Hamis próféták

Korunk Egyházának modernista vonulata szembeállítja a szeretetet és a boldogságot a parancsok és fogadalmak megtartásával. A kiugrott papok is olyanokat mondanak, hogy az esküjük helyett inkább a vágyaikat követték, hogy ezáltal legyenek szabadok, önazonosak és boldogok.

Pedig ha a Bibliát olvassuk, láthatjuk, hogy a parancsok és a fogadalmak megtartása maga a boldogság és a szeretet – legyen szó Jézus vagy a felebarátaink szeretetéről. Pont azért is jött el az Úr, hogy ne tudjon minket a Sátáni tovább azzal becsapni, hogy az isteni parancsok nyomasztó korlátok, és a vágyaink hajszolása tehet boldoggá.
 
Tartsátok meg parancsaimat, és cselekedjetek szerintük: én, az Úr, szentséget kívánok tőletek!
(Lev 20,8)
 
Ha szerettek engem, megtartjátok parancsaimat.
(Jn 14,15)
 
Aki parancsaimat ismeri és megtartja azokat, szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja, én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.
(Jn 14,21)
 
Ha parancsaimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben, mint ahogy én is megtartottam Atyám parancsait, és megmaradok az ő szeretetében.
(Jn 15,10)
 
Ne tartozzatok senkinek semmivel, csak azzal, hogy egymást szeretitek, mert aki felebarátját szereti, teljesítette a törvényt.
Azt ugyanis, hogy ne törj házasságot, ne ölj, ne lopj, hamis tanúságot ne szólj, ne kívánd meg a másét, és ami egyéb parancs még van, újra egybefoglalja ez az egy ige: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A törvény teljesítése tehát a szeretet.”
(Róm 13,8-10)
 
Mivel tehát Krisztus testben szenvedett, ti is ugyanezzel a gondolattal fegyverkezzetek fel, mert aki testben szenvedett, megszűnt vétkezni, hogy már ne az emberi vágyaknak, hanem Isten akaratának éljen a testben még hátralevő időben.
(1Pét 4,1-2)
Aki nem akarja a parancsokat betartani és az esküjét megtartani, hanem vágyai kergetését teszi meg életprogramjának, az nem keresztény. Ádámot és Évát követi, akik Isten parancsainak a megszegése révén kívánták elérni a boldogságot. Az ilyen ember valójában nem szereti se Istent, se a felebarátait, bármennyit is ömlengjen az isten- és emberszeretetről: egyedül önmagát szereti, sőt imádja. Igen, imádja, mert Istenné teszi magát, hiszen azt mondja: „Jézusnál és az Egyháznál én jobban tudom, mi a szeretet, az igazság és a boldogság. Mindennek a mércéje nem más, mint amit érzek, amire vágyom.” Persze ezt így nem mondja ki egyikük sem, nem alapítanak nyíltan új vallást, hanem egy önmaguk által megformált „Jézust” mutatnak fel imádásra saját maguk helyett, aki viszont tulajdonképpen azonos velük, hiszen ők találták ki. A Jézust emlegető tévtanítókban az a közös, hogy mivel nekik a valódi Krisztus nem felelt meg – kényelmetlen volt vagy érthetetlen –, kitaláltak egy saját „Krisztust” és azt hirdették, hirdetik. Nem véletlen hívja őket a Szentírás báránybőrbe bújt farkasoknak, hiszen kereszténység címén hirdetik önimádó sátánizmusukat, nagyokat „jézusozva” meg „szentlelkezve”.
 
Pont ezért nem elég, hogy valaki Krisztus nevét emlegeti. Mit mond Krisztusról? Az igazat, amit az Egyház kétezer éve töretlenül tanít? Vagy hazudik róla a saját szája íze szerint, amit épp igaznak érez vagy hasznosnak talál?
 
Vajon hány, magát krisztuskövetőnek valló, látszólag Krisztusért munkálkodónak lesz majd az a sorsa, amire maga az Úr figyelmeztetett minket? Hiszen nem Krisztust követik, hanem a vágyaikat és az érzéseiket, amelyek által a Sátán rángatja őket ide-oda, miközben a Szentlélektől elteltnek hiszik és mutatják magukat.
„Nem mindenki, aki azt mondja nekem: »Uram, Uram!«, megy be a mennyek országába, csak az, aki megteszi Atyám akaratát, aki a mennyben van.
Sokan mondják majd nekem azon a napon: «Uram, Uram! Nem a te nevedben prófétáltunk, nem a te nevedben űztünk ördögöket, és nem a te nevedben tettünk sok csodát?«
Akkor majd kijelentem nekik: »Sohasem ismertelek titeket. Távozzatok tőlem ti, akik gonoszságot cselekedtetek!«”
(Mt 7,21-23)
Igen, sajnos manapság a katolikus Egyházon belül is rengetegen vannak, akik folyton Krisztust emlegetik, az Ő nevében tanítanak és tevékenykednek, miközben amit mondanak, annak semmi köze a katolikus hithez, és amit tesznek, az az Egyházat rombolja és a hívek lelki üdvét veszélyezteti. Úgy hemzseg az Egyház a parancsokat és esküket érzelmi alapon elvető tévtanítóktól még a legmagasabb szinteken is, hogy valóban isteni csoda, hogy még vannak igaz hitű katolikusok a Földön. 
 
Sokszor nagyon elkeserítő lehet látni, hogy mekkora az ellenszél a krisztusi igazsággal szemben még az Egyházon belül is, de sosem szabad elfelejtenünk, hogy mi a győztes csapatban játszunk. Velünk van a Mindenható Isten! Nem a saját erőnkből küzdünk, hanem az Ő végtelen erejéből. Kifogyhatatlan kegyelem-muníció áll a rendelkezésünkre, és csakis rajtunk múlik, mennyit veszünk magunkhoz és használunk fel belőle. 
 
A mi elsődleges feladatunk katolikusként a XXI. század elején az, hogy szembeszálljunk az álkereszténység ál-Krisztusaival. Hirdessük a vágyak követése helyett a parancsok betartását, a szabadosság önzése helyett az eskük révén való elköteleződést, a földi örömök gátlástalan hajszolása ellenében a mennyei boldogságot, melyhez csakis a kereszt állhatatos hordozása által juthatunk el. Hirdessük ezt elsősorban a saját életünk példájával, másodsorban imáinkkal, harmadsorban szavainkkal. 
 
Akinek füle van a hallásra, meg fogja hallani. Hiszen hiába mutatják be a modernisták úgy a parancsokat betartani igyekvő és esküjükhöz ragaszkodó embereket, mint akiknek az élete csupa rabság és önelnyomás, mi tudjuk, hogy a bűn és az esküszegés szabadsága borzasztó ürességet, értelmetlenséget és meghasonlottságot hoz magával, és hogy valójában nem érdemes máshogy élni, mint Krisztus édes igájába hajtva fejünket, Vele hordozni a keresztünket, folyamatosan gyönyörködve parancsaiban és hálát adva értük. 
 
Mondjuk ki nyíltan: egy valódi krisztuskövetőnek nem kell olyan „kereszténység”, amelyben nincsenek parancsok és fogadalmak, és amelyben nincs kereszt, csak a vágyak, érzések és vélekedések hamis szabadsága, mely valójában a Sátán rabsága. Még ha olykor nehezek is, szeretjük a parancsokat és a fogadalmakat, mert ezek tartanak meg Krisztusban és valójában ezek tanítanak meg szeretni Istent és az embereket, nem pedig az ilyen-olyan érzéseink és vágyaink.
„ALLELUJA! Boldogok, akiknek útja szeplőtelen,
akik az Úr törvénye szerint járnak!
Boldogok, akik kutatják parancsolatait,
s teljes szívvel keresik őt!
Nem követnek el gonoszságot,
hanem az ő útjain járnak.
Te azt parancsoltad, hogy rendeleteidet
gondosan meg kell tartani.
Bár arra irányulnának útjaim,
hogy megtartsam törvényedet!
Akkor nem szégyenülök meg,
ha ügyelek minden parancsodra.
Tiszta szívből hálát adok neked,
hogy megismertem igazságos végzéseidet.
Megtartom rendeléseidet,
ne hagyj el engem sohasem!
Hogy őrzi meg tisztán útját az ifjú?
Úgy, hogy megtartja igéidet.
Teljes szívemből kereslek téged,
ne engedd, hogy parancsaidtól eltérjek.
Szívembe rejtem igéidet,
hogy ne vétkezzem ellened.
Áldott vagy te, Uram!
Taníts meg engem rendeleteidre!
Ajkammal hirdetem
szád minden végzését.
Parancsolataid útjában gyönyörködöm,
jobban, mint minden gazdagságban.
Rendeleteiddel foglalkozom,
utaidon elmélkedem.
Törvényeidben gyönyörködöm,
igéidről meg nem feledkezem.
Tégy jót szolgáddal, adj nekem életet,
hogy megtartsam igéidet.
Nyisd meg szemem, hadd szemléljem
a csodákat törvényedben.”
(Zsolt 119,1-18)
 

Forrás: prochristo.blogspot.vom

Legolvasottabb írások126 times!

Print Friendly, PDF & Email