A „Traditionis custodes” érvényessége (avagy érvénytelensége?)

A következőkben felsorolunk néhány jelentősebb szempontot (a teljesség igénye nélkül), melyek alapján a Motu proprio rendelkezésének érvényessége erősen megkérdőjelezhető:

  1. magasabb hierarchiájú irat ellenében rendelkezik – ezért biztosan érvénytelen
  2. belső ellentmondást tartalmaz – ezért biztosan érvénytelen
  3. kitűzött céljának bizonyíthatóan nem felel meg – ezért feltétlenül értelmetlen
  4. ellenkezik az Egyház mindenkori joggyakorlatával – ezért biztosan érvénytelen
  5. jogalapul hamis hivatkozást tartalmaz – ezért biztosan érvénytelen
  6. túllépi saját jogkörét – ezért feltehetően érvénytelen
  7. burkoltan eretnekséget tanít – ezért biztosan érvénytelen
  8. pozitív rendelkezés helyett negatív normát állít – ezért feltehetően érvénytelen

Előzetesen megállapíthatjuk, hogy Ferenc pápa „Traditionis custodes” kezdetű Motu proprioja érvénytelen és a benne foglaltak gyakorlása jogsértő az alább kifejtett okok miatt:

1. magasabb hierarchiájú irat ellenében rendelkezik:

Mivel lehetetlen, hogy egy alacsonyabb rangú irat egy magasabb rangút hatályon kívül helyezzen vagy korlátozzon, – lévén Ferenc pápa jelen rendelkezése Motu prorpio, az általa érvényteleníteni kívánt határozat pedig egy magasabb besorolású apostoli konstitúció – ezért mindazon rendelkezés amely a korábbi »Quo primum«-mal ellentétes értelmű, automatikusan érvényét veszti még akkor is, ha az utóbb keletkezett dokumentum magának érvényességet, az őt megelőző irat(ok)nak pedig érvénytelenséget kíván biztosítani. („Őszentsége V. Pius pápa QUO PRIMUM kezdetű apostoli Konstitúciója a római misekönyv mintakiadásához”; vs. „Ferenc pápa Traditionis custodes kezdetű, motu proprio kiadott apostoli levele az 1970-es reform előtti római liturgia használatáról”.)

2. belső ellentmondást tartalmaz:

A Motu proprio belső ellentmondást tartalmaz, azaz a rendelkezései nem hajthatóak végre anélkül, hogy az azt foganatosító önmagával ellenkezésbe ne kerülne.

Az 1-es cikkely így fogalmaz: »1. cikk. A Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápák által kihirdetett liturgikus könyvek, a II. Vatikáni Zsinat határozatainak értelmében, a római rítus lex orandijának egyetlen kifejeződési formáját jelentik.” Ez a tiltás eleve kategorikusan kizárja más liturgikus könyvek (így a korábbi misekönyvek, nevezetesen az 1962-es misekönyv) használatát, ugyanakkor ennek már rögtön a Motu proprio következő, 2-es cikkely teljes mértékben ellentmond: „2. cikk. A megyéspüspöknek mint a rábízott részegyházban az egész liturgikus élet irányítójának, előmozdítójának és őrzőjének [5.] a kötelessége, hogy a liturgikus ünneplést szabályozza saját egyházmegyéjében. [6.] Ezért az ő kizárólagos hatáskörébe tartozik az 1962-es Missale Romanum használatának engedélyezése az egyházmegyében, követve az Apostoli Szentszék útmutatásait.

Mivel lehetetlen valamit egyszerre megtiltani és engedélyezni; ezért – és mert a szöveg joghatósága önmagában értelmezhetetlen – nem lehet érvényes sem az abban foglalt tiltás, sem pedig az általa megfogalmazott engedmény. Mert vagy az új, a II. Vatikáni zsinat után bevezetett misekönyv a lex orandi egyetlen kifejeződési formája és ez esetben semmilyen más, még az 1962-es misekönyv sem használható; vagy – bizonyos feltételek mellett – használható az 1962-es Missale Romanum, ebben az esetben viszont a zsinat utáni misekönyvek nem képviselhetik a lex orandi kifejeződésének egyetlen formáját.

3. kitűzött céljának bizonyíthatóan nem felel meg:

A Motu proprio kitűzött céljának bizonyíthatóan nem felel meg. A Motu propriohoz a szintén Ferenc pápa által adott kísérőlevél – többek között – így fogalmazza meg a rendelkezés szándékát (az aláhúzással jelölt kiemelések itt is tőlem származnak): „Szent VI. Pál, emlékeztetve arra, hogy a Római misekönyv kiigazításának munkálatait már XII. Piusz megkezdte, kijelentette, hogy a Római misekönyv felülvizsgálata, melyet a legősibb liturgikus források fényében végeztek el, azt a célt szolgálja, hogy az Egyház a különböző nyelveken „egy és ugyanazon imádsággal” forduljon Istenhez, amely kifejezi egységét. [29.] Azt szeretném, hogy ez az egység helyreálljon az egész római rítusú Egyházban.

A II. Vatikáni Zsinat, amikor bemutatja Isten népének katolicitását, emlékeztet arra, hogy „az egyházi közösségen belül léteznek a saját hagyományokkal rendelkező részegyházak, s közben sértetlen marad Péter tanítószékének primátusa, mely a szeretet egyetemes közösségének élén áll, biztosítja a törvényes változatosságot és őrködik afelett, hogy a részleges nemhogy ne ártson az egységnek, hanem inkább szolgálja azt”. [30.] (…) A motu proprióban meg kívántam erősíteni, hogy a püspöknek mint a liturgikus élet irányítójának, előmozdítójának és őrzőjének a kötelessége a liturgikus szertartások szabályozása abban az egyházban, amelyben ő az egység princípiuma. Ezért rátok tartozik, hogy mint helyi ordináriusok egyházaitokban engedélyezzétek az 1962-es Római misekönyv használatát, a jelen motu proprio előírásait alkalmazva. Mindenekelőtt nektek kell azon dolgoznotok, hogy a hívők visszatérjenek az eucharisztia ünneplésének egységes formájához, külön-külön ellenőrizve a misézéshez ezt a Missale Romanumot használó csoportok valóságát.

Elvileg is lehetetlen különböző nyelveken megjeleníteni az egységet úgy, hogy az ember elhagyva az általa ismert nyelvterületet a szentmiséből alkalmasint egyetlen szót sem ért meg (és akkor még nem is szóltunk a gyónás nehézségéről, vagy a többi szentség, a szentelmények és a liturgia egyéb formáinak – pl. zsolozsma – elvi és nyelvi értelmezhetetlenségéről). Különösen bántó és logikátlan ez a rendelkezés ha a szent V. Piusz által kiadott és mindenütt latinul használt misekönyvvel összehasonlítjuk (ismét: ide értve az összes többi, imént felsorolt szerkönyvet is). Ez, vagyis az egységes (és holt, azaz változatlan) nyelv valóban garanciája és kifejezője lehet az Egyház egységének, bátran mondhatjuk tehát, hogy a latinul bemutatott szentmise valóban katolikus – lévén a világ bármely részén élő hívő mindenütt ugyanazt, és ugyanúgy kapja a szentmisében ami által minimális gyakorlással hamar gyakorlatot szerezhet a szentmisébe való gyümölcsöző bekapcsolódásra (ami a vasárnapi és kötelező szentmisehallgatás által egykönnyen teljesíthető).

Ha ehhez hozzá vesszük azt a mindenütt tapasztalható gyakorlatot, hogy a NOM (Novus Ordo Missae, a VI. szent Pál pápa által kiadott misekönyv) bemutatásának szinte templomról-templomra más és más formája van melyek sokszor a felismerhetetlenségig különböznek egymástól, úgy az egységnek ezen Ferenc pápa által óhajtott ideálja még elérhetetlenebbnek tűnik, hiába int Ferenc pápa levelének végén: „Ugyanakkor kérlek benneteket, őrködjetek afelett, hogy minden liturgiát illendően, a II. Vatikáni Zsinat után kihirdetett liturgikus könyvekhez hűen, könnyen visszaélésekké fajuló különcségek nélkül végezzenek.” Mivel a misekönyv rubrikái rengeteg alternatív megoldást kínálnak a misézőnek (ld. a Kyrie előtti bűnbánati imák választékát), ezért (túl az elkerülhetetlen nyelvi különbözőségen) elvileg is lehetetlen ezt az új rítust „egységesen bemutatni”, következésképp eleve kizárt, hogy e sokféle megjelenési forma az egységnek hiteles megjelenítője legyen.

4. ellenkezik az Egyház minenkori joggyakorlatával:

A Motu proprio azon kitétele, mely szerint „a Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápák által kihirdetett liturgikus könyvek, a II. Vatikáni Zsinat határozatainak értelmében, a római rítus lex orandijának egyetlen kifejeződési formáját jelentik” (1. cikk.) az Egyház joggyakorlatában példa nélkül áll, ellenben az Egyház minden időben érvényesnek tartotta mindazon gyakorlatot, amely emberemlékezetet meghaladó (legalább 200 éves) jóváhagyott múlttal rendelkezik. E gyakorlatot a „Quo primum” apostoli konstitúció maga is elismétli, mondván: „Egyedül ezt az új rítust szabad használni, hacsak az engedélyt, amely alapján a szentmisét másként mondják, nem legalább 200 éve adta az Apostoli Szentszék a templom alapításakor és megerősítésekor, vagy hacsak nem érvényesült hasonló szokás megszakítatlanul legalább 200 éven keresztül, amely esetekben Mi semmiképpen sem töröljük el fent említett kiváltságukat vagy szokásukat.” (hasonló értelmű a konstitúció záró rendelkezése is: ld. 5. pont).

Ellentétben a fentiekkel, a Traditionis custodes 4-es cikkelye kimondja a halálos ítéletet a hagyományos, trienti rítus felett amikor így fogalmaz:

„4. cikk. A jelen motu proprio közzététele után felszentelt papoknak, akik az 1962-es Missale Romanummal kívánnak misézni, hivatalos kérelmet kell benyújtaniuk a megyéspüspökhöz, akinek az engedély megadása előtt konzultálnia kell az Apostoli Szentszékkel.”

Bennfoglaltan ez ugyanis azt jelenti, hogy az utolsó olyan, a Motu proprio kihirdetéséig felszentelt pap halálával, aki engedélyt kap a régi rítus bemutatására (ami a MP-ra hivatkozva bármelyik pillanatban megtagadható!) végleg megszűnik a régi rítus használatának minden lehetősége (már amennyiben a Motu proprio jogilag érvényes és kötelező volna).

Továbbá a szent V. Piusz pápa által a „Quo primum” apostoli konstitúcióval kibocsátott misekönyv egy olyan szerves fejlődés része amely a korábbi liturgikus gyakorlat élő folytatója; minden későbbi változtatás amely e misekönyvön történt (egészen szent VI. Pál pápáig) csak annak járulékos részeit érintette, azonban lényegi részein nem változtatott. Így 1570 óta a VIII. Kelemen pápa által 1604-ben, a VIII. Orbán pápa által 1824-ben, a XIII. Leó pápa által 1884-ben, az XV. Benedek pápa által 1920-ban és a XXIII. János pápa által 1962-ben eszközölt változások érintetlenül hagyták a szentmise lényegi szerkezetét; mindegyik a trienti szent zsinat rendelkezései alapján, és a „Quo primum” szellemében végezte módosításait (mind a trienti zsinatra való hivatkozás – már a címlapon –, mind a „Quo primum” szövege egyaránt megtalálható ezen misekönyvekben).

Ellenben az új misekönyv szakít az Egyház közel 1500 éves hagyományával és valóban „új” rítust kreál: nem a meglevőt alakítja, hanem annak lényegi részeit részben elhagyja, részben lecseréli, illetve átalakítja; mivel pedig – amint erre Ferenc pápa is hivatkozik – a lex orandi, lex credendi értelmében „az imádság módja a hit kifejezése”, ezért bátran állíthatjuk, hogy pl. a felajánlási szövegek radikális lecserélésével az új lex orandi már egy új és más lex credendi kifejezője. Ezen „új hitben” a szentmise nem annyira áldozat mintsem inkább lakoma – a felajánlást egyszerű zsidó asztali áldással helyettesítették, ezáltal a pap már nem Jézus Krisztus szent testét és vérét ajánlja fel az Atyának, hanem kenyeret és bort; a szentmise áldozati jellegének háttérbe szorulása egyúttal annak érdemszerző voltáról is elfordítja a figyelmet, ezzel egészen más viszonyt sugall a szentmise és a hívő ember között, amely az „aktív részvétel” teljes félreértéséhez vezet. Ha a hívő már nem az áldozatnak, hanem egyre inkább a lakomának akar „aktív részese” lenni, akkor ezzel lemond arról, hogy üdvösségén munkálkodjék és erre az Istentől a szentmisében neki adott malasztot érdemszerzően használja, ezzel súlyosan visszaélve Isten türelmével és vakmerően elbizakodva Isten irgalmában (ld. 7. pont).

Hogy ez milyen viszonyban áll a katolikus hittel, illetve annak tisztaságával, annak illusztrálására álljon itt egy idézet: „Mivel a mise gonosz dolog és Isten utálja (szó szerint: ellenséges vele szemben), mert olyanként mutatják be mint áldozatot és érdemszerző művet, ezért (a szentmisét) meg kell szüntetni. Nincs helye kérdésnek vagy kételynek, egyedül csak annyit kell kérdezned, vajon Istent imádnod kell-e? Ebben a dologban mind egyek vagyunk, miszerint a privátmiséknek* véget kell vetni – ahogyan erről már írtam is – és azt akarom, hogy az egész világon betiltsák és egyedül a közönséges evangélikus misét ünnepeljék (tartsák).” (Luther összes művei Weimari Kiadás; D. Martin Luthers Werke, kritische Gesamtausgabe, 10. Band, Dritte Abteilung. Leipzig, Herman Böhlaus Nachfolger, 1905. Prédikáció 1522 március 10.-én, az Invocabit vasárnap utáni hétfőn; 10. kötet, 14. oldal, 24-33. sor) *„sonderliche Messe” alatt Luther a fentebb említett misét, melyet áldozatként és érdemszerzőként mutat be a pap (azaz nép nélkül), tehát a magánmisét érti. Összehasonlítva a szent V. Piusz pápa által kiadott misekönyv és a II. Vatikáni zsinat szellemében használt új misekönyv felajánlási imáit, lehetetlen nem észrevennünk, hogy míg az előbbi az áldozat hiteles megjelenítője, addig az utóbbi szinte teljes mértékben megfelel annak a lutheri romboló akaratnak, amely a szentmisét, mint az üdvösségünk munkálásának fő eszközét mindenestül el akarta törölni a föld színéről. Ez pedig – valljuk be – inkább ijesztő, mintsem dicséretes…

5. jogalapul hamis hivatkozást tartalmaz:

A Motu proprio hamis jogalapra hivatkozik. A kísérőlevélben Ferenc pápa ezt írja:

„Kéréseitekre válaszul meghozom azt a  határozott döntést, hogy hatályon kívül helyezem a jelen motu propriót megelőző összes előírást, utasítást, engedményt és jogszokást, és elrendelem, hogy a II. Vatikáni Zsinat rendelkezéseivel összhangban a Szent VI. Pál és Szent II. János Pál pápák által kihirdetett liturgikus könyveket kell tekinteni a római rítus lex orandija egyetlen kifejeződésének. Ebben a döntésemben megerősít az a tény, hogy a Trentói Zsinat után Szent V. Piusz is eltörölt minden olyan rítust, amely nem büszkélkedhetett bizonyított régiséggel, és az egész latin Egyház számára egyetlen Missale Romanum használatát rendelte el.”

(Ferenc pápa kísérőlevele a „Traditionis custodes” kezdetű Motu proprióhoz) Ferenc pápa fenti kijelentése hamis és félrevezető, ugyanis szent V. Piusz pápa semmiféle – a szentmisével kapcsolatos – korábbi jogszokást nem „törölt el” (amint erre az 4. pontban utaltunk), hanem az általa kiadott misekönyvben a liturgiát a korábbiaktól eltérő, egységes formában rögzítette, megadva annak örök időkre érvényes normatív formáját.

Továbbá: „Hogy az Egyház összhangját és egységét előmozdítsák, tiszteletre méltó elődeim, Szent II. János Pál és XVI. Benedek – atyai gondoskodással azok iránt, akik egyes térségekben a II. Vatikáni Zsinat által kívánt reformot megelőző liturgikus formákhoz ragaszkodtak – megadták és szabályozták a Szent XXIII. János által 1962-ben kiadott Római misekönyv használatának lehetőségét. [3.]” Ugyancsak hamis állítás, mert sem XVI. Benedek 2007-es Motu proprioja (Summorum Pontificum), sem szent II. János Pál pápa engedménye nem jogalkotó, hanem csupán egy létező joggyakorlatot elismerő rendelkezés – lévén a Quo primumban foglaltak sosem vesztették el érvényüket.

Továbbá ezen (rendelkezésünk) folytán, Apostoli hatalmunk erejénél foga, engedélyezzük és mindörökre megengedjük, hogy a szentmise bármely templomban történő énekléséhez vagy olvasásához teljesen ezt a Misekönyvet kövessék ezentúl, a lelkiismeret minden aggálya nélkül, vagy a bármilyen büntetésnek, ítéletnek vagy cenzúrának való kiszolgáltatottság félelme nélkül, szabadon és törvényesen. Sem az elöljárók, sem az adminisztrátorok, kanonokok, káplánok és más világi vagy szerzetespapok, semmilyen címen nem kényszeríthetőek arra, hogy másként mutassák be a szentmisét, mint ahogyan azt Mi megparancsoltuk. Ugyanígy kihirdetjük és elrendeljük, hogy senki nem kényszeríthető vagy erőszakolható ennek a Misekönyvnek a megváltoztatására, és hogy ezen dokumentum nem vonható vissza és nem módosítható, hanem mindörökké érvényes marad, és megőrzi teljes érvényét, a Szentszék megelőző konstitúciói és dekrétumai ellenére is, éppígy bármely tartományi vagy szinódusi zsinat általános vagy különleges konstitúciója vagy ediktuma ellenére, valamint a fent említett templomok távoli és emlékezetet meghaladó rendelkezések által alapított gyakorlata és szokása ellenére is – kivéve amennyiben ezek több, mint kétszáz évesek.” (Őszentsége V. Pius pápa QUO PRIMUM kezdetű apostoli Konstitúciója a római misekönyv mintakiadásához, 1570 július 14.) Olyannyira nem volt szükséges „újra engedélyezni” a szent V. Piusz pápa által adott misekönyv használatát, hogy maga a szent pápa írja a „Quo primum” záradékában:

„Ezért senki nem változtathatja meg ezt az értesítést engedélyünkről, rendeletünkről, rendelkezésünkről, parancsunkról, előírásunkról, engedményünkről, engedélyünkről, nyilatkozatunkról, akaratunkról, dekrétumunkról és tiltásunkról. Bárki is megtenné ezt, tudja meg, hogy a Mindenható Istennek valamint Szent Péter és Pál Apostoloknak haragját vonja magára.”

Még ha egyenlő erejűnek és érvényűnek tételezzük is szent V. Pius pápa és Ferenc pápa egymással szemben álló rendelkezéseit (jóllehet nem azok!), akkor is elgondolkodtató a különbözőség a szent hit őrzésének e kétféle neme: a hit örökkévalóságnak címzett harcos védelme, illetve „a múltat végképp eltörölni” szintén harcos, de a mulandóságba rántó, tiltó parancsszava között.

Lévén a II. Vatikáni zsinat pasztorális, nem pedig dogmatikus zsinat volt, annak egyetlen rendelkezése sem kötelező érvényű (szemben pl. a trienti szent zsinattal, melynek legtöbb határozata egyházi átok terhe alatt minden hívőre nézve kötelező!, l. a 7. pontot). Ezért minden olyan hivatkozás, amely a trienti szent zsinat által szabályozott liturgiát, valamint a II. Vatikáni zsinat, illetve az utána következő ún. „liturgikus reform” egyes változtatásait egyenlő súlyúnak tünteti fel, alapvetően hamis és megtévesztő. Ezzel érvelni súlyosan dilettáns (ami Ferenc pápáról nem feltételezhető), a megfelelő ismeretek birtokában pedig súlyos, tendenciózus csúsztatás egy hazugság igazságként való feltüntetése érdekében.

6. Túllépi saját jogkörét:

A pápa, mint az Egyház látható feje köteles a rábízott hitletéteményt (depositum fidei) híven, azaz csonkítatlanul megőrizni és tévedhetetlenül magyarázni; a liturgia pedig, lévén a hit imádságban való tükröződése (avagy a folytonosan megvalósuló lex orandi), különösen is olyan kincse az Egyháznak melynek őrzése és ápolása az apostolutódokra bízatott, akik a római pápával egyesülten minden időben a hagyomány őrzői (traditionis custodes) kell legyenek. Sohasem volt gyakorlatban az Egyházban a korábbi rítusok részleges vagy teljes tiltása, kivéve ha arra nyomós ok volt, mint pl. az apostoloktól örökölt hittel ellenkező tartalom kifejezése, amelyet azonban sohasem az Egyház papjai, hanem csak az eretnekek gyakoroltak és mint ilyet, az Egyház minden időben határozottan elítélt és kiközösítés terhe mellett kárhoztatott.

Azonban az emberemlékezetet meghaladó, vagyis 200 évnél régebben a Szentszék jóváhagyásával gyakorolt mindenfajta rítus mindörökre érvényes marad az Egyház gyakorlata szerint. Az ezzel való szakítás az Egyház kétezer éves gyakorlatának hitelességét kérdőjelezné meg, kimondatlanul is azt sugallva, hogy az Egyházat vezető Szentlélek tévedett akkor, mikor e régi rítusok használatát oly hosszú időn keresztül mint üdvöset gyakorolni engedte. Nincsen joga még a pápának sem arra, hogy érvényesen gyakorolt rítust, amely a hit lényegének kifejezője, különösen a szentmise végzésének módját (amennyiben az a hit kifejezésének valóban megfelel) betiltson; új rítust bevezethet, azonban régit el nem törölhet. Soha, egyetlen pápa sem élt efféle joggal; még ha új rítust létrehoztak is, a régiek érvényét eltörölni annyit jelentett volna, mint az Egyház – és vele a Szentlélek – addigi működésének érvényességét kétségbe vonni.

Nyilvánvaló, hogy a hagyomány őrzése nem irányulhat azon hagyomány kiiktatására, amely folyamatosan jelen van az Egyház élő gyakorlatában és kétezer év óta annyi szentet adott a világnak. Ferenc pápa tehát olyan jogot vindikál magának, mellyel egyetlen pápa sem élt ezidáig – és nem véletlenül: neki sincsen joga a szentmise ezen formáját nemhogy eltörölni, de még korlátozni sem.

7. burkoltan eretnekséget tanít:

A Motu proprio bennfoglaltan eretnekséget tanít, illetve erre buzdít.

Ha igaz, hogy az Egyház útját a hagyomány dinamizmusában kell felfogni, „mely az apostoloktól ered és a Szentlélek segítségével halad előre az Egyházban” (DV , akkor a II. Vatikáni Zsinat ennek a dinamizmusnak a legutóbbi szakaszát jelenti, amelynek során a katolikus püspökök a Lélekre figyeltek, hogy felismerjék az utat, melyet a Lélek az Egyháznak mutat. A zsinatot kétségbe vonni annyit jelent, mint kétségbe vonni az atyák szándékait, akik ünnepélyesen gyakorolták testületi hatalmukat cum Petro et sub Petro az ökumenikus zsinaton [14.], és végső soron magát a Szentlelket kétségbe vonni, aki az Egyházat vezeti.” (Ferenc pápa kísérőlevele a „Traditionis custodes” kezdetű motu proprióhoz)

Mint korábban említettük (5. pont) a II. Vatikáni zsinat nem dogmatikus, csupán pasztorális zsinat volt, ezért egyetlen rendelkezése sem kötelező érvényű. Lelkiismeretem megalapozott szavára (az Egyház élő gyakorlatával egyeztetve) elvethetem a zsinat valahány rendelkezését (de legalábbis jogomban áll azok be nem tartása) anélkül, hogy ezzel katolikus hitemet vagy lelkem üdvösségét veszélyeztetném.

Kötelező erejűnek beállítani rendelkezések hosszú sorozatát, melyek a legkülönbözőbb, egymásnak is ellentmondó értelmezéssel bírnak (és ennek megfelelően egymással ellenkező gyakorlatok tömegét szülik!) súlyos tévedés. Ebből egyenesen következően megint csak tévedés, hogy a Szentléleknek az Egyházat vezető munkálkodása azonos volna a II. Vatikáni zsinat rendelkezéseivel, illetve azokat egyfajta tévedhetetlenséggel ruházná fel. Ez könnyen azt a hamis képzetet kelti a tájékozatlan hívőben, mintha a zsinat rendelkezéseinek be nem tartása a Szentlélek káromlása volna – holott sok esetben bizonyíthatóan a zsinat rendelkezésének szó szerinti betartása az ami ellenkezik a Szentlélek által tévedéstől mentesen kinyilatkoztatott hitigazságokkal (gondolhatunk itt a nagyheti szertartásokból kivett könyörgésekre, mely a zsidók megtérésére irányul; a zsidók egyetemes felelősségének bagatellizálására /vö.: Mt.27,19-25/ a zsinat alatt és után, különös tekintettel a „Nostra aetate” zsinati dokumentumra /1965 október 28./, stb.).

Ha pedig számba vesszük a NOM-ban rendszeresen gyakorolt mindazon liturgikus abúzusokat, amelyek igen gyakran egyenesen szentségtöréshez vezetnek (ide értve a legméltóságosabb Oltáriszentség tiszteletének – a valóságos jelenlétnek – teljes hiányát, sőt ennek nyílt tagadását) akkor könnyen beláthatjuk, hogy ez egységet eddig csak annyiban teremtett, miszerint a híveket egységesen eltávolította a katolikus hittől ahelyett, hogy – deklarált céljának megfelelően – ahhoz közelebb hozta volna.

A Motu propriohoz írott kísérőlevélben Ferenc pápa azt írja, hogy XVI. Benedek és szent II. János Pál pápák engedélyét a régi rítus végzésére „az a szándék motiválta, hogy elősegítse a szakadás megszüntetését a Lefebvre érsek által vezetett mozgalommal.” Később így folytatja a megkezdett gondolatot: „A Szent II. János Pál által felkínált és a XVI. Benedek által még nagyobb nagylelkűséggel felkínált lehetőséget – mely az Egyház teste egységének újramegteremtését célozta a különböző liturgikus érzékenységek tekintetében –, arra használták fel, hogy növeljék a távolságokat, megszilárdítsák a különbözőségeket, ellentétes táborokat építsenek, melyek megsebzik az Egyházat és fékezik előrehaladását, kitéve azt a megosztottság veszélyének.

Ferenc pápa tehát végső soron Lefévbre érseket és az általa alapított szent X. Piusz Papi Testvériség működését okolja az Egyház megosztottságáért, melyet ők – mint sugallja – minden segítő szándékot elutasítva makacsul munkáltak és ezért volt neki (Ferenc pápának) szükséges a jelen Motu proprioban a régi rítust – mint a megosztás fő eszközét – gyakorlatilag betiltani.

De gondoljuk végig az egészet következetesen: Lefévbre érsek pontosan, betűről-betűre ugyanazt a hitet vallotta és tanította egész életében, mint amit felszentelésekor mint megőrzendő kincset az Egyháztól kapott. Ha ő, vagy az általa alapított mozgalom ezáltal – vagyis a hithez való következetes ragaszkodás által – a szakadás eszköze, akkor az Egyház kétezer év óta tévedésben van és valahány szentje a széthúzást munkálja. Ha viszont Lefévbre érseknek igaza van, akkor a szakadásért éppen azok felelnek, akik bármiben is más hitet vallanak, gyakorolnak és tanítanak mint amit ő vallott egész életében. Mivel a Lefévbre érsek által egész életében változatlanul képviselt hit a katolikus Anyaszentegyház kétezer éves hite (ennek ellenkezőjét soha senkinek nem sikerült bizonyítania), ezért súlyos tévedés és egyúttal igen álságos őt azzal vádolni, hogy akár ő, akár az általa alapított Testvériség bármiféle szakadásnak cselekvő részese volna.

Soha senki sem látott még példát arra, hogy mikor egy társaságban megoszlás van, akkor mindannyian egy teljesen új formában találtak volna valódi és tartós egységre. A józan ész is azt diktálja, az egyháztörténelem és a mindennapi tapasztalat pedig teljes mértékben megerősíti, hogy a közös múlt és a már bevált, kipróbált gyakorlat az amely egységbe tudja hozni az egyszándékú különbözőséget. Ha valamely kérdésben bármikor is kétség merült fel az Egyház életében, a gyakorlat mindig ugyanaz volt: visszamenni addig a pontig ahol még nem volt kétség és eltérés és visszatérni ahhoz a hagyományhoz, amely ezt jelenítette meg és amely ezért még az egység állapotában találta a közösséget. Jelen esetben ez a közös pont az Egyház lüktető szíve, maga a szent liturgia, azon belül is a szentmise, amelynek lényegi megváltoztatása óta ezernyi mozgalom, irányzat, értelmezés és eretnekség kapott lábra és rombolja a hit és a hívek egységét. Az ehhez való visszatérést megtiltani szinte bizonyosan nagyobb eltávolodást és szakadást okoz, mint a jelen helyzet.

8. pozitív rendelkezés helyett negatív normát állít:

A kísérőlevélben Ferenc pápa így fogalmaz: „Kérem a Feltámadt Urat, hogy küldje el nektek a Lelket, hogy tegyen benneteket erőssé és állhatatossá az Úr által rátok bízott nép szolgálatában, hogy gondoskodásotok és őrködésetek által kifejeződjék a közösség az egyetlen rítus egységében is, amely a római liturgikus hagyomány nagy gazdagságát őrzi.” Szemben a szent V. Piusz pápa misekönyve és annak a II. Vatikáni zsinatig revideált formáinak szerves összetartozásával, a VI. szent Pál pápa által kiadott misekönyv (nem is beszélve az újabbakról) nem egy szerves fejlődés eredményei; nem a meglévőt aktualizálják, hanem lényegi részeket elhagynak, lecserélnek, megváltoztatnak és ezáltal egy lényegileg új miserítust hoznak létre.

Az a „hagyomány” amelynek az új misekönyv „nagy gazdagságát őrzi” sajnos nem a katolikus Egyház hagyománya, hanem egy erősen szabadkőműves ízű, protestantizált „alkotmány”, amelyet hosszas aknamunkával erőszakoltak az Egyházra (legfőképpen éppen a II. Vatikáni zsinat alatt). A „Római liturgikus hagyomány nagy gazdagsága” éppen a szent V. Piusz pápa által a „Quo primum” apostoli konstitúcióval kibocsátott misekönyvben lelhető fel, mind a mai napig. Ehhez képest a szent VI. Pál-féle misekönyv alig tartalmaz valamit az elmúlt 2000 év liturgikus gazdagságából, ellenben telis-tele van sohasem látott, idegen elemekkel.

Végezetül nem mehetünk el a Motu proprio néhány szomorú sajátsága mellett:

  1. hagyományról beszél, mégis egy kétes eredetű és ellentmondásos eredményeket produkáló kortárs mozgalmat emel piedesztára, miközben a kétezer éves, kipróbált hagyományt erősen korlátozza;
  2. egységről beszél, mégis megosztóan nyilatkozik, sőt rendelkezik is;
  3. elődeit méltatja, mégis érvénytelennek mondja rendelkezéseiket;
  4. kiterjeszti a püspökök hatalmát de nem az evangelizációra, hanem a korlátozásra és tiltásra;
  5. gátat szab és kihalásra ítéli egy ősi rítust, holott az maga a hagyomány, amelyet neki elsőként kellene őriznie és éltetnie.

Különösen fájdalmas az összehasonlítás ha pl. szent Pál apostol működését tekintjük, aki az egész akkor ismert világot bejárva hirdette Krisztus evangéliumát és térített mindenütt, kiérdemelve a „népek apostola” nevet. Különösen is a püspökök feladata (akik rendelkeznek a papi hatalom teljességével), hogy minden eszközzel a hit terjedését munkálják; Ferenc pápa Motu proprioja pedig a hitet megnyirbáló kertésszé, a kaput a bejutóktól őrző béressé (Mt.23,13) avatja a püspököket ahelyett, hogy a világba küldve őket útravalóul adná kezükbe azt a hagyományt, amely bizonyította, hogy minden időben szenteket nevel…

Az „irgalom pápája”, aki a bűnében megrekedt homoszexuálisnak azt feleli „ki vagyok én, hogy megítéljek másokat?(Szerk.: bentfoglaltan tagadja a Bűnbocsánat szentségét és dogmáját, ami rendes esetben az 1364.§ alá esik.), aki párbeszédet sürget és folytat a zsidókkal, az iszlámmal, homoszexuálisokkal és nemileg eltévelyedettekkel, a progresszívekkel, az abortuszt pártoló politikusokkal – nem folytat párbeszédet azokkal a katolikusokkal, akik a szentmise ősi formájához és az Egyház ősi hagyományához hűségesen és megalkuvás nélkül ragaszkodnak; nem ismer irgalmat a régi rítussal szemben és egymaga megítéli az ezt követőket… Párbeszéd és irgalom nélkül tilt és utasít, elítél és durva szavaival hívek sokaságának lelkébe gázolva a jogos felháborodás és fájdalom hullámaival borítja el az Egyházat.

Valószínűleg egészen másképpen, éppen ellenkező értelemben mintsem Ferenc pápa gondolta, de a „Traditionis custodes” Motu proprio könnyen egy új korszak kezdete lehet az Egyház életében: általa elválik ki képviseli valóban az Egyház hagyományát és ki az, aki az Úr szőlőjében vadkanként dúlókkal együtt tapodja a szent hagyományt – és vele a szent hitet. A Motu proprio védhetetlen rendelkezéseinek erőltetett védelme és a mellette való kiállás egyfajta hamis engedelmességre hivatkozva, illetve a benne foglaltak katolikus hitet gyengítő volta miatti ellenállás valóban megoszlást hoz – sőt már hozott is –, méghozzá szükséges elhatárolódást; bátran mondhatjuk, hogy a „hit próbaköve” lesz, amelyen sokan hajótörést szenvednek ugyan, de akik hűségesek a bárka Urához, azok biztos révpartot érnek…

Szent V. Piusz pápa közbenjárását kérve szeretettel kérjük katolikus testvéreinket, hogy a megismert igazsághoz ragaszkodó, hitvalló élettel mutassanak példát a világnak, dacolva az elutasítással, meg nem értettséggel, rágalmakkal (Mt.5,11-12). A mindenható Isten vezessen bennünket és gyújtson világosságot lelkünkben, hogy mindenkor felismerjük és megcselekedjük az Ő akaratát!

Máriássy Gergely

Forrás: facebook

Ajánlott írások:

  1. „Traditionis custodes” – Teljes fordítás(? – by Tőzsér Endre SP)
  2. Pater Pagliarani [FSSPX] levele a “Traditionis custodes” kezdetű motu proprioról
  3. A Traditionis Custodes egy “hadüzenet”

Legolvasottabb írások247 times!

Print Friendly, PDF & Email