A papi bukás útja

Ne játsszál!
„A dacos szív rosszul jár a végén,
S aki kedveli a veszélyt, elvész benne!” (Sir 3,27)

Ne játsszál érzelemmel, romantikával, lírával, mert kátyuba kerülsz!
Ne játsszál szerelemmel, mert a szerelem a te életedben: szentségtörés.
Ne játsszál gyengédséggel, mert az olyan, mint az üstökös: hosszú csóva nyúlik mögötte veszedelmes, tapadó érzelmekből!

Nem vagy kamasz, éhesszemű, minden ízében romantikára vágyó, érzékiséggel csak most ismerkedő, az önmagában jelentkező új erőkkel szemben még tudatlan s tehetetlen. A kamasz kívül maradt már akkor, amikor először beléptél a szeminárium kapuján. 

Nem vagy fiatalember, gavallér, lovag, akitől a hölgyek széptevést várnak, bókokat, szolgálatokat és sok apró szamárságot. Te mindig úr vagy minden nővel szemben, mert nem tudsz más lenni, mint igazi úr; de soha nem leszel udvarló vagy kísérgető. Nem is vár tőled senki gavalléri szolgálatokat, s ha mégis erőlteted, elfogadják, de a hátad mögött megmosolyognak. Lehet is, mert végtelenül komikus és groteszk a hölgyek körül forgolódó, pipeskedö kispap, vagy pláne pap. 

Nem vagy agglegény, akarom-magános, lelkiismeretlen ösztönéletet élő, aki viszonyról-viszonyra lépegetve, kiölte lelkéből a férfi természetes idealizmusát és a nő iránt érzett minden becsülését, s egy szexuális éhségű magasabbrendű állat lopakodó lépteivel jár a nők körül, „keresvén, akit elnyeljen”. (1Pt 5,8) Az agglegény ellentéte a papnak: míg ez a nyugodt magános ember, aki Istenért vállalta az egyedüllétet, addig ő a nyugtalan magános, aki mindig csak önmagát keresi és az Istent kiejti szívéből. Reverendás agglegények: nem, ez még gondolatnak is torz, hamis és szörnyű.

Inkább csúfoljanak „szent”-nek, mint gavallérnak mondjanak. Inkább légy medve, mint szépasszony udvarlója. Inkább magános farkas, kivert bika, mint kalandot kereső agglegény.

Dehogy, egyik se légy! Grál-lovag légy, hidegszemű, tisztaszívű, páncélos. Szívedben az Isten, ajkadon a tisztaság himnusza.

Ne játsszál!

Tagadhatatlan, hogy van a papban valami nagyon romantikus és érdekes, ami a nők fantáziáját izgatja. Az ő egyedülálló férfiassága, zárt egyenruhája, mindenki fölé magasodó templomi és közéleti szereplése, a kezére bízott titokzatos természetfölötti hatalom valami különleges varázst ad a személyének. Ez a varázs a kispapra is visszasugárzik bizonyos mértékig. Érdeklődő szemek kísérik a járás-kelését, megbeszélik a mondásait, tetteit, és ahol megjelenik, a figyelem magától fordul feléje. 

Ha most rövidlátó ostoba ember, és mint minden ostoba, hiú is, akkor magában hordozza a közeli elbukás veszedelmét.

Sokan tisztelik őt. Sokan rajonganak érte. Sokan gyűlölik és szidják, ahol érik. Van valami csodálatosan hősies abban, ahogy szembeáll korszellemmel, közvéleménnyel és felveszi a harcot Krisztus minden ellenségével. Sokan zárkóznak mögéje, vezérüknek ismerik és a nagy katolikus világnézeti harcokat az ő vezetésével vívják meg.

Ha nem igazán alázatos lelkében, akkor könnyen megkísérti a hiúság, a gőg, az elbizakodottság és akkor már magában hordozza a közeli elbukás veszedelmét.

A pap legnagyobb kerítője a hiúság és a gőg.

Dicsérik. Tömjénezik. Ajándékozzák. Minden beszéde után vannak, akik szemtől-szembe magasztalják. Legyezgetik a hiúságát és ezzel derekát törik meg annak az óriásnak, akinek lennie kellene. Hízelgői és dicsérői többnyire a nők, hiszen a férfi büszke ahhoz, hogy magasztaló éneket mondjon róla.

Ha rövidlátó, hiú ember, akkor imponál neki a tömjénezés, elfogadja a dicséreteket, egyre jobban eltolódik a pasztorációs munkájában a nőkkel való foglalkozás felé, mert hiúsága azt súgja neki, hogy ezek értik meg őt igazán. És tizedrangú kis nőegyesületre áldozza energiája legnagyobb részét; gyóntatószékét körülállják asszonyok, leányok; konferenciákat és lelkigyakorlatokat elsősorban az ő számukra tart. És egyre puhább a beszéde, egyre érzelmesebb és tartalmatlanabb minden megnyilatkozása: elpudvásodik, elpuhul, kemény tartását elveszti. Fogja már a Sátán a hiúság láncán!

Nincs könnyebb, mint kifosztani a hiú embert. Külső csillogás, hatást vadászó póz lesz beszéde, írása, minden papi munkája. Nem Istennek dolgozik már, hanem a tapsoló karzatnak. Nem a lelkiismerete kritikájára figyel, hanem feléje csillogó szemek beszédére és körötte zsongó dicsérő kar hazug frázisaira. Nem a keménynyakú férfiakat igyekszik Isten igájába törni, hanem magától hajló, magától ájtatos asszonynép között elért sikereivel pöffeszkedik.

Hej, de rá olvasnám az Írás szavát: „Ki társát már kora reggel nagy hangon áldja, hasonlít az átkozóhoz.” (Péld 27,14) És: „Jobb a bölcsnek feddését hallgatni, mint a hízelgő balgák tőrébe esni.” (Péld 7,6) És: „Romlás előtt felfuvalkodik az ember szíve, a dicsőség előtt pedig alázatosság jár.” (Péld 18,22)

Még szerencse, Isten áldása számára, ha egyeneslelkű, goromba beszédű paptestvére melléje lép és őszintén megmondja neki az igazat: hogy rossz a híre, nevetséges a felfuvalkodottsága, üres szóvirágokkal tele a beszéde, tizedrangú az egész működése s hogy útja a romlásba vezet. De az őszinte szókimondóval kevesen találkoznak, mert a másik ember leleplezésének és felvilágosításának ódiumát kevesen veszik magukra. Nem hálás feladat!

Hiúság nyomában jár a gőg. Mindkettő nyomában ott setteng az érzékiség.

Lehet kemény gerincű, feddhetetlen pap. Tisztasága ellen támadó minden kísértés mintha kőszikláról pattanna vissza. De ha megfogta Sátán a hiúságát és sikerül megcibálnia, hamarosan elbukik a tisztaság terén is.

Van a szentimrés régi gárdának egy felejthetetlen, mókás, bölcs tanácsa: „Ha felhúznak, ne ketyegj!” – Hány papi jellem és papi tisztaság ment tönkre azon, hogy felhúzták a hiúságát és ő meggondolatlanul – ketyegett!

Sátán tőrei: hiúság, gőg, érzékiség.

De az érzéki kísértő is mindig álarcban közeledik. Hiszen ha szemtől-szembe mutatkoznék s elmondaná, mit kíván, kihúzná a papban rögtön a tiszta férfi kemény ellenállását. 

Azt mondja az álarcos: a volt tanítvány hálája! (Gyengédséget hív és felkelti az érzékiséget.) – Vagy azt mondja: szerencsétlen vagyok, vigasztalást keresek! (Megértést, szánalmat koldul és megfogja az érzékiséget.) – Vagy azt mondja: csodálom a lelkét, az eszét! (Hiúságát ingerli és felébreszti érzékiséget.) – Vagy azt mondja: segítsen! (És a segítést a pap kezdi el önzetlen jószándékkal, s a férfi fejezi be, bűnben.) – Vagy azt mondja: esztétika! (És a meggondolatlan szépségkultusz bűnbe fullad.) – Vagy azt mondja: nem veszélyes! (És az ellenfél lebecsülésének bukás a vége.)

Nyitott szemmel és nyitott lelkiismerettel nézz a közeledők szemébe. Úgy nézz, mint akire megbecsülhetetlen kincset bíztak, s a kincs őrizője gyanakvóan figyel minden arra járót: nincs-e rabló szándéka? És nincs különbség szép ember és csúnya arcú között, daliás férfi és elhízott gnom között, zseniális szellemóriás és szürke kis senki között, mert mindnyájan magukban hordozzák a homo sexualist, és ki ismerheti igazán az emberek vagy asszonyok ízlését?

Persze hogy soha nem a kívülről közeledőben rejlik a veszedelem, hanem az emberben magában. „… és ellenségei az embernek az ő házanépe.” (Mt 10,36) Magadban hordod a vágyat, a fantáziát, az idegek nyugtalanságát. S ellenséged mindaz, ami ezeket izgatná és keltegetné benned. Jól gondold meg: aki el akar altatni egy csecsemőt, az nem csipkedi és rázza azt, hanem békében hagyja; és ha azt akarod, hogy hallgasson és békét hagyjon neked a láncra vert eb, akkor ne menj oda hozzá, hogy izgasd, mérgesítsd. Akinek gondolatai, olvasmányai, társadalmi érintkezése, beszélgetései, egész érdeklődése egyre visszatérnek erotikus tárgyú, izgató témákhoz, az ne csodálkozzék, ha nem tud benne megnyugodni és elaludni az a belső ellenség, hanem mindig éhesebben, mindig harapósabb kedvvel követeli a maga kielégítését. 

A magános ember szeme hideg és nyugodt.

Emberhalász nézi a halhatatlan lelkű embert, akihez küldetett.

Belső világod csendes békessége és a körötted forgó világnak megfegyelmezett nyugalma együtt adják meg a papnak azt a megzavarhatatlan harmóniáját, amely legerősebb őre a tisztaságának s a tisztességének.

Nem véletlen az, hogy a lépcsőimában nem azért fohászkodunk, hogy „ne nos inducas in tentationem!”, hanem: „ab homine iniquo et doloso erue me!” Ments meg engem a bennem lévő gonosz és rosszakaratú embertől! 

Jársz az Isten útján, amelyet családi otthonok szegélyeznek és gyermekdalok, asszonyénekek szállnak feléd a szellő szárnyán. De te nagyon messze nézel, s míg meg nem állva, nem pihenve menetelsz az úton, a Monsalvat hegyére vonuló Grál-lovagok tisztaságdalát énekeled igaz lélekkel.

Ki énekelné olyan tisztán, mint a pap?

Forrás: Koszer atya – Lépcsőima (1946)

Forrás: prochristo.blogspot.com

Legolvasottabb írások180 times!

Print Friendly, PDF & Email