Traditionis Custodes: az utolsó zsinati töltények?

A II. Vatikáni Zsinat el nem fogadása konkrétan a liturgikus reform elutasítására összpontosult, még akkor is, ha a régi mise gyakorlóinak egy része megerősíti a “jól értelmezett” zsinati tanításhoz való ragaszkodását. Mindenesetre a hagyományos liturgia létezése a nem-elfogadás tartós, sőt erősödő jelensége. Marginális?

Bergoglio pápa, aki a II. Vatikáni Zsinat teljes megvalósításának pápája akar lenni, meggyőződése szerint a jelenség eléggé fontos ahhoz, hogy a felszámolásán munkálkodjon. Ez azzal a következménnyel jár, hogy az esetleg marginális bizonyosan központi kérdéssé válik: a tridenti misét megsemmisítendő rosszként emelte ki; a szemináriumokról, amelyek papokat képeznek, úgy beszélt, mint kiirtandó rákos daganatról. És ez a szokásos ügymenet.

Visszatérés a liturgikus reform eredeti erőszakosságához

A misét tehát ismét törvényen kívül helyezik, ahogyan VI. Pál alatt is tették. A Traditionis custodes-t kísérő levél egyértelműen kifejti a pápai szöveg végső célját: “visszatérést biztosítani az ünneplés egységes formájához”, az új liturgiához. A döntés brutális és kényszerítő erejű: a pápa egyszerre dönt a hagyományos mise és a hagyományos világ végéről, amelyet ő – és csak ő- azzal vádol, hogy támadja az Egyház egységét.

A II. Vatikáni Zsinat, amelynek nagy terve – nyitás a modern világ felé a maga modernségében, hogy jobban megértsék a kor emberei – egyfajta köztes állapot a hagyományos ortodoxia és a heterodoxia (jelen esetben egy neomodernista relativizmus) között. Néhány kétértelmű tétel elfogadása lehetővé teszi például annak megerősítését, hogy egy különvált keresztény, mint olyan, bizonyos közösségben lehet az Egyházzal: az Unitatis redintegratio alapján Luther, aki azt hitte, hogy szakított a pápai egyházzal, valójában “nem tökéletes” katolikus maradt (UR 3).

Ferenc pápa megválasztása óta eme látszólagos gerincvonal mentén halad, amennyire csak lehet: a kollegialitást szinodalitássá transzformálja, a Nostra Aetaten és az Assisi Találkozón túllép az Abu Dhabi-i nyilatkozattal, de vigyáz arra, hogy ne lépje át azt a küszöböt, amelyen túl már abba a semmibe esnénk – vagy gyorsabban esnénk -, amelybe a legmerészebb progresszív teológiák már átbillegnek. VI. Pálhoz hasonlóan hű marad az egyházi cölibátushoz és a férfi papsághoz, de megkerüli a hagyományos fegyelmet a Montini pápa által megnyitott laikus szolgálatok útján (a klerikusi szerepeket betöltő, de klerikusnak nem minősülő szolgálattevők intézménye, valószínűleg a diakonissza vagy akár a nem formális Eucharisztia elnökének szolgálatáig eljutva), valamint azzal, hogy laikus férfiakra és nőkre bízza a kvázi egyházi joghatóságot jelentő hivatalokat (a római dikasztériumok egyre magasabb pozícióit).

Más szóval, Ferenc eleget megtart az intézményből, de folytatja annak kiüresítését tanbeli tartalmától. Az ő szavaival élve, lebontja a falakat.

  • A Humanæ vitæ és az ezt az enciklikát követő szövegek sora megőrizte a házastársi erkölcsöt attól a liberalizációtól, amelyet a zsinat az ekkleziológiára gyakorolt. Az Amoris Letitia felborította ezt a gátat: a nyilvános házasságtörésben élők súlyos bűn elkövetése nélkül megmaradhatnak benne (AL 301).
  • A Summorum Pontificum elismerte a jogot az ősegyház eme konzervatóriumára, az ősi liturgiára, a hozzá kapcsolódó katekézissel és egyházi személyzettel együtt. A Traditionis custodes elsöpörte ezt a “visszatérési” kísérletet: az új liturgikus könyvek a római rítus lex orandijának kizárólagos kifejezői (TC, 1. cikk).

Tény, hogy a pápa és tanácsadói nagy kockázatot vállaltak ezeknek az elhamarkodottan megfogalmazott és erőszakos rendelkezéseknek a meghozatalával. A döbbent kommentátorok arról beszélnek, hogy a latin-amerikai pápa nem ismeri a nyugati egyházi terepet; rámutatnak arra a szúrós tagadásra, amelyet XVI Benedek munkásságával kapcsolatban jelez; Rámutatnak egy olyan kaotikus kormányzat ellentmondásaira, amely eltiporja a hagyományosan “bennlévőket”, miközben jogosultságot ad a hagyományosan “kívül lévőknek”, ami az SSPX tagjai számára fél-elismerést jelent; végül meglepődnek, hogy miközben Németországban a skizma tüze tombol, és mindenütt csendes eretnekség terjed, egy ártatlan liturgikus gyakorlatot mindkettő támad.

De azt gondolhatjuk, hogy a pápa és környezete csak a vállát vonogatja az ilyen kritikákra. Számukra az általuk indított elnyomó támadás indoklása a döntő: a tridenti mise kristályosítja ki az egyházon belüli egyház létét, mert a lex orandi ante-t képviseli és ezért zsinat-ellenes. Lehet kompromisszumot kötni a német egyház sodródásaival, amelyek legrosszabb esetben túlságosan is zsinatiak, de nem lehet elviselni az ősi liturgiát, amely zsinat-ellenes.

Vatikáni Zsinat a benne foglaltakkal nem vitatható! Nagyon jellemző módon a Traditionis custodes-t kísérő levél infallibilizálja (tévedhetetlenné akarja tenni) a zsinatot: a liturgikus reform a II. Vatikáni Zsinattól származik; ez a zsinat azonban “a kollegiális hatalom ünnepélyes gyakorlása volt”; kételkedni abban, hogy a zsinat beilleszkedik a hagyomány dinamizmusába azt jelenti, hogy “magában a Szentlélekben kételkednek, aki az Egyházat vezeti”.

A túl későn érkező elnyomás

Csakhogy most, 2021-ben már nem 1969-ben vagyunk, amikor az új misekönyvet frissen és örömmel hirdették ki, sem 1985-ben, amikor a Ratzinger-jelentés és a kateketikai szinódus közgyűlése már aggodalmasan értékelte a II. Vatikáni Zsinat gyümölcseit; de még 2005-ben sem, amikor a “folytonosság hermeneutikájában” értelmezett reform fogalmának megjelenése úgy hangzott, mint egy egyre inkább széteső valóság nagy gonddal történő újrakomponálására tett kísérlet. Most már túl késő.

‎Az egyházi intézmény mintha perifériára került volna, a misszió megszűnt, és – legalábbis nyugaton – a papok és a hívek láthatósága eltűnt.‎ Andrea Riccardi, a Sant’Egidio Közösség legfontosabb szereplője, mindenben ellentéte egy konzervatívnak, legutóbbi művében, a La Chiesa brucia (Az egyház ég: A kereszténység válsága és jövője) [1], című könyvében a párizsi Notre-Dame felgyújtását a katolicizmus helyzetéről szóló példázatnak tekinti, és országról-országra elemzi annak összeomlását Európában. Diskurzusára a csalódott bergogliánusból csalódott zsintahívővé válók érvelése jellemző.

Hogyan is csodálkozhatnánk hát azon, ha nála sokkal szabadabb, az egyházi apparátustól sokkal függetlenebb szerzők riadót fújnak, és nem haboznak beszélni arról, hogy honnan jön a rossz. Így Jean-Marie Rouart akadémikus Ce pays des hommes sans Dieu (Az istentelen emberek eme országa) [2] című írásában úgy véli, hogy a nyugati társadalom iszlámmal szembeni csatája eleve elveszett, miközben csak egy “keresztény ugrás”, vagyis egy radikális fordulat menthet meg bennünket: az egyháznak – írja – “ellenreformációval felérő lépéseket kell tennie, hogy visszatérjen ahhoz a keresztény reformhoz, amely lehetővé tette számára a 17. században, hogy győztesen szálljon szembe az őt kihívó protestantizmussal” [3]. Vagy Patrick Buisson a La fin d’un monde (Egy világ vége) [4] című könyvében, aki nagy könyvének két részét a katolicizmus helyzetének szenteli: “A hit összeomlása” és “A szentet lemészárolják”. Megdöbbentő és brutális módon írja, hogy “a tridenti rítust, amely négy évszázadon át a latin egyház hivatalos rítusa volt, egyik napról a másikra nemkívánatosnak nyilvánították, ünneplését betiltották, híveit pedig levadászták”[5]. Elhagytuk a katolicizmust, hogy “a zsinati valláshoz” menjünk.

Ráadásul 2021-ben az erőviszonyok egészen mások, mint az 1970-es években, azok között, akik “csinálták a zsinatot”, és azok között, akik alávetették magukat neki. Andrea Riccardi, mint mindenki más, ezt a reális megállapítást teszi: “A tradicionalizmus jelentőséggel bíró valóság az Egyházban, mind szervezetileg, mind eszközök tekintetében“. A tradicionális világ, bár kisebbségben van (Franciaországban a templomba járók 8-10%-a), mindenütt növekszik, különösen az Egyesült Államokban. Fiatal, termékeny a hivatások tekintetében – legalábbis a katolicizmus plébániákon megszokott termékenységéhez képest -, képes biztosítani a tanítás továbbadását, vonzó a fiatal papság és az egyházmegyei szeminaristák számára.

Ezt az Argentínából érkező Bergoglio pápának sokáig tartott megértenie, mígnem az olasz püspökök és a Kúria prelátusai rá nem mutattak a hagyományos világ elviselhetetlen növekedésére, amely annál is inkább látható, mert az általános összeomlás közepette zajlik. Ezért kellett alkalmazni a megfelelő “orvosságokat”, ugyanazokat, amelyeket a virágzó argentínai San Rafael szemináriummal, az Immaculata Ferences kongregációval, az olaszországi Albenga egyházmegyével, az argentínai San Luis egyházmegyével stb. szemben alkalmaztak.

A válságból való “előre” kilépés felé

A zsinati egyház azonban nem újult meg, és a misszió tovább hanyatlott. Dokumentumok sokasága foglalkozott a misszióval: Ad Gentes, az 1965-ös zsinati dekrétum, az 1975-ös Evangelii nuntiandi exhortatio, az 1990-es Redemptoris missio enciklika, az 1991-es Párbeszéd és igehirdetés című dokumentum, az apostoli buzdítások, amelyek fáradhatatlanul felvállalják az új evangelizáció témáját, Ecclesia in Africa, 1995, Ecclesia in America, 1999, Ecclesia in Asia, 1999, Ecclesia in Oceania, 2001, Ecclesia in Europa, 2003. Létrejött az Új Evangelizáció előmozdításának Pápai Tanácsa. Megszaporodtak a tanácskozások, amelyek a párbeszédre épülő misszióról beszéltek, az evangelizációról, amely nem lehet prozelitizmus, stb. Soha ennyi szó nem esett még a misszióról. És soha nem volt még ilyen kevés megtérés.

François Mitterrand mondta mindig a munkanélküliség csökkentéséről, hogy “mindent megpróbáltunk”. Ugyanez vonatkozik a II. Vatikáni Zsinat utáni egyház megmentésére is: a zsinat maximalizálására tett kísérlet, amelyet Bergoglio pápa megválasztása jelentett, kudarcot vallott, ahogyan a zsinat enyhítésére tett kísérlet, amelyet Ratzinger pápa megválasztása jelentett is kudarcot vallott, ezt be kell ismernünk. Tehát visszatérés a múltba? Igen, de egy “előrenéző” kilépés formájában.

Sokan vannak, még Bergoglio pápa tegnapi támogatói között is, akik a hagyományos világ brutális elnyomását védhetetlennek tartják, már csak azért is, mert túlságosan is él. Elképzelhető, hogy egy jövőbeli pontifikátussal zárójelbe kerül a Traditionis custodes? ‎Természetesen, és ami még jobbnak tűnik számunkra: a szabadságot adni mindannak, ami “élő erő” az egyházban. ‎ Mivel ez az erő képviseli a több évszázados hagyományt, ésszerű elképzelni egy olyan kompromisszum megtárgyalását, amely kedvezőbb lenne az Egyház számára, mint a Summorum Pontificum kompromisszuma. A célnak az kell lennie, hogy minden korlátozást megszüntessünk, más szóval, hogy az ősi liturgiának és mindannak, ami vele jár, teljes szabadságot adjunk. És mindezt a józan ész nevében. Ahogyan a világ sok püspöke megengedte, hogy az egyházmegyéikben kifejlődhessenek mindazok az “élő erők”, közösségek, alapítványok és művek, amelyek missziós gyümölcsöket hoznak, úgy az egyetemes egyház szintjén is el kell jönnie annak az időnek, hogy szabadságot adjunk mindannak, ami működik.

A Summorum Pontificum úgy értelmezhető, mint egy kísérlet arra, hogy a II. Vatikáni Zsinat liturgiáját nem elfogadó katolikusok számára lehetővé tegye a mérsékelt zsinati világgal való együttélést. Új kísérletet lehetne tenni egy olyan zsinati világgal, amely látszólag “liberálisabb”, mint XVI. Benedek világa, de amely most már tudatában van az ötven évvel ezelőtt felkarolt utópia helyrehozhatatlan kudarcának.

[1] Tempi nuovi, 2021.

[2] Bouquins, 2021.

[3] Op. cit., 64. o.

[4] Albin Michel, 2021.

[5] Op. cit., “A szakrális trivializálása”, 124. o.

Forrás: invocabo.wordpress.com

Kapcsolódó írások:

  1. „Traditionis custodes” – Teljes fordítás(? – by Tőzsér Endre SP) és Ferenc pápa kísérőlevele
  2. Pater Pagliarani [FSSPX] levele a “Traditionis custodes” kezdetű motu proprioról
  3. A „Traditionis custodes” érvényessége (avagy érvénytelensége?)
  4. »La Messe de Toujours«? – „Minden idők szentmiséje”? 
  5. Lelki bandaháború a katolikus egyházban [nem mi írjuk]
  6. A RÓMAI RÍTUS TRAGÉDIÁJA – A liturgikus gordiuszi csomó lehetséges megoldása
  7. A Traditiones Custodes és következményei – Frissült: 2021.09.09.

Legolvasottabb írások375 times!

Print Friendly, PDF & Email