A Szent X. Piusz Papi Testvériséget gyakran azzal vádolják, hogy a 2026. július 1-jén megtartandó püspöki szentelésekkel megszegi a pápa utasításait. Az érvelés egyszerűnek tűnik: Róma megtiltotta ezeket a szenteléseket, ezért engedelmeskedni kellett volna. De ez a kifogás az elvont cselekmény és a konkrét cselekmény közötti alapvető összetévesztésen alapul: az engedelmesség egy önmagában vizsgált cselekményre vonatkozik-e, vagy a cselekményre, annak erkölcsi minősítését meghatározó összes körülménnyel együtt? Ez a kérdés lényege.

A teológus munkája nehéz. A teológia összetett tudományág, nemcsak tárgya miatt – maga Isten, akit az emberiség csak közvetve és analógiával ismerhet meg –, hanem az általa felölelt témakör miatt is, amely gyakorlatilag minden létezőre kiterjed, amennyiben minden kapcsolható Istenhez. A teológia elsajátítása sokéves tanulmányozást igényel, először a skolasztikus filozófiában, majd magában a teológiában. Azok, akik teológusként rögtönöznek, gyakran beleesnek a híres szókratészi mondás csapdájába, csak éppen fordítva: minél kevesebbet tudok, annál többet tettetem, hogy tudok.

A Társaságot azért kritizálják, mert nem gyakorolta az „absztrakt” engedelmességet. Magyarázzuk el. Mivel a pápa olyan cselekedet végrehajtására utasította a Társaságot, amely – elvontan és kizárólag erkölcsi tárgya szempontjából tekintve – jó vagy közömbös (a július 1-jei püspöki szentelésektől való tartózkodás), a Társaságnak engedelmeskednie kellett volna, még akkor is, ha ez a cselekedet – konkrétan és teljes egészében tekintve – rossz lehet (mert elkerülhetetlenül a II. Vatikáni Zsinat és az új liturgia elfogadásához vezet). Tényleg így van ez?

Az engedelmesség tárgya egy konkrét cselekmény, nem pedig egy elvont cselekmény

Szent Tamás szerint a törvény tárgya azok az emberi cselekmények, amelyek „egyetlen és véletlenszerű tényekből állnak”^[1], vagyis a konkrét emberi cselekmények, mivel a konkrét egyedi és véletlenszerű, míg az elvont egyetemes és szükségszerű. Más szavakkal: a törvény egy konkrét cselekmény végrehajtását írja elő, amelyet itt és most kell végrehajtani, az ahhoz kapcsolódó összes körülménnyel együtt.

Nos, az engedelmesség tárgya a parancs.^[2] A parancs a törvénytől csupán abban különbözik, hogy a törvény mindig egy közösséghez szól, míg a parancs egyetlen személyhez is szólhat. Ezért az engedelmesség, akárcsak a törvény, tárgyaként egy konkrét emberi cselekményt vesz.

Az ok nagyon egyszerű. Az elvont emberi cselekedet a valóságban nem létezik. Pontosan egy elvont fogalomról van szó, vagyis az értelmünk működéséről, amely olyan szempontokat választ szét, amelyek a valóságban mégis elválaszthatatlanok.

Vegyünk egy példát. Minden ember rendelkezik emberi természettel. De az emberi természet, mint olyan, a valóságban nem létezik. Nem létezik önállóan, és nem rendelkezik önálló létezéssel. Mint olyan, csak a gondolatainkban létezik. Ami valóban létezik, az az ember, vagyis a konkrét emberi természet, amely elválaszthatatlanul egyesül azzal, ami minden egyes embert egyéniséggé tesz.

Ugyanez vonatkozik az emberi cselekedetekre is. Az elvont emberi cselekedet – vagyis kizárólag erkölcsi tárgya szempontjából tekintve – a valóságban nem létezik. Nincs például olyan dolog, hogy egyszerű „emberölés”. Ami létezik, az egy személy megölése, annak minden körülményével együtt: Ártatlan volt-e az áldozat? Igazságtalan támadó volt-e? Igazságos háborúban ellenség volt-e? És így tovább. Pontosan ezek a körülmények teszik konkréttá az emberi cselekményt.

De éppen ezt a konkrét emberi cselekményt írja elő a törvény vagy a parancs. Ezért ahhoz, hogy eldöntsük, egy parancs törvényes-e vagy sem, és így az annak való engedelmesség jogos-e, értékelnünk kell az általa előírt konkrét emberi cselekmény erkölcsi jellegét.

A konkrét emberi cselekmény erkölcsi jellege a körülményektől függ

Mielőtt továbbmennénk, egy fontos pontosításra van szükség. Mit értünk absztrakt cselekmény és konkrét cselekmény alatt?

Az emberi cselekmény erkölcsi jellege két elemtől függ: erkölcsi tárgyától és a körülményektől, amelyek közül a legfontosabb a cselekvő személy által követett cél. Anélkül, hogy itt irreleváns részletekbe bocsátkoznánk, elegendő annyit mondani, hogy az erkölcsi tárgy az, amire a cselekmény természeténél fogva irányul, és ami annak fő erkölcsi aspektusát képezi (például: a járás), míg a körülmények azok a másodlagos erkölcsi aspektusok, amelyek ehhez a fő tárgyhoz társulnak (például: rablás elkövetése céljából történő járás, pihenés céljából történő járás stb.).

Az elvont emberi cselekvés tehát olyan cselekvés, amelyet kizárólag erkölcsi tárgyának szempontjából vizsgálunk, a körülményeket figyelmen kívül hagyva. A konkrét emberi cselekvés pedig olyan cselekvés, amelyet mind erkölcsi tárgyának szempontjából, mind pedig valamennyi körülményének fényében vizsgálunk.

Vegyünk egy példát. Márk sétál. Ez a cselekedet jó vagy rossz? Elviekben, vagyis kizárólag erkölcsi tárgyának szempontjából tekintve ez egy erkölcsileg semleges cselekedet: a séta sem jó, sem rossz.

De a gyakorlatban ez a cselekedet meghatározott körülmények között történik. Ha Márk azért sétál, hogy lopjon, cselekedete helytelen. Ha azért sétál, hogy kikapcsolódjon, cselekedete helyes.

Vegyünk egy másik példát. Mária alamizsnát ad. Az alamizsnaadás, kizárólag erkölcsi céljának szempontjából tekintve, jó cselekedet. De ha Mária csak azért ad alamizsnát, hogy magára vonja a figyelmet, azaz hiúságból, akkor konkrét cselekedete helytelen lesz: bűnt követ el.

Valóban, itt is érvényes az elv: bonum ex integra causa, malum ex quocumque defectu. Ahhoz, hogy egy konkrét erkölcsi cselekedet jó legyen, minden alkotóelemének (tárgyának és körülményeinek) jónak kell lennie; viszont elegendő, ha ezek közül csak egy elem rossz, és az egész cselekedet rosszá válik.

Korábban láttuk, hogy az engedelmesség egy konkrét emberi cselekményhez kapcsolódik. Ezért ha a parancsolt konkrét cselekmény jó, akkor engedelmeskedni kell; ha pedig rossz, akkor nem szabad engedelmeskedni.

Az érvelés egyértelmű. De akkor miért állítják Szent Tamás és más teológusok, hogy az engedetlenség csak akkor lehetséges, ha a parancsolt cselekmény önmagában gonosz?

Az a körülmény, amely megváltoztatja a tárgy erkölcsi jellegét, a tárgy szerves részévé válik

Első pillantásra, amikor önmagában rossz cselekményről beszélünk, természetesen hajlamosak vagyunk úgy gondolni a cselekményre, hogy azt kizárólag erkölcsi tárgyának szempontjából vizsgáljuk, eltekintve a körülményektől; más szóval, az elvont emberi cselekményre gondolunk.

A valóságban azonban egyáltalán nem ez a helyzet.

A „önmagában rossz” kifejezés nem szinonimája a „lényegében rossz” vagy a „kizárólag tárgya miatt rossz” kifejezéseknek. Ezek analóg fogalmak, amelyek jelentését a kontextusnak kell meghatároznia. Ha konkrét cselekményre utalunk, például az engedelmesség által előírt cselekményekre, egyértelmű, hogy a „magában” kifejezés a konkrét cselekmény erkölcsi jellegére vonatkozik, amelyet a körülmények is meghatároznak.

De Szent Tamás mélyebb magyarázatot ad:

„Az értelem működése nem korlátozódik egyetlen fogalomra; bármely pontról mindig továbbhaladhat. Ezért az, ami egy cselekményben a tárgyhoz hozzáadott körülménynek tekinthető, amely meghatározza a cselekmény fajtáját, az az értelem által – amikor az rendez – a tárgy fő feltételeként tekinthető, amely meghatározza azt a fajtát.”

„Így a más tulajdonának elvétele természetét abból nyeri, hogy ez a tulajdon másé: ez alkotja a lopás természetét. Ha pedig a helyet vagy az időt vesszük figyelembe, azok csupán körülmények. Mivel azonban az értelem a hely, az idő és más hasonló feltételek szerint is rendet teremthet, előfordulhat, hogy a hely feltétele – az objektumhoz viszonyítva – az értelem rendjével ellentétesnek minősül. Például az értelem előírja, hogy szent helyen nem szabad bűncselekményt elkövetni.”

„Ezért más tulajdonának szent helyről való ellopása különös ellentétet jelent az értelem rendjével. Így a hely, amely korábban csupán körülmény volt, most az objektum fő feltételének tekinthető, amennyiben ellentétes az észszerűséggel.”

„Így tehát, amikor egy körülmény – kedvezően vagy kedvezőtlenül – kapcsolódik az észszerűség egy adott rendjéhez, elengedhetetlen, hogy ez a körülmény meghatározza az erkölcsi cselekmény jellegét, konkrétan jónak vagy konkrétan rossznak téve azt.” ^[3]

Foglaljuk össze és egyszerűsítsük le.

Amikor egy tárgya szerint erkölcsileg semleges cselekedet a körülmények miatt jónak vagy rossznak minősül, vagy amikor egy tárgya szerint jó cselekedet a körülmények miatt rossznak minősül, a körülmények az erkölcsi tárgy szerves részévé válnak, és ezért a cselekedetnek tulajdonítják annak fő erkölcsi jellegét, a szó szoros értelmében.

Ezzel szemben más esetekben, amikor egy önmagában már jó vagy rossz tárgy a körülmények miatt egyszerűen jobbá vagy rosszabbá válik, vagy amikor ezekből a körülményekből egy kifejezetten eltérő jóságot vagy gonoszságot nyer, a körülmények csupán véletlenszerűek maradnak.^[4]

A következtetés elkerülhetetlen.

Az első két esetben a körülmények beletartoznak a cselekmény tárgyának lényegi összetételébe, és így meghatározzák annak belső erkölcsi jellegét: a cselekmény, a körülményeibe öltözve és azok miatt, önmagában jó vagy rossz, és nem csupán véletlenszerűen.

Az utóbbi két esetben viszont a körülmények csupán tisztán véletlenszerű jóságot vagy gonoszságot adnak hozzá.

Az a konkrét erkölcsi cselekmény, amelyet a pápa a Szent X. Piusz Papi Testvériségnek parancsolt, nevezetesen a püspöki szentelésektől való tartózkodás, önmagában gonosz, és ezért nem lehet az engedelmesség tárgya.

Vegyük például Padre Pio esetét. Őt különösen arra kényszerítették engedelmességből, hogy tartózkodjon a gyónás hallgatásától, és szüntesse meg minden kapcsolatot lelki gyermekeivel.

Ezek a cselekedetek, kizárólag erkölcsi céljuk szempontjából tekintve, erkölcsileg semlegesek. A körülmények fényében nézve semmi sem tette őket helytelenné. A gyónás hallgatására vagy a hívők lelki vezetésére vonatkozó tilalom csak akkor lett volna helytelen, ha a hívők nem fordulhattak volna könnyen egy másik, a katolikus tanításban jártas paphoz. De legalábbis abban az időben ez nem volt így.

Ezért a Padre Pio által kapott parancs önmagában nem tartalmazott semmi helytelent, és engedelmeskedni kellett neki, még akkor is, ha felettese – amikor kiadta – esetleg vétkezett – mondjuk, hogy esetleg, mert senki sem ítélhet a szándékok felett –, meggondolatlanságból vagy személyes haragból.

A július 1-jei püspöki szentelések egy teljesen más helyzethez tartoznak.

A Szent X. Piusz Papi Testvériségneak elrendelték, hogy tartózkodjon a püspöki szentelésektől. Kizárólag erkölcsi céljának szempontjából tekintve ez a cselekedet erkölcsileg semleges. A szentelések végrehajtása vagy elmulasztása – a körülményektől függetlenül – sem jó, sem rossz.

Ha azonban figyelembe vesszük a körülményeket, a cselekmény rosszá válik, mert – amint azt „Sem szakadár, sem engedetlen” című cikkünkben részletesebben kifejtettük – ez szükségszerűen a II. Vatikáni Zsinat és a zsinat utáni időszak tévedéseinek elfogadásához vezet.

Amikor azonban egy tárgyát tekintve erkölcsileg semleges cselekmény a körülmények miatt rosszá válik, ezek a körülmények – amint láttuk – a cselekmény erkölcsi tárgyának szerves részévé válnak.

Ezért a püspöki szentelésektől való mai tartózkodás önmagában is gonosz cselekedetnek minősül, amelyet a pápa nem rendelhet el, és amelynek a Testvériség nem engedelmeskedhet.

Ráadásul, ha kritikusunknak igaza lenne abban, hogy minden olyan parancsnak engedelmeskednünk kell, amely elvben nem rossz, akkor abszurd következtetésekre jutnánk.

Vegyünk egy példát.

Egy banki tranzakció végrehajtása elvben erkölcsileg semleges cselekedet. A körülményektől függően válik jónak vagy rossznak. Ha például egyszerűen átutalom a pénzemet egyik számláról a másikra, a cselekedet jó. Ha viszont lopás útján szerzett pénzt utalok át egy offshore számlára, az rossz cselekedet.

Ellenfelünk szerint, ha egy püspök megparancsolná egyik papjának, hogy tisztára mosott pénzt utaljon át egy Kajmán-szigeteki számlára, a papnak engedelmeskednie kellene, mivel a banki tranzakció végrehajtása – önmagában és elvben tekintve, vagyis kizárólag erkölcsi tárgya szempontjából – erkölcsileg semleges cselekedet.

Vegyünk egy másik példát.

A szentáldozás vétele erkölcsi célja szempontjából jó cselekedet. Azonban aki halálos bűn állapotában veszi magához az Oltáriszentséget, az szentségtörést követ el, vagyis gonosz cselekedetet.

Kritikusunk szerint, ha egy püspök utasítana egy halálos bűn állapotában lévő hívőt, hogy ennek ellenére vegye magához az Oltáriszentséget, az utóbbinak engedelmeskednie kellene, mivel a cselekmény – önmagában és a körülményektől eltekintve – jó.

Egy ilyen következtetés abszurditása magáért beszél.

Szeretnénk továbbá – minden tisztelettel kritikusaink iránt – rámutatni arra, hogy számos, jelenleg a Társaságot támadó honlap nem habozik bírálni a korábbi pápaság bizonyos tanításait, amelyek mindazonáltal a Magisterium cselekedeteit képezik. Gondoljunk például az elvált és újraházasodott katolikusok szentáldozáshoz való hozzáférésére egy megbékélési folyamatot követően, vagy az azonos nemű párok megáldására.

Ez is engedetlenségnek minősül?

Ha az a kijelentés, hogy „az engedelmességgel soha nem tévedünk”, valóban igaz lenne, akkor legalább tartózkodniuk kellene mindenféle kritikától. Ami pedig a Padre Piónak Lefebvre érsekkel szemben tulajdonított állítólagos próféciát illeti, az meg sem érdemli, hogy megvitassuk.

Függetlenül attól a ténytől, hogy a spekulatív teológiában – ellentétben az apologetikával – a csodákra való hivatkozás (provocatio ad miraculum) az érvek teljes hiányát jelzi. Ez az epizód teljes mértékben apokrif, amint azt az a tanulmány alaposan bizonyította, amelyre itt hivatkozunk.

Bárkit kihívok, hogy nyújtson be ellentétes bizonyítékot.

Don Daniele Di Sorco

Jegyzetek

• ¹ Summa Theologica , II-II, q. 120, a. 1.
• ² Summa Theologica , II-II, q. 104, a. 2.
• ³ Summa Theologica, I-II, q. 18, a. 10.
• ⁴ vö. MD Prümmer, Manuale theologiae moralis secundum principia S. Thomae Aquinatis, Freiburg im Breisgau, 1961, I. kötet, 119. sz.

Forrás: fsspx.news

Legolvasottabb írások15 alkalommal