A Szent X. Piusz Papi Testvériség általános elöljárójának levele a „Traditionis Custodes” kezdetű motu proprio megjelenésének alkalmából:
Ennek a szentmisének, a mi szentmisénknek, olyannak kell lennie számunkra, mint az evangéliumi drágagyöngynek, miért készek vagyunk lemondani mindenről, amiért készek vagyunk mindent megadni.
Kedves tagjai és barátai a Szent X. Piusz Papi Testvériségnek!
A Traditionis Custodes kezdetű motu proprio és az ahhoz csatolt kísérőlevél mélységes felzúdulást keltett az úgynevezett hagyományhű mozgalomban. Megállapíthatjuk, egészen észszerűen, hogy a folyamatosság olvasatának korszaka, annak mellébeszéléseivel, délibábjaival, nyakatekert erőfeszítéseivel gyökeresen véget ért – egy 
hatalmas hullámmal eltöröltetett. Világos és egyértelmű rendelkezései nem érintik közvetlenül a Szent X. Piusz Papi Testvériséget. Mindazonáltal alkalmat adnak arra, hogy mélyen átgondolhassuk az általa kialakított helyzetet. Ehhez szükséges hátralépni, és feltenni magunknak az új, s mégis régi kérdést: Miért még mindig a trienti szentmise a viszály almája ötven év eltelte után is?
Mindenekelőtt emlékeznünk kell, hogy a szentmiseáldozat az időbeli kiterjesztése a valaha volt legnagyobb összecsapásnak: az Isten országa és a sátán országa közötti harcnak. Ez a harc áldott Urunknak kálváriai győzelmében csúcsosodott ki. Ezért a harcért, és ezért a győzelemért testesült meg. Mivel Urunk győzelme kereszthalála által, és drágalátos Vérének ontása által történt, megérthető, hogy ennek állandósítása is összecsapásokkal és ellentmondásokkal megjelölt. Minden katolikus hivatalos ebbe a küzdelembe. Urunk emlékeztetett minket erre, mikor azt mondotta, azért jött, hogy a világba „kardot hozzon” (Mt X: 34). Nem meglepő tehát, hogy a szentmise, mely Urunknak engesztelő áldozata általi végső győzelmét a bűn felett tökéletesen megjeleníti, maga az ellentmondás jelévé lesz.
De miért lett a szentmise az ellentmondás jelévé magán az Anyaszentegyházon belül? A válasz egyszerű és egyre világosabb. Ötven év elteltével a választ megerősítő különféle dolgok nyilvánvalóvá váltak minden tájékozott katolikus előtt: a trienti szentmise a keresztény életnek – és ennek következtében a Katolikus Egyháznak – olyan felfogását fejezi ki és közvetíti, amely teljességgel összeegyeztethetetlen a II. Vatikáni Zsinaton kialakított egyháztannal. A probléma nem egyszerűen liturgikai, esztétikai, vagy pőrén gyakorlati. A probléma egyszerre doktrinális, morális, spirituális, egyháztani és szertartástani. Dióhéjban egy olyan probléma, mely az egyházi élet minden vonatkozását kivétel nélkül érinti. A hit kérdéséről van szó.
Az egyik oldalon van minden idők szentmiséje. Ez egy olyan Egyház középpontja, mely dacol a világgal és biztos győzelmében, mert csatája nem kevesebb, mint annak a csatának folytatása melyet áldott Urunk folytatott a bűnnek és a sátán országának megsemmisítéséért. A szentmise által s a szentmisén keresztül hívja seregének soraiba Urunk a katolikus lelkeket, megosztva általa velük keresztjét s győzelmét is. Mindebből a keresztény élet alapvetően katonás felfogása következik, melyet két sajátosság jellemez: az áldozatos lelkület, és a rendíthetetlen természetfeletti remény.
A másik oldalon áll VI. Pál miséje. Ez egy olyan Egyház hiteles kifejeződése, mely összhangba akar kerülni evilággal, és annak igényeihez kíván alkalmazkodni. Ez egy olyan Egyházat képvisel, amely végelemzésben nem tartja többé szükségesnek az evilággal való küzdelmet, mivel nem talál már benne semmi kivetnivalót. Egy olyan Egyházat jelenít meg, melynek már nincs mondanivalója a világnak, mivel már a világ hatalmasságaira hallgat. Ez egy olyan Egyház, mely már nem igényli áldott Urunk keresztáldozatát, mivel már elvesztette a bűn fogalmát, és nincs többé miért engesztelni. Egy olyan Egyház áll itt, mely már nem tartja többé küldetésének Urunk, Jézus Krisztus egyetemes királyságának helyreállítását, mivel most már egy olyan, jobbnak nevezett földi világ építéséhez kíván hozzájárulni, mely még szabadosabb, még egyenlősdibb, még környezettudatosabb, és – mindezek tetejébe – csupán tisztán emberi eszközökkel törekszik erre. Ehhez a humanista küldetéshez, melyre elkötelezték magukat az egyházfik, szükségszerűen egy olyan liturgia illeszkedik, mely ugyanannyira humanista és a szakralitás mindenféle fogalmától megfosztott.
Ez az elmúlt ötven év óta húzódó csata folyó év július tizenhatodikán egy igen jelentős fordulópontjához ért, mely csata nem pőrén két rítus között zajló háború: ez valójában a Katolikus Egyház és a keresztény élet két különböző és ellentétes felfogása közötti háború – olyan felfogások között, melyek teljességgel kibékíthetetlenek és összeegyeztethetetlenek egymással. Szent Ágoston gondolatát alkalmazva mondhatjuk, hogy a két mise két várost épít: minden idők szentmiséje a keresztény várost szépíti; az új mise egy humanista és szekuláris várost óhajt szolgálni.
Mivel megengedte ezt a rosszat a mindenható Isten, e rossz nagyobb jót szolgál. Először is számunkra, akiknek meg nem szolgált jó szerencsénk van ismerni a trienti szentmisét, és akik gyarapodhatnak általa. Olyan kincs birtokában vagyunk, melynek értékét nem mindig becsüljük meg, és amelyet talán sokszor pőre megszokásból őrizünk. Amikor valami értékeset megtámadnak vagy megvetnek, arra indíttatunk, hogy annak valódi értékét még jobban megbecsüljük. Szolgálja a július tizenhatodikai hivatalos szöveg keményszívűsége által kiváltott „sokk” a trienti szentmiséhez való ragaszkodásunk megújítását, elmélyítését és újrafelfedezését! Ennek a szentmisének, a mi szentmisénknek, olyannak kell lennie számunkra, mint az evangéliumi drágagyöngynek, miért készek vagyunk lemondani mindenről, amiért készek vagyunk mindent megadni. Aki nem kész vérét ontani ezért a szentmiséért, az nem méltó arra, hogy bemutassa! Aki nem kész arra, hogy mindent feladjon a megvédéséért, nem méltó arra, hogy részt vegyen rajta!
Ez legyen az első reakciónk ezekre az eseményekre, melyek nemrég megrázták a Katolikus Egyházat. Reakciónknak – akár katolikus papként, akár katolikus laikusként – azonban mélyebbnek és szélesebb körűnek kell lennie a mindez idáig megjelent vérszegény és sokszor reménytelen megnyilatkozásoknál.
Áldott Urunknak minden bizonnyal más célja is van azzal, hogy megengedte ezt az újabb támadást a trienti szentmise ellen. Senki sem vonhatja kétségbe, hogy az elmúlt években számos pap és világi hívő fedezte fel ezt a szentmisét, amin keresztül – új lelki és erkölcsi látóhatárral találkozván – feltárultak a lelkük megszenteléséhez vezető kapuk. A szentmise elleni legutóbbi támadás arra kényszeríti ezen lelkeket, hogy mindannak, mit megtaláltak, levonják az összes következményét: választaniuk kell – a már rendelkezésükre álló összehasonlítás és különbségtétel minden eleme segítségével –, amely lelkiismereti kötelessége minden jól tájékozott katolikusnak. Sok lélek fontos választás előtt áll, mely sorsdöntő választás hitüket érinti, mivel – hangsúlyozzuk még egyszer – a szentmiseáldozat a doktrinális és morális világ – vagyis a teljes hitletétemény – legfelsőbb fokú kifejeződése. Ezért a kérdés a katolikus hit teljességének választása a katolikus hit által: választása Urunknak, Jézus Krisztusnak keresztjével, áldozatával és egyetemes királyi mivoltával egyetemben. Ez drágalátos Vére választásának kérdése, a Keresztre feszített mindhalálig való teljes, szigorú és következetes követése választásának kérdése.
A Szent X. Piusz Papi Testvériség kötelessége segíteni mindazon lelkeket, akik jelenleg megrémültek és zavartak. Először is kötelességünk felmutatni nekik azt a bizonyosságot, hogy a trienti szentmise sohasem fog eltűnni a föld színéről. Ez a remény feltétlenül szükséges jele. Ezen túlmenően mindannyiunknak – akár papok, akár világi hívek vagyunk – meleg segítő kezet kell nyújtania számukra, mert ki nem vágyik megosztani az általa élvezett gazdagságot, az igazán birtoklását sem érdemli. Csak ily módon szerethetjük valóban a lelkeket, és mutathatjuk meg szeretetünket Egyházanyánk iránt. Minden lélek, kit megnyerünk áldott Urunk keresztjének, és ama mérhetetlen szeretetnek, amit áldozata révén kinyilvánított, az Egyháza számára és azon szeretet számára igazán megnyert lélek lesz, mely élteti azt, s melynek minket is éltetnie kell, különösen ebben a helyzetben.
A Fájdalmas Boldogasszonyra bízzuk ezen szándékainkat. Hozzá intézzük könyörgéseinket, mivel senkit sem hatott át mélyebben Nagyasszonyunknál Urunk, Jézus Krisztus áldozatának és kereszten aratott diadalának misztériuma. Senki sincs hatalmasabb Máriánál, ki bensőségesebben egyesült volna valaha is Fia kínszenvedésével és győzelmével. Akkor helyezte anyai kezébe áldott Urunk az egész katolikus Anyaszentegyházat. Ezért bízatott rá a Katolikus Egyház legdrágább kincse is: Urunk, Jézus Krisztus testamentuma – a szentmiseáldozat.
Menzingenben, 2021. július 22-én,
Szent Mária Magdolna ünnepén.
Don Davide Pagliarani, általános elöljáró
Forrás: fsspx.hu
Kapcsolódó cikkek:
Legolvasottabb írások1344 times!
