Nyomtatás Nyomtatás

Tanítás a keresztvetésről

Egyértelmű bizonyítékaink vannak a korai atyák írásaiból, hogy a keresztvetés gyakorlata nem késő középkori fejlemény, egyfajta ortodox vagy katolikus „elhajlás”, hiszen az ókeresztény egyház már a második században ismerte és gyakran alkalmazta. A rendelkezésre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy a keresztet eredetileg nem a mai formában „rajzolták” magukra, másokra, vagy bizonyos tárgyakra, hanem a hüvelyk- vagy mutatóujjukkal jelölték meg vele saját homlokukat.

Ezt a patrisztikus irodalomban számtalan utalás tanúsítja, és egyértelműen összefügg a Szentírás bizonyos hivatkozásaival, elsősorban Ezékiel próféta látomásával (Ez 9,1–11), mely szerint az Úr csak azokat kímélte meg öldöklő angyalainak haragjától, akiket – mivel nem vettek részt a bálványimádás utálatosságában – egy kerub a homlokukon megjelölt (a Tau betű kereszt alakú jelével). Ez visszhangzik Szent János apostol jelenéseiben is, ahol ugyanígy menekülnek meg Isten választottjai a végső pusztulástól az ítélet napján (Jel 7,3; 9,4 és 14,1).

Minden mozdulatunk előtt” – írja Tertullianus (160–240) – „jövés-menésünk során, amikor lábbelinket és ruhánkat fölvesszük, amikor mosakszunk, amikor étkezünk, amikor meggyújtjuk lámpásainkat, fekve vagy ülve, minden közönséges foglalatosságunk közepette homlokunkat megjelöljük a kereszt jelével” (De corona, cap. 3). Más atyáktól tudjuk, hogy a keresztények között nemcsak a homlok megjelölése volt elterjedt, de gyakran az ajkukat (Jeromos, Epitaphium S. Paulae) és szívüket is (Prudentius, Liber Cathemerinon, VI, 129) hasonlóképpen áldották meg (ez a hármas áldás ma is szokásban áll az evangélium olvasás előtt, mely a gyakorlat rendkívüli ősiségét mutatja). Egyes szentségek (pl. betegek kenete) és szentelmények (hamvazkodás) kiszolgáltatásakor a pap is ilyen kis kereszteket alkalmaz.

A keresztvetés egyúttal mást és másokat megáldó gesztusként is szolgált. Már Tertullianus úgy beszél a jó keresztény feleségről, mint aki lefekvés előtt megjelöli ágyát a kereszt jelével (Ad uxorem, II, 5). Jeruzsálemi Szent Cirill is megjegyzi a Katekéziseiben: „Ne szégyelljük megvallani a Megfeszítettet! Legyen a kereszt a mi pecsétünk, amelyet ujjaink merészen rajzolnak homlokunkra, és minden más dologban: a kenyérre, amit fogyasztunk, a pohárra, amit kiiszunk, minden jövésünkben és menésünkben; alvás előtt, amikor lefekszünk és amikor fölébredünk; amikor úton vagyunk és amikor megnyugszunk.” (XIII, 36) Természetesen, amikor a megáldandó személy vagy tárgy nem volt „kéznél”, azaz karnyújtásnyira, a keresztvetés közvetlen érintés nélkül a megfelelő irányba fordulva, a levegőbe történt. Erről tanúskodik a III-IV. században Epiphanius (Adversus Hæreses, XXX, 12) és Sozomen (Historia Ecclesiastica, VII, 26).

Ezen a ponton meg kell említenünk az áldozati liturgia ünneplése során használt kis keresztvetéseket is a fölajánlott ajándékok fölött, főleg ami a misekánon alatt hagyományosan alkalmazott meglepően gyakori áldásokat illeti. Egyes elméletekkel szemben ezek nem a nagyon kevéssé ismert pogány áldozati szertartásokból örökölt rámutató gesztusok, de nem is a neurotikus középkori ember túlzásokra hajlamos, kényszeres cselekvésének maradványai. A bizonyítékok valójában arra engednek következtetni, hogy a formájuk és funkciójuk alapján ezek a szentmise szertartásos mozzanatainak legősibb rétegét képezik és már eleve keresztvetések voltak. Azzal a gyakran hangoztatott ellenérvvel szemben pedig, hogy ezek alkalmazása a fölajánlás alatt és a konszekráció előtt még éppenséggel érthető, de a kenyér és bor átlényegülése után Krisztus valóságos testévé és vérévé már teljesen indokolatlanok (minek megáldani a konszekrált színeket?), elég arra utalnunk, ami az Egyház különböző (keleti és nyugati) rítusaira egyetemesen jellemző, tudniillik, hogy az áldozati liturgia sem a szövegek, sem a gesztusok szintjén nem azonosít be egy konkrét pillanatot az átváltoztatásra, hanem a teljes szertartásnak tulajdonít konszekrációs hatékonyságot. Ezen a szertartások szintjén nem változtatnak a skolasztikában divatos és teológiailag egyébként nem érdektelen eszmefuttatások sem az átlényegülés pontos időpontjáról (ld. Aquinói Szent Tamás, Summa Theologiae, III, q. 75, a. 7.), főleg azért nem, mert maga az Angyali Doktor is szépséges allegorikus magyarázatot fűz a római kánon közben elvégzett keresztvetésekhez (Summa Theologiae, III, q. 83, a. 5, ad 3.).

Valószínűleg tűnik, hogy a ma közismert nagyobb keresztvetésünk (homloktól mellig és válltól vállig) általános bevezetése a monofizitizmus és monotheletizmus által kiváltott, a IV. századtól a VII. századig elhúzódó hitviták közvetett eredménye. A hüvelykujj vagy az egyetlen mutatóujj használatát jelképes okokból fokozatosan fölváltotta a két ujj (a mutató- és a középső ujj, illetve a hüvelykujj és mutatóujj) mint Krisztus két elválaszthatatlan, de keveredés nélkül egyesült természetének és két teljes értékű (isteni és emberi) akaratának nyilvános kifejezése (és megvallása). Figyelembe véve, hogy a kereszt megrajzolásához már nem egy, hanem két ujjat használtak, az üldözések kora után már rejtőzködni sem kellett és látható módon akarták igazhitűségüket bizonyítani, logikusnak tűnik, hogy egy szélesebb gesztussal, nagyobb mozgással kössék össze a keresztvetést. Valamivel később a keleti keresztények nagyobb része már három ujjat használt: a hüvelyk-, mutató- és középső ujjat, míg a gyűrűs és kisujj vissza volt hajtva a tenyéren. Az előbbiek a Szentháromság-Egy Isten három személyét jelölték, míg az utóbbiak a Krisztusban keveredés nélkül egyesült két természet vagy akarat szimbolizálására szolgáltak. Ugyanakkor, ha a papok nem magukat, hanem más embereket vagy tárgyakat áldottak meg, ujjaikat úgy tartották, hogy megformálják vagy az ICXC (Iesous Christos) Krisztus monogramot, vagy a görög IXC kezdőbetűket, ami a Jézus Krisztus, Üdvözítő (Iesous Christos Soter) rövidítése.

A keresztény ikonográfia legkorábbi emlékei azt látszanak igazolni, hogy a két (mutató és középső) ujjal vetett kereszt képviseli az ősibb és általánosabb gyakorlatot, melyet például Oroszországban egészen a XVII. századig, Nikon pátriárka reformjáig megőriztek. Amikor a pátriárka bevezette a három ujjas keresztvetést, ez egyházszakadáshoz vezetett, mert az ún. óhitűek (sztaroverci) mereven elutasították az újítást.

A források ugyan gyérek és nem egyértelműek, de úgy tűnik, hogy eleinte a nyugati keresztények is úgy jelölték meg magukat a kereszt jelével, mint a keletiek többsége, azaz a hüvelyk-, mutató- és középső ujjukkal rajzolták magukra a megváltás jelét, míg a gyűrűs és kisujjukat visszahajtották a tenyerükre. Európa egyes területein, elsősorban a mediterrán régióban ma is ez az általános gyakorlat – Itáliában például talán éppen a VII. századtól a IX. századig különösen erős bizánci hatásra. Arrafelé ugyancsak elterjedt szokás, hogy a keresztvetés után ajkukhoz érintik – megcsókolják – a hüvelyk- és mutatóujjuk fölső percével megformált apró keresztet. A keresztvetést követő csóknak megvannak a liturgikus párhuzamai is, ugyanis néhány érett középkori miserítusban a rubrikák szerint a celebráns az oltárhoz való fölmenetele után, de még az introitus előtt keresztet rajzolt az oltárra, majd annak helyét csókkal illette (mint ahogy egyébként akár mást is, pl. az oltárkeresztet, az evangéliumoskönyvet vagy a misekönyvet a kánonképnél).

Valószínű, hogy a keresztvetés közben az oldalirányú mozgás is keleti módra, eleinte jobbról balra haladva történt, ezt diktálná a liturgiában általános „jobbkéz szabály” is, melynek lényege, hogy a jobb oldal (kéz és láb) mindig elsőbbséget élvez a ballal szemben. Bizánci rítusú barátaimtól hallottam, hogy mivel a szent liturgia alatt a nép felé forduló pap a nyugaton is szokásos rend szerint, vagyis föntről lefelé, balról jobbra rajzolja a keresztet a hívek irányában, ők nem tesznek mást, mint egyszerűen lekövetik az áldó mozdulatot. Ezek szerint tehát innen eredeztethető, hogy a hívek – letükrözve a papi gesztust, a vízszintes irányú mozgást jobbról balra haladva végzik el. Bármit is gondolunk erről az elméletről, bizonyítékunk van arra, hogy a nyugati kereszténység liturgikus gyakorlatában is élt a keresztvetés ma egyértelműen keletiként fölfogott sorrendje; például az észak-angliai York misszáléjának rubrikái szerint a celebráns a Miatyánkot követő ún. embolizmus (Libera) alatt a paténával bizánci módra vetett magára keresztet (azaz a jobb válltól haladva a bal felé).

Az érett középkorban – talán egy-két elszigetelt kivételtől eltekintve – már biztosan általános a mai latin gyakorlatból ismert balról jobbra haladó mozdulat, melyhez természetesen – mint a liturgikus gesztusok szinte mindegyikéhez – születtek allegorikus, lelki magyarázatok. A sokféle értelmezés közül itt most csak egyet idézünk az angliai Syon kolostor (Isleworth, Middlesex) Brigitta-rendi apácáinak „Myroure of Our Ladye” (Miasszonyunk tükre) című, XV. századi, lelki olvasmányokat tartalmazó könyvéből: „És akkor jelöld meg magadat a szent kereszt jelével, hogy elűzd magadtól a gonoszlelket minden csalárdságával együtt! Mert, amint Aranyszájú Szent János mondja, a gonoszlelkek bárhol meglátják a kereszt jelét, elmenekülnek onnan, mert úgy félik azt, mint a botot, amellyel elverik őket. Önmagad megáldása során a kezeddel kezd a fejedtől lefelé, majd a baloldalon, és hidd, hogy a mi Urunk, Jézus Krisztus a Főtől indulva szállott alá, vagyis az Atyától jött a földre szentséges megtestesülése által, a földről pedig balra ment, vagyis keserűséges kínhalála által az alvilágra szállt, onnan azután dicsőséges mennybemenetele által fölment Atyjának jobbjára.”

Valószínűsíthető, hogy a keresztvetéseket már a korai időktől kezdve kísérték bizonyos szövegek, invokációk, áldó formulák, attól függően, hogy milyen keresztvetésről volt szó és pontosan milyen kontextusban. Ez nyilván abból következik, hogy a szentségi üdvrendben, a szentségek és szentelmények kiszolgáltatásakor általános jelenség az anyag (konkrét, fizikai jel) és a forma (kísérő, létesítő erejű igék) összekapcsolása. Volt, ahol a jel használata kívánta meg a szavak hozzákapcsolását, hiszen segítettek annak tudatosításában, hogy mi miért történik, ráadásul az Isten nevét segítségül hívó igék hatékonyságot kölcsönöztek a gesztusoknak, de arra is bőven akad példa, hogy az áldásban, könyörgésben elhangzó szövegek kívánták meg a látható, külső jelet, melytől szintúgy a kegyelemközlés hatékonyságának növelését remélték. Ennek megfelelően a rendelkezésre álló források többféle invokációt megőriztek: „A Krisztus jele”, „Az élő Isten pecsétje”, „Jézus nevében”; „A Szentháromság nevében”, „A mi segítségünk az Úr nevében”, „Istenem, jöjj segítségemre” stb. A legelterjedteb formula nyugaton: „Az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében”, keleten pedig az a fohász, amelyet mi, latinok is megőriztünk a nagypénteki liturgiában: „Szent Isten, szent erős, szent halhatatlan, irgalmazz nekünk!”

A keresztvetéseket a szerint is lehet osztályozni, hogy a hívek jámbor bugalomból magukat jelölik meg vele, vagy a papok (és más szolgálattevők) liturgikus környezetben alkalmazott gesztusként alkalmazzák. Az első esetben természetesen nincs sok értelme a túlszabályozásnak, és tanácsos az emberemlékezetet meghaladó helyi szokásokat is tiszteletben tartani, az utóbbi esetben azonban rubrikális előírások által szabályozott cselekvésről van szó, így méltányos és üdvös a hatályos előírásokat betartani (és betartatni). A papi áldások tekintetében a nyugati hagyomány kétféle kéztartást ismer, a valószínűleg ősibb kétujjas áldást: vagy a mutató- és középső új egyenes összeszorításával, vagy úgy, hogy a mutatóujj egyenes, a középső új pedig kissé legörbül (az IC – Iesus Christus – monogramot formálva). Ezt a gesztust látjuk több ikonografikus ábrázoláson és a pápákról készült hagyományos képeken. A másik variáció az, amit a liturgikus könyvek rubrikái előírnak úgy a papoknak, mint a ministránsoknak: e szerint az áldás nyitott tenyérrel és összeszorított, egyenes ujjakkal történik. A szimbolikus magyarázatok szerint ez Krisztus öt szent sebére emlékeztet bennünket.

A szeminaristák és oltárszolgák képzése során többek között arra is hangsúlyt kellene fektetni, hogy a liturgikus gesztusokat, pl. kéztartásokat rendesen, szabályosan tudják végezni. Jelenleg a keresztvetés előírásos módja a következő: (1) nem latin (hosszú szárú), hanem görög (egyenes szárú) keresztet vetünk magunkra; (2) a nyitott tenyerű, összeszorított ujjú bal kéz a mellkas alsó vonalán nyugszik; (3) a nyitott tenyerű, összeszorított ujjú jobb kéz a fejtől a mellkasig, a bal válltól a jobb vállig haladva írja le a kereszt jelét; (4) mégpedig úgy, hogy a jobb kéz a kereszt alsó szárának megjelölése során nem ereszkedik a mellkasra helyezett bal kéz alá. Ezt nagyon szépen és érthetően illusztrálja az alábbi kép.

Persze a gesztusok és a hozzá kapcsolódó szavak helyes megtartása mellett legalább olyan fontos a mögöttes lelki tartalom is. Az ókeresztény egyházban már teljesen elterjedt – így valószínűleg apostoli eredetű – szokást megtartva belehelyezzük magunkat egy közel kétezer éves hagyomány sodrába (amit a protestánsok közül még a lutheránusok és az anglikánok is tiszteletben tartanak és használnak). Keresztvetéskor a megváltás jelét vesszük magunkra, hiszen e jelben van a mi üdvösségünk. E jeltől betegesen retteg és szűkölve menekül ősi ellenségünk, a hazug kígyó, a lelkek pusztulását kereső ordító oroszlán. A liturgikus (allegorikus ihletésű) magyarázatok valamelyikét – pl. a fönt idézett Brigitta-rendi apácáknak ajánlottat – észben tartva igyekezzünk mélyebb lelki tartalommal megtölteni a mozdulatsort! A keresztvetés nem üres gesztus, hanem egyrészt imádság, másrészt (főleg, ha a keresztségünk malasztjára emlékeztető szenteltvíz használata is kíséri) valódi szentelmény, amely a megfelelő lelki dispozíciók megléte esetén kegyelemközlő erővel rendelkezik.

Forrás: Alácsi Ervin atya