Megjelent a szinodális katasztrófa kánonjogi kiscsopijának zárójelentése, amiből megtudhatjuk, hogy ez a beteg is gyógyíthatatlan, és túl van már mindenen. A csoport, melynek magyar tagja is van Szabó Péter professzor személyében, konkrét, egyházjogi törvénykönyv előírásait módosító javaslatokat tett az egyház nagyobb szinodalitásáért.

A javaslatok hangoztatott célja a laikusok hangsúlyosabb szerephez juttatása. Ennek jegyében például javasolják a világi hívek kötelező meghallgatását mind plébániai, mind pedig egyházmegyei szinten. A meghallgatás célja a sehol meg nem határozott tartalmú és módszertanú „közösségi megkülönböztetés” gyümölcseinek megismerése. Ez alapján akár mondhatnánk is, hogy ez a dokumentum csak a szokásos szinodális verbalizálás, de talán némileg mégis több annál.

A kiscsopi javasolja a CIC 476. kánon¹ját kiegészíteni egy második paragrafussal, amely alapján a püspök delegált hatalommal ruházhat fel bármely, számára megfelelőnek tűnő világi hívőt, aki a püspöki helynökkel azonos ügykörben, gyakorlatilag azonos hatalommal élhetne. Ezzel persze értelmét veszítené a 478. kánon², amely szerint csak papok tölthetnek be helynöki funkciót, még akkor is, ha a jelenlegi előírást nem törlik a kódexből.

Egy ilyen változtatás esetén nem lephet meg senkit, ha Monsignorina Kissné Nagy Dzsenifer, például a „közösségi megkülönböztetések” összefésülését végző egyházmegyei hivatal vezetőjeként, delegált helynökként fogja elvégezni minőségbiztosítási célból például a papok értékelését, javaslatot tesz helyezésükre, netán fizetésmegvonásukra. Esetleg a püspöki konferencia engedélye nélkül, immár egyesbíróként is ítélhet bármely egyházmegyei bíróságon bíróként, ahogy azt a 1421. és 1425. kánon³hoz javasolt módosítások megengedik, tehát akarják.

Nagyszerű kilátások, gondolom minden plébános üdvrivall, és felettébb lelkesülten hajigálja levegőbe az „I Love You, Francis!” feliratú hetyke kis fehér kalapját… De ezzel a problémával foglalkozzanak inkább ők.

Még érdekesebb a dokumentum másik része, a hívek tévedhetetlenségére vonatkozó új paragrafus, amelyet a 749. kánon⁴hoz fűztek. Ennek eredeti szövege az olasz, amely némileg különbözik a hivatalos angol fordítástól. Az olasz így szól fordításban:

„A hívők összessége, mivel birtokolja a Szenttől jövő kenetet, a hívésben nem tévedhet meg; s ezt a sajátos tulajdonságát az egész nép természetfeletti hitérzéke által nyilvánítja ki, amikor a püspököktől kezdve a legutolsó világi hívőkig megmutatja egyetemes egyetértését a hit és az erkölcs dolgaiban.”

A szöveg tehát nagyjából a Lumen Gentium 12. pontját követi, egy lényeges dologban és néhány nüanszban viszont eltér attól.

A nüanszok közül a legfontosabb kérdés, hogy miben nem tévedhet a hívők összessége. A LG latin szövege és a kiscsopi olasz szövege szerint a hívés aktusában, az angol szöveg szerint a hithez tartozó dolgokban. Bár látszólag csekély a különbség, talán mégsem az, mert a hívés aktusában nem tévedni, és az, hogy valakinek a hit tárgyában tett állításai nem lehetnek hamisak, nem ugyanazt jelenti.

A LG-ban in credendo falli nequit passzív értelmű, és inkább azt hangsúlyozza, hogy a hívő népet nem lehet félrevezetni. Az olasz non può sbagliarsi nel credere némileg aktívabb jelentéstartalmú: a nép a hívés aktusában nem tud utat téveszteni. És akkor jön az angol verzió, amely szerint a hívő nép összessége nem tévedhet hithez tartozó kérdésben, azaz egy általa kimondott hitbeli állítás nem lehet hamis.

Hagyományosan az infallibilitas in docendo a tanítóhivatal aktív tévedhetetlensége (Ecclesia docens), amely a hit tartalmának őrzésében és továbbadásában nyilvánul meg, az infallibilitas in credendo pedig passzív tévedhetetlenség (Ecclesia discens), amely a hívek részéről a hívésben, azaz a tanítás befogadásában mutatkozik meg. Ez a dokumentum viszont konfúziót teremt, amikor a kettőt összemossa, ennek szándékosságra pedig több dolog is utal.

Ezt sugallja az újítás jogszabályi megfogalmazásának elhelyezése: a hívek összességének tévedhetetlensége első paragrafusként megelőzi a pápait. Az angol verzió pedig a hithez tartozó dolgokra utalással azt a képzetet erősíti, hogy a hívek „tévedhetetlensége” mintegy egyenrangú a pápai tévedhetetlenséggel, azáltal, hogy a pápáéhoz hasonlóan ugyancsak a hithez tartozó dolgokra terjed ki. Ennek a szándékosságnak megnyilvánulása a Lumen Gentium korlátozó kitételének törlése is. A LG szerint ugyanis „Isten népe” a hitérzékben csak sub ductu sacri magisterii, azaz a szent tanítóhivatal vezetése alatt kapja „valóban Isten igéjét” és „már nem emberi szót”. A szinodális akármi viszont nem akarja korlátozni a „Szenttől” vezetett népet, amely a jelek szerint mindig Isten igéjét mondja, akármit is böffent.

Ha viszont a hívek összességének hitérzéke határozza meg a hit tartalmát is, és a hívek összességében benne van ugyan a pápa és a püspöki rend is, de az utolsó keresztény hívő „hitérzéke” ugyanolyan súllyal esik a latba, mint az övéké, már csak néhány kérdés marad.

Például honnan tudjuk, hogy ki tartozik a keresztény néphez, tudván, hogy vannak nem nyilvános halálos bűnök, amelyek elkövetése esetén a Szentlélek elhagyja a megkeresztelt hívőt, és az Ő távoztával nincs garancia a hitérzék működésére sem, hiszen az nem saját munkánk gyümölcse.

És azt vajon ki állapítja meg, hogy a hívek összessége mit hisz? Szinodálisan megszavaztatjuk? És vajon a szavazásnál 100%-os szavazati arány szükséges? És ha nem, ki mondja meg, hogy a 99, 70, 21, 1% elegendő-e? Hogyan lesz megállapítható az egyetemes egyetértés, amelyről a jogszabály beszél? Szinodális megkülönböztetéssel?

Ha nem a konfúzió teremtését véljük a dokumentum elsődleges szándékának, hiszen miért is tennénk az erre vonatkozó számtalan tapasztalatunkon kívül, két magyarázat adódik a kiscsopi javaslatára.

Az egyik szerint a dokumentum elsődleges üzenete ez: a tanítóhivatal a hívők konszenzusát hitelesíti, a kormányzati hatalom nem a szentelésből, hanem a küldetésből és közösségi megbízásból ered, a hierarchia pedig a közösségi megkülönböztetés végrehajtó szerve. Ez a gondolat-sorozat több eretnekséget is megvalósít, tehát nem állhat messze egy szinodális munkacsopi lelkiségétől, így akár valószínűnek is mondható.

A másik lehetséges magyarázat szerint a kiscsopi célja az volt, hogy létrejöjjön valamiféle jogi kötelezettség a szinodalitásra: plébániai és egyházmegyei meghallgatási kötelezettség, tájékoztatás, „elszámoltathatóság”. És ez milyen szép és jó, nem? Persze, hogy ez se legyen annyira mentes az ideológiai felhangoktól, közben mintegy véletlenül kitolja a laikusok mozgásterét a jelenlegi tanbeli határig, hogy első blikkre, a szemeket hunyorítva vagy becsukva továbbra is úgy tűnjék, mintha laikusok csak közreműködőként, nem pedig rendes potestas birtokosaiként gyakorolnának újonnan kapott delegált, de tényleges helynöki hatalmukat. Hogy aztán esetleg a hatalom gyakorlóiként, ahogy azt a német szinodális útnál láthattuk, már megfelelő irányba vihessék el a tanbeli „konszenzust” is a gyakori közösségi megkülönböztetések révén.

Nem tudom, hogy mi volt a szándék, mert szerencsére nem látom az alkotók gondolatait és lelkét. De ahogy azt VI. Piusz pápa egyértelműen tanította az Auctorem Fidei konstitúciójában, a szerzők esetleges jó szándékára való hivatkozás, netán az általuk adott utólagos magyarázatok sem mentesítik a téves vagy kétértelmű szövegeket az egyházi elítélés szükségessége alól. A szinodális katasztrófa jogi kiscsopija ilyen szöveget hozott létre, ezért szégyen, ha valaki részt vett ennek létrehozásában, akár azért, mert egyetértett a tévedéssel, akár azért, mert nem vette azt észre.

Akármi is volt a tényleges szándéka, szégyellje tehát magát Szabó Péter, az I. Phótiosz Görögkaotikus Főiskola professzora is.

¹ 476. kán.

Ha az egyházmegye helyes kormányzása megkívánja, a megyéspüspök egy vagy több püspöki helynököt is kinevezhet. Ezek vagy az egyházmegye egy meghatározott részén vagy bizonyos típusú ügyekben vagy valamely rítushoz, illetve a személyek egy bizonyos csoportjához tartozó hívek tekintetében ugyanazzal a rendes hatalommal rendelkeznek, amely az egyetemes jog szerint az általános helynököt illeti, az alábbi kánonoknak megfelelően.

² 478. kán.

1. §. Az általános és a püspöki helynök harmincévesnél nem fiatalabb pap legyen, rendelkezzék kánonjogi, illetve teológiai doktorátussal vagy licenciátussal, vagy legalább legyen ezekben a tudományokban valóban jártas, tanbelileg legyen kifogástalan, legyen becsületes, okos és az ügyintézésben jártas.

2. §. Az általános és a püspöki helynök tisztsége összeegyeztethetetlen a penitenciárius kanonok tisztségével, s nem bízható olyanra sem, aki a püspöknek negyedfokú vagy annál közelebbi rokona.

³ 1421. kán.

1. §. Az egyházmegyében a püspök nevezzen ki egyházmegyei bírókat, akik klerikusok legyenek.

1425. kán.

1. §. Minden ellentétes szokás elvetésével, három bíróból álló testületnek vannak fenntartva:

1. azok az egyházi peres ügyek, amelyek: a) az egyházi rend szentségének kötelékéről; b) az 1686, és az 1688. kán. előírásainak fenntartásával a házassági kötelékről folynak;

2. azok a büntetőügyek, amelyek: a) a klerikusi állapotból való elbocsátással sújtható büntetendő cselekményekről; b) a kiközösítés kiszabásáról vagy kinyilvánításáról folynak.

2. §. A püspök a nehezebb vagy fontosabb ügyeket három- vagy öttagú bíróságra bízhatja.

3. §. A bírósági helynöknek a bírókat az egyes ügyek tárgyalásához turnus szerinti rendben kell kijelölnie, hacsak egyes esetekben a püspök másként nem rendelkezik.

4. §. Első fokon, ha nem lehet társasbíróságot alakítani, a püspöki konferencia megengedheti, hogy amíg ez a lehetetlenség fennáll, a püspök az ügyet egyetlen klerikus bíróra bízza, aki – ahol erre mód van – vegye igénybe ülnök és ügyhallgató segítségét.

5. §. A már kijelölt bírók helyett a bírósági helynök ne válasszon ki másokat, hacsak nem nagyon súlyos okból, amit a határozatban meg kell jelölni

⁴ 747. kán.

1. §. Az egyháznak, melyre Krisztus Urunk a hitletéteményt azért bízta, hogy a Szentlélek segítségével a kinyilatkoztatott igazságot szentül megőrizze, mélyebben kikutassa, híven hirdesse és magyarázza, kötelessége és eredendő joga, hogy saját tömegtájékoztatási eszközök alkalmazásával is minden emberi hatalomtól függetlenül hirdesse az evangéliumot minden népnek.

2. §. Az egyház illetékes arra, hogy mindig és mindenütt erkölcsi elveket hirdessen a társadalmi renddel kapcsolatban is, továbbá hogy ítéletet mondjon bármely emberi dologról, ha az emberi személy alapvető jogai vagy a lelkek üdve megkívánja.

Forrás: https://invocabo.wordpress.com

Legolvasottabb írások5 alkalommal