkoztatásban való hit aktusának ugyan minden külső kényszertől mentesnek kell lennie, de az ember erkölcsileg kötve van: köteles elfogadni, értelmével igaznak tartani mindazt, amit világosan felismer, mint Istentől kinyilatkoztatott igazságot. A vallási türelem viszont azt jelenti, hogy az Egyház nem akarja megakadályozni a jóhiszeműen tévedő embereket abban, hogy a lelkiismeretük szerinti vallást kövessék.
  • Ottaviani javaslatát azonban elutasították. Erről lehetett akkoriban és azóta is olvasni.
  • Így van. Ekkor én azt indítványoztam, hogy a zsinat határozza meg pontosan a „szabadság” és az „emberi méltóság” fogalmát, és ezzel szüntesse meg a kétértelműséget. Ezt arra hivatkozva utasították el, hogy ez nem dogmatikai, hanem pasztorális zsinat. Pedig ez csak annyit jelent, hogy nem szándékszik dogmát kimondani, de világos, egyértelmű beszédre nem-dogmatikus szövegek esetén is szükség van. Azt kellett volna egyértelműen tisztázni, hogy a szabadság az emberi személy méltóságához az ember létét illetően tartozik: minden ember minden külső kényszertől mentesen, szabadnak születik. Azonban a jó és a rossz közötti választás szabadsága a szabad akaraton múlik. Ez az akarat, lévén emberi, szükségszerűen tökéletlen. Ugyanakkor Isten, aki végtelenül szabad, sohasem választhat erkölcsi rosszat, mert az ellentmondana végtelen jóságának és szentségének. Az emberi személy méltósága tehát azt követeli meg, hogy az ember a cselekedeteiben mindig az erkölcsi jót válassza, vagyis mindig igaznak tartsa azt, amit – legjobb tudása szerint – Isten kinyilatkoztatott. Végül is a ködösítés miatt nem írtam alá a dokumentumot.
  • Ha nem teológiai megközelítésben vizsgáljuk ezt a kérdést, hanem megcsapva a Sátán füstjétől, hogyan is kell kevésbé tudományosan szemlélni ezt a kérdést?
  • Nem lehet a vallást úgy szemlélni, mint a ruhát. Felveszem, lecserélem, eldobom, kitisztíttatom. A liberális megközelítés azt sugallja, hogy az egyén szabadságához fűződő civil jog vallást választani magunknak. Ma katolikus vagyok, holnap kálvánista, holnapután sintoista. Krisztus nem azt mondta, hogy tessék, válasszatok!
  • Mi a helyzet az igazságok hierarchiájával?
  • Ez is a progresszivisták, vagy nyíltan mondjuk ki, a szabadkőművesek működésének tarthatatlanságára irányítja a figyelmet. Kitalálták, és nyomást gyakorolva bevitték a szövegbe, hogy vannak szintkülönbségek az isteni igazságok között. A Szentháromságra vonatkozó hitigazságok például magasabb osztályba tartoznak, mint a szentségekre vonatkozók. Azt a monolit rendszert akarják ezzel szétverni, amely minden igazságot egyenrangúnak fogad el, hiszen mindegyik isteni. És ha szétfeszítették a rendszert, belép a Sátán, hogy pusztítson.
  • Az Egyház Krisztustól kapott megbízást, nem a hamis prófétáitól. Mit szólna, ha ez lenne az írásom címe?

Először hallatszik hosszabb szünet a magnószalagon.

  • Azt hiszem, megértette az üzeneteimet. De itt van még az ökumenizmus kérdése is. Alapvető tévedés, hogy minden vallás alkalmas eszköze az üdvösségnek. Dogmatikus igazság ugyanis, hogy „az Egyházon kívül nincs üdvösség”, ami természetesen nem jelenti azt, hogy mindenki elkárhozik, aki úgy hal meg, mint nem-katolikus, hiszen a katolikus Egyházhoz lélekben is lehet tartozni: minden jószándékú ember, aki a lelkiismeretét követi, lélekben Krisztus Egyházához, a katolikus Egyházhoz tartozik. De teljesen téves az a következtetés, hogy szükségképpen mindenki „anonim keresztény”, pusztán emberi mivoltából következően, mert az a nem-katolikus, aki a felismert igazság ellen tusakodva utasítja el az isteni kinyilatkoztatást, semmilyen értelemben nem mondható az Egyházhoz tartozónak, de még „anonim kereszténynek” sem. Tehát ezen a címen sem lehet a Krisztus által parancsolt missziós kötelezettséget megkérdőjelezni, vagy a jelentőségét lekicsinyelni, nem lehet a keresztény katolikus világnézet hirdetésétől eltekinteni. A többi vallás a katolikustól lényegesen abban különbözik, hogy nem fogadja el a teljes kinyilatkoztatást. Az pedig nyilvánvaló, hogy objektíve nem segítheti elő senkinek sem az üdvösségét, ha nem hisz valamiben, amit Isten kinyilatkoztatott. Ha jóhiszeműen követ más vallást, és lelkiismerete szerint él, természetesen üdvözül, de nem a saját vallásával, hanem a katolikus Egyházzal való lelki kapcsolata által, hiszen Krisztus csak egyetlen vallást alapított. Mi ezt képviseljük, és ezt nem tudja nekünk megbocsájtani sem az eretnek világ, sem a liberális, sem a kommunista.
  • Mi a véleménye a párbeszéd teológiájáról?
  • A zsinati dokumentumok kétértelműsége következtében sokan összetévesztik a párbeszédet a kompromisszummal. A párbeszéd esetén lehet igent is, meg nemet is mondani a vitapartner felvetéseire. Krisztus is párbeszédet folytatott a Sátánnal, és háromszor is nemet mondott. Az olyan párbeszéd, amelynek során kötelező igent mondani, nem párbeszéd, hanem megalkuvás. A Szovjetunió elnyomása alatt szenvedő kommunista országokban a püspökök sokszor hivatkoztak a kommunistákkal való „párbeszéd” szükségességére a zsinat előtt is, utána is. Ez a „párbeszéd” iskolapéldája volt a megalkuvásnak, az elvtelen kompromisszumnak, amit csak részben mentesít a kommunisták által kifejtett féktelen fizikai-pszichikai terror. Például 1961. március 15-én, hat héttel azután, hogy Kádár, a magyar diktátor mintegy száz személyt letartóztatott azon a címen, hogy a „klerikális reakcióval” szövetkezve „államellenes összeesküvést” szőttek, és a letartóztatottak között szép számmal képviselve voltak katolikus papok is, a magyar Püspöki Kar kibocsájtott egy körlevelet.  Ebben a letartóztatott papokat, gyakorlatilag az akkori magyar katolikus papság színe-javát „az Egyház ellenségeinek” minősítette, mert – a körlevél szerint – „visszaéltek papi hivatásukkal”. Ez a szégyenletes körlevél szemléletesen mutatja, mivé fajul el az olyan „párbeszéd”, amelyben az egyik fél mindig csak igent mond, és nem képes sohasem nemet mondani. Ezeket a példákat, üzeneteket az óceánon túl is érteni kellene.
  • Érsek úr, köszönöm a beszélgetést.
  • Örömmel beszélgettem önnel. És még valamit, akár a magnón kívül. Vagy tudja mit, a magnónak, hátha valaki majd meghallgatja.
  • Parancsoljon.
  • Ön ugye katolikus zsidó?
  • Igen, érsek úr.
  • És magyar.
  • Igen. Honnan tudja?
  • Nagy információs hálózat az Egyház. A KGB csak tanulhat tőlünk.

Jól hallhatóan nevetnek. Az érsek folytatta:

  • Van egy nagy katolikus költőjük, Pilinszky János.
  • Ismerem.
  • Nos, franciául is elérhető. Azt írja, a Mielőtt című versben, hogy „Az Atya, mint egy szálkát, visszaveszi a keresztet”. Nem azt írja, hogy kék, zöld, lila pálcikákból rakjuk össze a keresztet, hanem mindenki a maga kis keresztjével részesül Krisztuséból. Egy kereszt van, szerkesztő úr.

Katt. Thomas az összefirkált printet kezdte keresni apja öreg íróasztalán. A nagy borítékból kiszédült egy régi vágású, A/5-ös méretű szerkesztőségi papír. A Times főszerkesztője, John Cusack írta 1990. június 7-én. „Kedves Bob! Rendkívül érdekfeszítő interjúdat nem tudjuk közölni. Nem aktuális. A honoráriumot utaltuk. Barátsággal: John”.

Vecsernyés Imre: Az interjú

Forrás: librarius.hu